Szerző: HP | aug 4, 2009
Ezt mindnyájan tudjuk hatalmas, de világegyetemi szinten mondhatni apró égitestünkről, melynek mi is részei vagyunk.
S azt is, hogy 24 órára van szüksége, hogy egy teljes fordulatot tegyen saját tengelye körül.
Milyen gyorsan forog? Szakértők megállapítása szerint 1670 km-es sebességgel, amit mi hála Istennek nem veszünk észre. Mert mi is forgunk vele együtt. Igen, 1670 km-es sebességgel.
S képes valaki megállítani irdatlan sebességében?
Nem.
Azaz, mégis úgy tünik, hogy igen, mert akkora vonzereje van, hogy talán erre is képes , úgy amiként képes meghódítani az emberi szívek millióit (- olvastam hónapokkal ezelőtt, de hogy hol, sajnos nem jegyeztem fel, nem gondoltam, hogy szükségem lesz rá).
Kicsoda?
A világ legnagyobb vonzerejű személye, Amerika First Ladyje, Michelle Obama.
Aki még az angol királynőt is megérintette, áthágva ezzel a Buckingham-protokollt. Mit megérintette! Átölelte!
Öfelsége meg, csodák csodája, viszonozta a gesztust! Megáll az ész!!! Azaz megáll a Föld! Legalábbis egy pillanatra.
Ez történt. Hallatlan! És nem dőlt össze a világ. Csak megállt egy pillanatra…
Szerző: HP | Júl 30, 2009
Álmokat színezünk, varázslatos érzésekbe merített, finom, puha szeretet-ecsettel.
Álmokat. Kibontakozni vágyó, arany-és ezüst köntösben rejtőző aprócska meseszerű csodákat. Az érzések egyedi festékanyagával, melyek az élet kegyes ajándékának misztikus fűszeraromáját hordozzák. Érzés:
Egy különleges életjelenség. Nem szól, nem lát, nem hall és mégis létezik, mint az anyaméhben megbújó aprócska életremény.
Megbújva várni, reménykedve, bizakodva csak(!) érezni. Majd félelmet, akadályt nem ismerve elindulni a vérvörösen ízzó ismeretlen felé, és sodródni a titkok sötét szalagjainak hullámain, az egyre lüktető sorsködön át.
Érzed?
Én nem szólok és te sem szólsz hozzám. Mégis hallom, ahogy hívsz, érzem, hogy mennem kell és elindulok hozzád.
Érzed?
Nem hallak és te sem hallassz engem. Csupán titokzatos, sejtelmes ézések hatalma által ismerjük fel egymást, s ami számunkra kimondhatatlan.
Érzed?
Én nem látlak és te sem látsz engem. Mégis érzem, hogy mi ketten együtt vagyunk, s a céltalannak tűnő, vihartól tépászott útjainkat, mint Szemirámisz függőkertjeit a szerelmes király, a szeretet virágaival ültetjük teli.
-IL-
Szerző: HP | Júl 28, 2009
Ildikó gondolatait teszem közzé a Vörösbolygó sorozatommal kapcsolatban:
Hét határon száll az álom, álom szárnyán, puha párnán, vele szállok messze már.
Csillagok közt elbolyongok, bolygók mellett elsuhanok, néha-néha meg-megállok.
Vajon mit üzennek, vajon mit mesélnek?
Álomból a valóságba vajon melyik, mikor lép be?
Hófehér gyöngyként, az Úr bársonyos palástján, ragyog megannyi csillagfény, mint apró ladikok egy hatalmas óceán bíborszínű felszínén.
Odamennék, ringatóznék, álmodozva elmerengnék, de tovább, tovább visz az álom, messze-messze hét határon.
Még nem lehet, még nem szabad megállni, valami sokkal szebb álmot kell még megálmodni. S napot, holdat, csillagokat elhagyva, egyszer csak megállok, tovább nem visz az út, tovább nem száll az álom.
Vöröslő, lángoló égbolt alatt, vörösen izzó, tüzes homokban, ezüstös barázdát szánt a nap ezer sugara, majd égetve bőrömre tapad. Mit ért a szép álomrepülés, ha ez a kietlen Vörös bolygó a cél? A gyöngyök széthullottak, a ladikok elsüllyedtek. E kopár táj vajon mit üzen, vajon mit mesél nekem?
Szénné égett fekete fák, mint megannyi, gúzsba kötött, fekete madár, oszlopként nyújtóznak az ég felé. Dermedten, csüggedten nézek fel rájuk. Vajon hol lehet egy csöppnyi remény?
Vörös bolygóm csillagszemű madárkái az álmok éjjelén, mint egymásra vigyázó szülők és gyermekeik tekintenek a hold felé. Mesélnek örömről, bánatról, könnyekről, vigaszról, és messze zengő dalban üzenik fel a magasba vágyuk, hogy egyszer valósággá váljon az álmuk. Mesélnek egymásnak, neked, és nekem arról, hogyan kell várni türelmesen, hogy soha ne hagyjon el a remény bennünket.
Hallgatom őket, és valahol legbelül, a szívem mélyén érzem, valami titokzatos fonal puha szála köt össze mindent. Nem látom, csak érzem, hogy az ezüst barázdák közt egyszer csak megered az élet, és terjedni kezd az ezüstszál mentén szerte-széjjel. Életet lehel a holt táj fölé, a szívem mélyén fölcsillanó, bizakodó remény.
És a titok nyitjára rádöbbenve végre, ecsetemet vízbe mártom, s a vörös ég alatti, vörös földön, az oszlopként magasodó, üszkös fekete madárfáimat jó nedves ecsettel alaposan megöntözöm. S szempilláim rácsai mögött, mire fölébredek, szivárványszínűre festem az álmom, hogy eléd tárhassam a nagy titkot. Hogy megértsd te is, hogy lásd, és lássa mindenki, hogyan zöldül a határ, hogyan nyílnak mosolyra mind a fák, s száll föl a sok madár az égig, amint kiszínezzük saját magunk álmait.
Szerző: HP | Júl 21, 2009
E régebbi jegyzetem került ma kezembe, melynek átolvasása után mosolyogva festettem meg a mellékelt képet.
A paloma galambot jelent spanyolul, a torrerok (torreádorok) pedig azok a daliás férfiak, aki a bikával küzdenek több tízezer néző előtt az arénában. A spanyol nők bálványai.
Mint egy operaház, vagy koncertterem, olyan cifra a Paloma táncpalota. Ide járnak táncolni szépen felöltözve: a kisemberek, a nyugdijasok, az öregurak, a háziasszonyok, a takarítónők és még ki tudja kicsodák. Kabátjukat, táskájukat a megőrzőbe adják, akár az operában. Nem ismerik egymás igazi nevét, itt mindenkinek álneve van. Manuelo azt mondja, nevezz egyszerűen Torreronak. Torrero táncoltatja Amazonét. Nem illik megkérdezni, hogy a valóságban kicsoda- micsoda a partner, mert az inkognito szabály a Palomában.
A belépőjegy természetesen alacsony. Délután 6-10-ig tart a tánc, zenekar szolgáltatja a hangulatos, fiatalkorukbeli nosztalgia zenét.
Alberto az ajtónál ellenőrzi, hogy kik jönnek be. Jóformán már minden arcot ismer, hiszen főleg törzsvendégek érkeznek, akiknek saját asztaluk van, piros bársonyszékekkel, helyüket nem foglalja el senki. Személyzet gondoskodik arról, hogy háborítatlanul szórakozzanak.
A hétnek négy délutánján a Paloma táncpalota számukra egy sziget, ahova a magánytól, az öregségtől, vagy a családi csatáktól menekülnek. A Palomában biztos talál az ember valakit, aki karjába veszi és tánc közben azt mondja neki, hogy: szép vagy. És ő el is hiszi. S engedi magát vezetni a zene ritmusára. Lehet, hogy éppen egy kicsi, sovány, öregecske torrerotól, dehát az is jobb, mint a semmi, a senki. Fontos, hogy táncoljon az ember. A partner jóformán mellékes. Illetve mondjuk így: nem mindig fontos.
A Paloma ezeknek az embereknek egy pót család. Sőt a magányosoknak „a“ család. Idejönnek hogy elfelejtsék bajaikat. Aki ide jár, az romantikára vágyik és itt meg is kapja azt. Bedauerolt, sárgára festett hajjal, élénk színű ruhába felöltözve, felékszerezve, vigadnak, bolondoznak, táncolnak. Nagyjából egykorúak, igy nem kacagja ki őket senki. Illetve, hát ott mindenki kacag. Kacag, mert jókedvű. S a jókedv, a kacagás olyan ragadós. Valóságos terápia. Minden délután egy élmény, amit ott töltenek. A tánc nélküli napok ezzel szemben eseménytelenek, szürkék. De szerencsére a hétnek csak 3 unalmas napja van, a hétfő, kedd és szerda, mert csütörtöktől megint kezdődik az élet a Palomában.
Itt nem hütlenségről van szó, azt szögezzük le, hisz hazamennek utána, kiteszik a vacsorát, övéik észre sem veszik hogy a nagymama délután táncolni volt. Csak azt látják, hogy olyan vidám. És az olyan jó, ha a nagymama vidám, nem pedig zsörtölődő, vagy szomorú.
A tulajdonos egyik őse varázsolta az álompalotát, a kicsi Versaillest, amiről örökké álmodozott. S ebben a palotában ma a nagymamák fiatal hercegnőknek érzik magukat, az öregurak pedig, hát ők torreroknak.
A történészek szerint a város legelevenebb műemléke a Carrer de la Paloma utcában lévő palota, Barcelona legjelentéktelenebb negyedében az El Raval-ban. Ezért a turisták kiváncsiságától szerencsére védett.
A palota mellett a tánchoz szükséges szolgáltató egységek sorakoznak. A fodrász, meg kozmetika szalonban helyrehozzák a kicsi szépséghibákat, eltüntetik az évek és a sors nyomait. A parfüm boltban olcsó illatszereket vásárolhatnak. A cipőüzletben magas, vagy félmagas sarkú, táncolásra alkalmas lábbelit forgalmaznak. A férfiaknak is. Még 7 centis sarokkal is. Mert ha az alacsony torrerok azt húzzák fel lábukra, jobban felérnek táncosukig…
Fél hatkor a nők már sorban állnak a bejáratnál. Az öregurak kicsit távolabbról figyelik a sort, kik jönnek, érdemes-e bemenni, megéri-e kifizetni a belépőt?
Táncolni jobb, mint tévé előtt ülni,- vallják valamennyien. Azt az élmény, amit ők ott benn a Palomában átélnek, azt más korukbeliek esetleg csak álmodják. Kialakulnak ott még kapcsolatok, késői szerelmek is, de azt nagyon bizalmasan kezelik.
11-től a táncprofiké a hely, ők gyakorolnak a parketten. Pénteken és szombaton van egy második műszak is, ami reggelig tart. Fiatalok töltik meg ilyenkor a helységet. Azok, akik szeretik és igénylik a romantikát. Mert a Paloma más, mint egy közönséges diszkó. Többet nyújt.
De térjünk vissza a törzsvendégekhez, akik széles jókedvükben észre sem vették, hogy elrepült az áttáncolt négy óra. Tízkor kipirult arccal megtapsolják a zenekar játékát és igazi jóbarátokként búcsúznak egymástól: Adios, Amigos!!! Viszontlátásra a jövő csütörtökön!!!
Szerző: HP | Júl 17, 2009
Most kaptam a jóhírt tartalmazó mailt Gugyerákról: Egy igazi jóhírrel szolgálhatok, Piroska!
A kiadó hosszú gondolkodás után végül, a rossz anyagi körülményeik ellenére is rábólintott a könyv megjelentetésére. Várhatóan szeptember végén jelenik meg a jegyzetválogatás, benne külön Gugyerák-fejezettel. T
Gugyerák és a BMW-sek
Gugyerák hónapok óta BMW-tulajdonosokat figyel. Szomszédai közül ugyanis, aki ad magára, ilyen járgányon furikázik. Gugyerák kutatásaiból egyértelműen kiderül, hogy a BMW több, mint autó. Életérzés. Valami olyasmi, amiről az emberek többsége álmodik csupán, ellenben a boldog kisebbség élvezi is.
Gugyerákot valamiért nem hozta lázba a BMW-mánia (egyelőre!), ezért csupán az foglalkoztatja, milyen a BMW-tulajdonos, miben más, miben különbözik egy átlagos autóstól.
Vizsgálódásra van is alkalom bőven. Gugyerákék lépcsőházában három BMW-tulajdonos lakik, Gugyeráknak meg van szerencséje két BMW között parkolni.
A BMW-s mindent másképpen csinál, mint az egyszerű, szürke, hétköznapi autóvezetők. Az átlagos autót vezető ember beül az átlagos kocsijába és elhajt, addig a BMW-s bár szintén beül a kocsijába, de nem hajt el. Élvezi. Ül benne, zenét hallgat, telefonál, uzsonnázik. A szóban forgó BMW-tulajdonos a vendégeit is az autójában fogadja. Valószínüleg szebb, mint a nappalija. Ha rossz az idő a kocsiban ülnek, ha meg süt a nap rákönyölnek a motorháztetőre és úgy diskurálnak.
A BMW-s feleségének természetesen szintén BMW-je van, ő a barátnőit fogadja a kocsijában. A játszani lehozott gyerekek játszótér és homokozó hijján, és helyett a BMW-ben mászkálnak, énekelnek és kergetőznek, miközben anyuka ül a volánnál és élvezi a BMW-életérzést.
Míg Gugyerák autóját folyton megtalálják és megtisztelik a madarak, addig a BMW-ék olyan tiszták, hogy enni lehet róluk. S mint említettem: esznek is róluk. Tulajdonosaik parkolóhelyeikre kavicsot szórtak, elvégre egy BMW nem állhat csak úgy a fűvön. Talán mert elromlik.
A másik BMW-tulajdonos nem eszik az autójában, nem is könyököl rá (ez egy alacsonyabb típus), ellenben folyton tisztogatja, törölgeti. Zsebkendő helyett törlőrongyot hord magánál és kétnaponta alaposan áttörölgeti a kocsit. Ha végzett, akkor gyönyörködik benne. Először közelről, aztán átmegy az út túloldalára és onnan méregeti.
Gugyerák vizsgálódását azzal összegezte, hogy BMW-nek lenni jó, BMW-tulajdonosnak lenni szintén. Utóbbiak rengeteg szabadidővel rendelkeznek, a nappali helyett a kocsiban ülnek, és a tévé helyett a műszerfalat bámulják. A BMW-életérzés felszabadító, magabiztossá tesz, hangos zenehallgatással párosul, s talán a rendőrök sem olyan szigorúak, ha meglátnak egy ilyen autóba oltott remekművet.
Fábián Tibor
Szerző: HP | Júl 12, 2009
Gugyerák, a madarász
Gugyerák szereti a madarakat. Nézni. Hajkurászni már kevésbé. Meg nem is tudja hogyan kell azt, pedig hej de szívesen útilaput kötne az otthona előtt fészkelő mintegy húsz varjúcsalád egyedeinek „kaparójára”. No ez persze nem sikerül, ezért Gugyerák a tavasztól tartó élénk károgás közepette elhatározta, hogy ide ablak kell. Hangszigetelő. Ablak lett is, ki is szűrte a károgást, de csak csukott állapotban. Mert nyáron, mikor Gugyerákék ajtót-ablakot kitárva kapkodnak bár egy leheletnyi légmozgás után, akkor bizony ez nem segít károgás ellen.
Pár napja a lépcsőház egyik tetőzeti ablaka maradt nyitva, s egy ragadozó madár rögvest be is szállt rajta. Ezt Gugyerák nem a lépcsőházi híradóstól (ilyen is van: nagy, kövér, betegnyudíjas és folyton háborgó néni személyében) tudta meg, hanem a lépcsőházi visításból. Gugyerák még látta pár pillanatig a madarat, amit rögvest kikiáltott sólyomnak, egyrészt mert az egyértelmű volt, hogy ragadozó őkelme, másrészt viszont sólymon kívül nem tudott másra tippelni.
A madár beszállt a kövér néni lakásába. Egy jó híradós ugyanis természetszerűleg csak nyitott ajtó mellett tud létezni. Reggel nyitja, este zárja. A kettő között pedig résen van, fülel. A jelenetet végignéző kamasz szomszédfiú a hasát fogta nevettében. Ugyanis a konyhában tévéző híradós néni erőltetett viccnek hitte, hogy a kisszobájába berepült egy ragadozó, s váltig állította az ellenkezőjét. A nénit végül a fiú anyja győzte meg, aki nem mondott semmit, de visított. Kicsi fia pedig élénk bőgéssel állította ugyanazt. A híradós néni erre megrettent, egyetlen hatalmas ugrással a lépcsőházban termett és ordítással próbálta távozásra bírni a sólymot.
Gugyerák, miután félrefordított arccal tapintatosan kinevette magát, elindult madárnézőbe. A madár, a beste a csilláron tanyázott és fekete szemeivel merőn nézte Gugyerákot, s a nyomaték kedvéért még csapkodott is párat fenyegetően a szárnyaival. Gugyerák rájött, hogy itt a szép szó, hessegetés nem segít: a madárnak éles karmai vannak, nem beszélve a csőréről, ezért bölcsen visszavonulót fújt.
A következő szűk órában a híradós néni, az időközben egybegyűlt szomszédasszonyok társaságában a folyosón sipítozott, a gyerekek madarakkal ijesztgették egymást. Gugyerák megértően hümmögött, majd rövid előadásban foglalta össze a vadmadarak veszélyeit. Ettől a szomszédok cseppet sem nyugodtak meg, hanem egyesek a tűzoltókat hívták, másvalaki meg egy vadászt. A híradós néni infarktus-közeli állapotban nyilvánosan megfogadta, hogy jó útra tér, azaz dehogy is nyitja ki ezután a lakásajtót.
Aztán előkerült a vadász, aki puskát nem hozott ugyan, de az időközben a szoba egyik sarkában megbúvó, halálra rémült madarat rezzenéstelen arccal kézbevette és elvitte. Minden jó, ha jó a vége – motyogta Gugyerák, majd fogta az asztallábat, valamint a pajzsnak szánt fadarabot és elvonult. A híradós néni egy hétig csukott ajtóval is kibírta, az utca pedig megtelt a madártámadás sztorijával. Gugyerák azóta a galamboktól is ijedezik, az internet segítségével pedig kiderítette, hogy a sólyom vércse volt.
Fábián Tibor
Ezt mindnyájan tudjuk hatalmas, de világegyetemi szinten mondhatni apró égitestünkről, melynek mi is részei vagyunk. 
Hozzászólások