Szerző: HP | Sze 29, 2009
Egyik nap, amint a riedi nyírfák alatt hazafelé baktattam, azon gondolkoztam, hogy nekem végeredményben igazán oly kevés “akármire” van szükségem, hogy az boldoggá tegyen.
Az aznapi “akármi” például ez volt: elvittem két képet a Thalia könyvesboltba, hogy kicseréljem az ottlévőket. Úgy másfél- két éve cserélgetem időnként, mert ott állnak a festékpolcok tetején, mintegy reklámként, hiszen onnan vásárolom általában a festékeket.
Oh, wie schön sie sind!- ó, milyen szépek mondta a hölgy ezúttal is, amint kiszedtem őket a zacskóból.
Danke, freue mich,- köszönöm, örülök.
Visszaadta a régieket, s én boldogan “repültem” (azaz baktattam) velük haza. Ennyi elég volt ahhoz, hogy szép napnak könyveljem el a mait is.
Azt hiszem nagyon fontos hozzászoktatni (szándékosan ránevelni!) magunkat arra, hogy örülni tudjunk a kicsi dolgoknak (is), egyáltalán arra, hogy környezetünkben ne a rosszat, a negatívat, a csúfat lássuk meg, hanem a szépre figyeljünk fel.
A boldogságot mi magunk kell megteremtsük. Nem magától születik. És nem úgy van, hogy egyik ember boldognak születik, másik meg boldogtalannak egész életére. Nem keresni kell a boldogságot, hanem megteremteni, létrehozni, megvalósítani.
Nem várni, vagy sóvárogni kell utána, hanem magunkból kihozni. Mert nem kivülről ér/jön/száll belénk, hanem belül, bennünk keletkezik. S akkor tőlünk függ, hogy milyenné tesszük életünket, milyenek leszünk, boldog teremtések-e, avagy szenvedő, panaszkodó boldogtalanok. Képesek vagyunk-e repülni, avagy boldogtalanul jajgatva fetrengünk a porban.
Igazat adtok nekem?
Szerző: HP | Sze 27, 2009
Özvegyi világ
Nyilván, mindnyájunknak meg vannak a magunk gondjai, problémái. Kicsik, nagyok, vagy általunk felnagyítottak. És mit teszünk velük? Elpanaszoljuk. Annak, aki meghallgat.
Ezzel tulajdonképpen tehermentesítjük önmagunkat, de a másikat, aki szánalmasan végighallgatja panaszunkat, megterheljük.
Ismerjük be, ez részünkről önzés. Nagyfokú önzés. Sőt kegyetlenség! Mert magunknak jót teszünk vele, az áldozatot viszont leteperjük. S minél inkább észleljük panasz közben, hogy a másik „fogja adásunkat”, annál jobban belemegyünk önsajnálkozásunkba. Beleviszünk játékunkba sok érzelmet, arckifejezést, hatásos hangsúlyozást, szóval a helyzet magaslatára kerülünk.
Megkönnyebbülünk, hogy meghallgatott valaki! Hálásak vagyunk neki. S már nem is, vagy alig érezzük magunkat áldozatnak. Elszáll belölünk az önsajnálkozás.
Mi megkönnyebbültünk, őt meg, akire ráruháztuk gondjainkat, gödörbe tepertük…
Szerző: HP | Sze 25, 2009
Valahogy megint a Touch me-re futottak össze a szálak. Úgy érzem,ez nem véletlen,ennek valami jelentősége van.
Erre utal egyrészt az a Kossuth rádióban tegnap elhangzott ötperces hanganyag, amit rövidesen szétküldök nektek. Továbbá, ma érkezett, méghozzá egyszerre(!) a Sándor és Laci bizonyos értelemben összecsengő levele, amelyeket alább közlök. Na, és hadd mondjam el, hogy az utolsó Touch me képem kezdeténél született fotót a szakmabeliek nagyra értékelték. Marika ugyanis beküldte A színek játéka című pályázatra. A mellékelt kép született a fotón látható masszából.
Adjunk neki közösen egy nevet!
Drága Piroska!- írja Kentner Sándor a Budapesti Vakok Intézetéből. (Öt jól ismerjük egyrészt a blogból, másrészt a tárlaton készült pps-ről.
http://blog.erdely.ma/horvathpiroska/files/2009/06/aa-1.jpg
(De én mégl többet tudok róla, mert azóta is rendszeresen pps-ezünk, ismerem némileg gazdag lelkivilágát, betekintést nyertem baráti körébe, tudom, hogy megvakulása elött a Budapesti Nemzeti Bankban komputer szakemberként tevékenykedett, és még sok mást. Remélem, nem haragszol, hogy “pletykálok” rólad, kedves Sándor! Én így szólítom, különben sok neve van. Pl Söndörnek is szólítják egykori munkatársai, akiknek a levele néha hozzám érkezik…)
És így folytatja: Képzeld el, hogy ezen a szép napon 56 éves lettem.
Akkor, 53-ban is péntekre esett szeptember 25.-e és most is.
Ma korán keltem és fél ötkor már kint voltam a nővérszobában és tejszínhabos kávéval kínáltam meg a nővéreket.
Most visszajöttem a szobámba, hogy megosszam veled a jó hírt.
Kívánok jó egészséget és legyen szép a napod. Sanyika, Bogika, barika és a halacska
(Magyarázat: Bogikát, a növért ismerjük, ő az őrangyala, néhányszor ő is hozzánk szólt, barika egy kicsi plüss állatka, amihez valószínűleg valami rendkívül szép emlék köti, halacska pedig egy tőlem választott kép, ami berámázva a falról vigyáz rá, s várja a kedvező lehetőséget, hogy teljesítse gazdája kívánságát)
Kedves Piroska,- írta mailjeben Laci Temesvárról.
Még eddig nem mondtam neked semmit arról a kisérleti jellegű Touch me
tárlatról, amit a Budapesti Vakok Intézetében rendeztél, s amelyröl elküldted nekem a “Láttam!” című pps-t.
Megható hogy milyen átszellemülve érintették a világtanalok azokat a kiállított képeket! Lehetett az arcukon látni mennyire örülnek annak hogy valaki elvezette őket
egy olyan útra, ahol még ők nem jártak!
De az érdekes más benne!!! Nem tudom ha valaki észrevette-e?
Van egy fénykép, amelyen látható az a hatalmas asztal, ahova kiraktad a képeket!
Az az asztal tele van egytől egyik gyönyörű, vidám, élénk és meleg/forró színekben festett képekkel. Egyetlen egy sincs köztük sötét színekben festve és egyik se szomorú hangulatú!!!!
Vajon ezt a vakok észrevették? Hogyan érzékelték azt a sok vidámságot!
Azok a képek ( amelyekről én beszélek) majdnem mindenik háromdimenziós.
Érintésre, tapintatra könnyen lehet az ábrákat érzékelni, de a színeket hogyan érzékelték?
Nem próbáltál-e zenei hátteret is csatolni hozzájuk? Talán a zenei háttér érzékeltette volna a színeket, a vidámságot és a boldogságot!!!
Bennem, (mint kiváltságos személyben, aki láthatom is képeket, sajnos csak
fényképen !) ezeket az érzéseket keltették.
Örülnék, ha többet mesélnél erről a kiállításról!
Kézcsókom, Laci
Szerző: HP | Sze 22, 2009
Lila tekintetek, avagy Levendula mező
Nyár végén Gugyerák látogatóba indult, csak ide né a Székelyföldre – ejsze-, hadd lám hol tartanak az autonómia-építéssel a derék góbék. Gugyerák szórványmagyarként már előre élvezte a dolgot: fájintos dolog lesz ám bő egy hétig csak magyarul értekezni, teli szájjal kürtős kalácsot majszolni és előtte, utána borvizet iddogálni.
Kürtős kalács volt, borvíz is akadt, de az ízes magyar beszéd végül rövid három napra zsugorodott. Pár napos háromszéki időzés után Dezsővel, Gugyerák száz százalékig székely barátjával kiegészülve folytatták a székely portyát, ezúttal Gyergyószentmiklósra. Itt, a Dezső által jó előre lefoglalt panzióban a jászvásári tulajdonos körbevezette a társaságot a kis faházban. A nyugalmazott ezredes a kutyával játszó leányokkal tapintatosan közölte, hogy az csak románul ért. A Gugyerákék társaságában lévő leányok ettől egy csöppecskét zavarba jöttek. Nem egészen értették, hogy akkor hogy is legyen ittlétük során a panzió kutyájával? Magyarul vagy románul szólítsák a kis bolhahordozót, vagy a semlegesnek mondható vau-vau-val próbálkozzanak? Végül próba-szerencse alapon a tulajjal továbbra is románul társalogtak, a kutyához pedig magyarul szóltak. A „csak románul értő” kutya ezt szerencsére nem vette rossz néven. Harapás helyett játszott, pacsit adott.
Gyergyó szépségeit mások is felfedezték maguknak. A szomszédos faházba vaslui-i fiatalok költöztek, akik biztos, ami biztos alapon némi manélét is hoztak magukkal. De olyan hangosat, hogy senki se panaszkodjon, hogy nem hallja. A kábeltévé csomagjában egyetlen magyar adó sem akadt, így Gugyerákék jobb hijján a román sportadók műsorait nézhették esős időben.
A környék országútjain moldvai, regáti és bukaresti rendszámú autók sorakoztak, némelyikből trikolórok lógtak. Gugyerák magyarázata szerint azért, hogy ne feledje az autonómiáról álmodó székely, milyen színű az ország zászlaja.
A bő hét tanulságait Gugyerák végül így summázta: Dezsőék türhetően megtanultak románul, a kezdetben „csak románul értő” kutya pedig már magyaroknak is pacsit ad.
Fábián Tibor
Írjunk verset Gugyerákról, kedves irodalmi hösünkröl! Használjuk hozzá a következö rímeket:
hős- nős
zsebe- tele
iszik- viszik
föld- zöld
nevet-e?- ki vele!
akárki- valaki
ó, de jó!- autó
áruld- száguld
kitár- dudál
tart- part
Szerző: HP | Sze 19, 2009
Hagyjuk a komoly dolgokat, rendezzünk egy üdítő, vidám hétvégét, álarcos bállal egybekötve. (A mellékelt kép címe: Álarcos ismerkedések)
Mivel a költőink egyrésze belefáradt a rímelésbe, adunk nekik egy kis pihenési szabadságot, s helyette idegen nyelvleckét tartunk.
Tessék bekapcsolódni!!!
Hogy nevezik?
A nagymellű holland háziasszonyt?
Melle Van de Böven
Kinaiul a Jánost?
Jan csi
A japán titkárnőt?
Icuka Magacuki
A kínai szakácsot?
Vajling
A kopasz japánt?
Hayasima
A japán agglegényt?
Maradoka Magamura
Az arab ügyeletes orvost?
Koffein Ampullah
Az ukrán horgászt ?
Nedumaj Pontijenko
A kongói fényképészt?
Tekincsa Vakumba
A görög szakácsot ?
Szarakoszt.
Németül Einstein gyerekeit:
Zweistein, Dreistein.
Angolul a rühes macskát:
Whis Cat
Szerző: HP | Sze 17, 2009
A fenti kép amikor született, azon gondolkodtam, amit blogtársunk írt Torontóból az előző témához, vagyis, hogy mennyire tudtunk régen a szavak mögött olvasni.
Ha egy irodalmi nagyság szájából elhangzott ilyesmi “ha eláll a szél…”, vagy, “semmi nem tart örökké…“ és más hasonló, akkor igen merésznek tűnő kijelentés, mondjuk “a felhők mögül egyszer úgyis kisüt a nap!…”, meghökkentünk, mert senki nem a természeti jelenséget értette alatta, hanem azt, amit a szavak mögött sejtett, gondolt, érzett, elképzelt.
S idéztük őt és csodáltuk bátorságát, hogy ilyesmit ki mer (!) mondani.
Hallottad, mit mondott?! Ne beszélj! Hogy nem fél?! Micsoda bátorság!…
A mai fiataloknak gondolom nevetségesnek tűnik, sőt még nekünk is mai szemmel nézve, de akkor, régen, számunkra sajnos komoly és komor valóság volt…
És most folytassuk vidám dologgal, költő-sulival, ahogy Júlia nevezte igen találóan.
A mai házifeladat:
búsulok – harapok
üvöltő – repülő
lúd – rúd
öröm – köröm
sas – vas
félek – képek
Hozzászólások