Szerző: HP | nov 1, 2009
Valaki így jellemezte:
Egész életében lobogott, s egyszercsak váratlanul ellobbant. Élt 46 évet. Ha úgy vesszük, egy fél életet.
A miénk (talán éppen ezért) egy befejezetlen kapcsolat volt, nem tudok a mai napig sem elszakadni tőle.
A fényképei is ott állnak a polcaimon, érzem, hogy lélekben, szellemben a közelemben van, tőle kérek és várok segítséget problémás helyzeteimben, vele örülök, ha valami jó/pozitív dolog történik, rágondolok, szinte rámosolygok, ha boldog vagyok.
Nem beszélek róla, de tudom, hogy jelen van. Mindig jelen van. Ha ébren vagyok, ha alszom, mindig érzem, hogy a közelemben van. Ott van mellettem, mikor festek, jelen van, mikor írok, ezt megszoktam s természetesnek veszem.
Ezért én soha nem vagyok egyedül.
Jóformán nem is ismerem azt az érzést. Nem tudom mi az, hogy kínzó egyedüllét.
Szerző: HP | okt 31, 2009
Jánky Béla sirjára
Aludj békében!
Legutolsó hangoskönyvemben szerepel az alábbi anyag Az én csendem címü írásomban. Részlet:
„Kedves Béla, el akartam neked küldeni ezt a levelet karácsonyra, de nem jött össze. Nem, mert nem találtam sehol a könyvet, olyan jól eltettem, nehogy véletlenül elvesszen. S tudod hol leltem meg újra? A CD-k között! Olyan kicsi(ke), olyan apró, hogy közéjük keveredett.
Meg kellett találnom, hogy írhassak róla, mert benne volt a füzetlap a rögtönzött megjegyzéseimmel, biztattam magam a keresésben.
Tegnap, karácsony délutánján került elő, nagy örömömre, s most, hogy lezajlott az angyaljárás, le is másolom a rajta lévő jegyzeteimet, melyeket első olvasáskor rögzítettem. Idézem szószerint:
Csodásak a háromsorosaid, sőt a legtöbb csupán 3×3 szavas költemény. Tömörek. Finomak, egyesek leheletkönnyűek, mások súlyosak, elgondolkodtatók.
Megpróbáltam utólag felidézni, megfogalmazni magamban egyiket-másikat, de nem sikerült.
Apró méretek jellemzik a munkádat: a versek is, a könyv is az.
S azt hiszem nem véletlen, hogy 201 költeményt tartalmaz a kötet, hiszen 2+0+1=3
Mert 3 soros költemények.
Rendhagyó a kötet, Béla, és rendkivüli. Lehelletkönnyű és súlyos.
Én meg új fogalommal gazdagodtam: Haiku.
Utánanéztem, mi a haiku. Megszabott szótagszámú, rimtelen sorokból álló klasszikus japán versforma.
Egyikben gondolat van, másikban bölcsesség, igazság, harmadikban hangulat.
Mindenik egy kis univerzum.
Feltűnt nekem olvasás közben, hogy a címnek milyen nagy jelentősége van. Beállítja az embert, hogy mire számíthat. Vagy ha utólag olvassa el, megmagyarázza, kihangsúlyozza a haiku tartalmát.
Vajon melyik születik előbb? A haiku, vagy a címe?- gondolkodtam el a kelleténél is hosszabban, de nem tudtam megválaszolni.
Csináld tovább kedves Béla, mert nagyon szép ez a műfaj. És finom. Olyan, mint a cseresznyevirág. Igen, minden haiku egy-egy cseresznyevirág.
Gratulálok! Nagy élmény volt számomra ez a kötet! Köszönöm!…“
Szerző: HP | okt 29, 2009
Odafent a riedi hegyen, az egykori vár helyén áll a kórház, mely jelenleg egy apáca rend, az irgalmas nővérek tulajdonát képezi.
Kórház a javából, minden elismerés megilleti, modern felszereléssel, kitűnő orvosokkal, ápolószemélyzettel, laboratóriumokkal. Én is voltam néhányszor „lakója“. Itt fedezték fel néhány évvel ezelőtt, veseműtétem alkalmával, hogy azon ritka „csodabogarak“ közé tartozom (csak körülbelül 100 személyt ismer az orvostudomány világszerte), akinek nem „A“ vércsoportja van, mint ahogy addig tudtam, hanem kevert (!) vérrel rendelkezem: „A“ és „O“.
Amint értesültem róla, rettentően megijedtem, azt hittem rögtön, de rögtön belehalok.
S az jó, vagy rossz?- kérdeztem reszketve.
Egyik sem, nyugtattak meg mosolyogva az orvosok és növérek. Ne izguljak, csak orvosi kuriózum vagyok.
A kórház laboratóriumában kevertek is nekem vért! A keverék úgy látszik jól sikerült, a többszöri vérátömlesztésbe ugyanis nem haltam bele.
Vérem pedig úgy került a Linz-i vérbankba, mint másnak a képe egy múzeumba. Szóval „híres személy“ lettem.
Mikor kórházba kényszerülök, vörös cédulát ragasztanak az ágyamra: Vorsicht! Vigyázat! Itt egy csodabogár fekszik… Rá is bámul minden orvos a vörös cédulára, aki a viziteken megjelenik s utána rám, de senkinek a tekintetéből nem tudom kiolvasni, hogy előnyös-e, vagy előnytelen helyzet, hogy nem tartozom sem a zéró, sem az A, sem a B, sem az AB csoportba, hanem kevert vérű vagyok.
Így maradok a tudattal, hogy személyem csak érdekes orvosi eset, talán (!) semmi más.
De természetesen izgatott a dolog, ahogy tudomást szereztem róla, ezért próbáltam utánaolvasni. Sajnos kevés anyagra leltem, csak annyit tudtam meg, hogy ikerpárként indultunk fejlődésnek. Kétpetéjű ikrek voltunk, egyikünk zéró, másik A vércsoportú. Aztán valamikor a magzati fejlődés elején ikertestvérem rámörökítve a saját vércsoportját, elpusztult. Vagy én pusztultam el, s ő vagyok én?! Ki tudja. Mindezt több mint hat évtized múlva tudtam meg önmagamról a riedi kórházban. Megpróbálták kideríteni, hogy melyik a saját vércsoportom, de nem tudták meg. Jobb is így.
Még az is megnövelte hírnevemet, hogy bekerültem a kolozsvári orvos, Bódizs György doktori disszertációjába. De hogy név szerint-e, vagy csak számként, esetleg százalékként, azt már nem tudom. Mindenesetre a doktor, azaz Gyurinak nevezem, hiszen családunk tagja, mielőtt beiktatott volna (névként, vagy százalékként), leellenőrízte állításom igazát, mert annak előtte csak rémlik, hogy hallott valaha valamit róla, de élő csodabogárral semmiképpen nem találkozott. Úgyhogy rögtön „ráharapott” a kuriózumra.
Kihasználva rövid kolozsvári tartózkodásomat, előzetes bejelentés nélkül előszedte táskájából s kirakta a konyhaasztalra szerszámait, az inekciós felszerelést, pipettákat, néhány tárgylemezkét és üvegecskét, bennük folyadékokkal.
Mikor rácsodálkoztam, hogy hát ez mi?! Mit csinálsz velük? Akkor mondta csak úgy mellékesen, hogy vért vesz tőlem, mintha azt mondta volna, hogy belenézne a torkomba, nyújtsam csak ki a nyelvemet. Még meggondolni se volt időm, máris leszorította karomat s belenyomta a tűt. Szívta a fecskendőbe szép piros véremet. (Igazán az volt, még elcsodálkoztam rajta. Ezekben az én festéktubusaimban bezzeg nincs is olyan élénk piros szín, mint a vérem volt.)
Utána nyomott a fecskendőből egy-egy keveset a fedőlemezekre s csepegtetett rájuk az üvegecskék tartalmából, a reagensekből.
Valóban, két lemezen a vérem kicsapódott. De csak félig. Az A és 0 üveglapon. Meg is mutatta. Igaz tehát, amit állítottam. Nem volt füllentés. Seperhetett bele a doktor a disszertációjába, hogy a “hírnevemet” fokozza…
Szerző: HP | okt 27, 2009
Ez a szoba épp nekem való tanítás idejére. Mert elolvasni, átérezni, gyorsan megnézni valamit egy csupor kávé mellett össze-összejön, írni csak NÉHA, különösen akkor, ha valamelyik téma mélyebben megérint, érdekel. Ilyen volt a DE CE NU-MI VII fordítássorozata. Az általam eddig is ismert Berde Mária, Képes Géza és Franyó Zoltán fordítások mellé érdekességnek odakerült még kettő, megerősíteni eddigi megfigyelésemet. Mert aki műfordítói tintába mártja a pennáját, az sejtjein, mint rostán átszűri az eredeti alkotást, s azon átcsorogva akarva-akaratlanul hozzátapad vagy fennakad valami belőle. Érdekesnek tartom épp ennek kihangsúlyozására azt, hogy például németül a műfordító Nachdichter (utó- vagy újraköltő). A címek közül a Franyó Zoltáné tükrözi leginkább azt, hogy magához=ide hívja a költő a kedvest, s a Képes Gézáéhoz hasonlóan máshol nem érezhető türelmetlenséget is áraszt. Négy fordításban a FEMEIE nő, csupán egyben asszony, s ez a Berde Máriáé. S az sem véletlen, hogy ugyanebben a fordításban a harmadik strófa ott rejti a palástolhatatlan anyaságot, pedig hiszem azt, hogy tudatában volt annak a fordító, hogy férfiú sorait dolgozza át, csakhogy átfolydogált minden szó finom asszonylelkén, s emiatt, míg a többiek fölemelik, felkapják, átfogják, ölelik a kedvest, Berde Mária karjaival átkulcsolva óvja őt. A Franyó-féle fordításban a kedves megszólítása (iubita mea=szerelmesem) közelebb áll kissé az eredetihez, mint a többi, ahol különben ugyancsak találóan, de a lelkem, életem, kedvesem, angyalom a gyakori. Csodás mindegyik, mert az eredeti is az. Nem tudok választani. Ha kötelező lenne, akkor talán mégis a Berde Máriáé mellett döntenék, könnyen rájövök, hogy miért. Az is érdekes, hogy hogyan alkalmazkodnak a fordítások az eredeti szövegre komponált zene üteméhez, hangsúlyához. A Berde Mária fordítása sehol sem sérti meg a prozódiát, természetesnek hat a magyar szöveggel is.
Két érdekes véleményt csatolok a műfordításról mindehhez:
REMÉNYIK SÁNDOR: A FORDÍTÓ
-Károli Gáspár emlékezetének-
(részlet)
Alkotni könnyebb: a szellem szabad,
A képzelet csaponghat szerteszét,
Belekaphat a felhők üstökébe,
Felszánthatja a tenger fenekét,
Virágmaggal eget-földet bevethet,
Törvénnyé teheti a játszi kedvet,
Zászlóvá a szeszélyt, mely lengve lázad,
S vakmerőn méri Istenhez magát…
Az alkotás jaj, kísértetbe is visz.
A fordítás, a fordítás – alázat.
Fordítni annyit tesz, mint meghajolni,
Fordítni annyit tesz, mint kötve lenni,
Valaki mást, nagyobbat átkarolva
Félig őt vinni, félig vele menni.
JANCSIK PÁL: A MŰFORDÍTÁSRÓL
A műfordítást énszerintem
az irigykedés hozta létre:
távoli társunk sóvárogni
kezdett a ritka, tiszta Szépre,
melyet egy másik alkotó
teremtett nyelve anyagából,
s bár névtelenül történt mindez,
tolvajlás volt ez a javából,
de példa arra is: a rút s rossz
(irigység és lopási hajlam)
végül mégis jót hozott létre
eme bábeli nyelvzavarban.
Szerző: HP | okt 25, 2009
Ha valaki pihenni megy Madridba, tudjon róla, hogy rossz repülőre ült. Mert az a város lüktet. Éjjel-nappal lüktet. Világhírű képtárait is hagyja ki programjából, mert azokban oly sok a néznivaló, oly sokat kell járnia, oly nagy a tömeg, hogy utána holtfáradtan esik ágyba szállodai szobájában.
De megéri a fáradtságot ? Feltétlenül ! A fáradság elmúlik, az élmény marad.
A Művészetek Hármas Temploma közül a Pradoba mentünk be elsőként. A 7500 műtárgynak csak egyharmada van kiállítva, s még azt sem láttuk mind. Nem bírta a lábunk. Pedig micsoda világklasszisok várakoztak, hogy legalább néhány másodpercet töltsünk előttük: Goya, Velasquez, El Greco, Murillo, vagy Rubens, David, Bosch, Dürer, Brueghel, Cranach, Botticelli, Caravaggio, Tizian, Tintoretto…
Soroljam? Nem sorolom, mert fáj a szívem, hogy túl keveset láttam…
Szerző: HP | okt 24, 2009
Pali két menet után már elhagyta az Arénát Ellivel együtt. Mi még maradtunk két kört. Elég volt. Az utolsó kettőt már mi sem tudtuk végignézni.
A közönség a matadort hol tapsolta, hol kifütyülte, meg lehurrogta. Olyankor a bikát tapsolta.
Kegyetlen játék. Egyiküknek győznie kell abban az élet-halál harcban. A harmadik menetben például szinte a bika győzött. Úgy felöklelte szarvaival ellenfelét, hogy az elveszítette pengéjét, köpenyét, sőt még cipői is messze repültek. Gurult jónéhány métert, közben társai elterelték róla az állat figyelmét. S ráadásul a tömeg ki is fütyülte.
A második játékban meg a bika átugrotta a palánkot tőlünk vagy 10-12 méternyire. Volt ott riadalom! De nagy ijedtségünkben még visítani sem tudtunk, belénk fagyott a szó.
Az idén az utolsó előadás volt. A Gran Finalt már előtte megtartották, de arra jött még két ráadás. Ez volt tehát a legeslegutolsó.
Az én ötletem/kérésem volt, hogy ha lehet, nézzünk meg egy bikaviadalt élőben. Teljesült a kívánságom, végre nem is tudom hányadik spanyolországi látogatásom után most sikerült megnéznem a spanyolok nemzeti játékát. Egyszer az életben. Hogy kipipálhassam.
Szigorú szabályok szerint zajlik, de a végkimenetele nem mindig a bika halálával jár… Néha ő kerül ki győztesen…
Hozzászólások