Szerző: HP | máj 7, 2009
Érdekes esetem adódott ma itthon, Riedben, s ez is Mezőtúrhoz kapcsolódik.
A Lajossal történt újratalálkozás, az otthonbeli élménysorozat hatására újra fellángolt bennem a Touch me iránti érdeklődés. Előszedtem régi, agyonnyomott, festéket már alig tartalmazó tubusaimat, hogy mentsem, ami még menthető, de ujjaim túl gyengéknek bizonyultak ahhoz, hogy a vastag masszát teljesen kinyomjam.
Gondoltam, anyagilag jobban járok, ha szerzek egy tubuskinyomó szerkentyűt. Reklámokon láttam olyasmit, hogy fogpasztát nyomnak ki vele.
Dehát mi az a vékony és lágy fogpaszta az én vastag, speciális festékeimhez viszonyítva.
Gondoltam, szerencsét próbálok a Bauhausban.
Nem, sajnos nekik olyasmi nincs, próbáljam megy egy speciális festékes üzletben.
Most jön a mondanivalóm lényege.
Mikor a bevásárló kocsit vissza akartam illeszteni a sorba, észrevettem, hogy az előzőben egy szemüveg fekszik. Egy szép napszemüveg.
Tyüha, emeltem ki belőle óvatosan, ezt sajnálhatja a gazdája.
De kié lehet?- néztem szét.
Senki nem közeledett felém.
Hátha visszajön a gazdája, csak észreveszi ebben az erős napsütésben, hogy elhagyta.
S valóban az történt. Egy nő, amint beült kocsijába, automatikusan nyúlt a szemüvege után az ülésre, majd a földre is lenézett, utána meg egy gyors mozdulattal visszakanyarodott a helyszínre s keresni kezdett a kocsisorban. Beszaladt az üzletbe is, majd csalódottan fordult vissza.
Akkor értem oda a felemelt szemüveggel. Ezt keresi?- kérdeztem.
Ó, igen. Danke schön, kapta ki kezemből s máris ugrott az autójához. Látszott rajta, hogy nagyon siet.
Még utána kiáltottam: Freue mich… (örülök), ő meg újra Danke schön-t kiáltott. Boldogan.
De nem tudom, melyikünknek jelentett nagyobb örömöt, hogy egy elveszett szép napszemüveg újra visszakerült gazdája fejére. Mert oda illesztette, nem a szemére.
S kaptam végül tubus kinyomót?
Igen. Az utolsót. Még az az egy volt…
Szerző: HP | máj 4, 2009
Ildikó amint néztem az ajándékba kapott két DVD-t, amit ezúttal is hálásan köszönök, egy sor kérdés, megjegyzés, üzenet fogalmazódott meg bennem. Hadd soroljak fel néhányat.
(Először is, engem nagyon emlékeztet a régi besztercei kulturális életre az, amit ti Mezőtúron csináltok. Pezseg az élet abban a városban! Ez mindkét alkalommal feltünt nekem. S elégedetten könyveltem el, hogy a 21. században is igénylik és hálásan fogadják azt az emberek.)
A Dalvarázs egy mitológia fogalom, nem írnád le a jelentését? Mert érdekes dolgokat mondott róla a bemondónő, aki különben nagyon szépen konferált!
A szívemmel látlak téged című dalt mikor énekelted, az volt az érzésem, te nem is a földön állsz, hanem a dallamok szárnyán repülsz, egyre magasabbra. Mi a története a dalnak?
Billéginé Molnár Andrea, a hegedűs/énekesnő nem a filmes Billégi Géza felesége, aki az Otthonban filmezett? De szépen énekelt az a nő! Könnyes szemekkel. Nagyon meghatott. S három gyermekük van?! Le a kalappal!!!
A bűvész annyira ügyes volt, hogy nemcsak a közönséget, hanem engem is, aki a képernyőre meredve figyeltem, elbűvölt.
Dobos István doktor nem volt ott az Otthonban is a műsoron?
A fiatal táncospár fantasztikus volt! Nagyszerűen érzékeltették a riói karnevál hangulatát mozgásukkal, ruházatukkal, zenéjükkel. Ahogy az a kislány riszálta csípőjét, Shakira is megirigyelhetné. Legjobban a rumbájuk tetszett. Nem is tudom melyikük táncolt szebben. Egy táncospárnál általában a nő vonja magára a figyelmet, de ez esetben a fiút is legalább annyit néztem, mint a kislányt. Csodálatos pár! S mennyire harmonikus, egymásra hangolódott a mozgásuk! Bámulatra méltó jelenség az a pár(ocska), s hogy hatodikos tanuló létükre már nemzetközi díjjal dicsekedhetnek,- minden elismerésem az övék!
A másik DVD-n szereplő, a Kóborka egyesület javára rendezett műsor édes volt. Az előző szép, emez meg kedves, naprakész, aktuális témájú előadás volt, a szindarabbal együtt, amely ha jól tudom, a te szerzeményed.
S Weigertné Furka Angéla szerkesztésében szép összeállítás született a Weigert László filmjéből.
Miközben Berczeli Endre gyönyörű zongorakiséretét figyeltem, úgy éreztem, hogy a tulajdonába került virágaim üzennek nekem:
Jól érzik magukat, szeretik új gazdájukat s arra kérik, hogy olyan helyre állítsa őket, ahol jól hallhatják a dallamot, mikor leül zongorája elé játszani, hogy tudjanak táncolni a muzsikájára…
(A fenti fotókollázs a mi rendezvényünkön készült)
Szerző: HP | máj 3, 2009
Dsida Jenő: Hálaadás
Köszönöm Istenem az édesanyámat!
Amíg ő véd engem, nem ér semmi bánat.
Körülvesz virrasztó áldó szeretettel,
Értem éjjel-nappal dolgozni nem restell.
Áldott teste, lelke csak érettem fárad,
Köszönöm Istenem az édesanyámat!
Köszönöm a lelkét, melyből reggel, este
imádság száll Hozzád, gyermekéért esdve.
Köszönöm a szívét, mely csak értem dobban
itt e földön senki sem szerethet jobban! –
Köszönöm a szemét, melyből jóság árad,
Istenem köszönöm az édesanyámat!
Te tudod, Istenem – milyen sok az árva,
Aki oltalmadat, vigaszodat várja.
Leborulva kérlek: gondod legyen rájuk,
Hiszen szegényeknek nincsen édesanyjuk!
Vigasztald meg őket áldó kegyelmeddel,
Nagy-nagy bánatukat takard el, temesd el!
Áldd meg édesanyám járását-kelését,
Áldd meg könnyhullatását, áldd meg szenvedését!
Áldd meg imádságát, melyben el nem fárad
Áldd meg két kezeddel az édesanyámat!
Halld meg jó Istenem, legbuzgóbb imámat:
Köszönöm, köszönöm az édesanyámat.
Szerző: HP | ápr 30, 2009
Vannak találkozások, előre vártak és megszervezettek. És felejthetetlenek.
Ilyen volt a mezőtúri blogtalálkozó.
A mellékelt kollázst két fotóból készítettem s mivel a Pali gépje fantasztikusan „erős” (ezt szaknyelven másként fejezik ki) sehogy nem sikerült kisebbre formálnom. Háromszor akkora lett, mint a többi blogfotók. Ennek nem örülök, mert a bloghelyem véges.
Az első fotón a „tagok” láthatók. Mellettem FT, a virágcsokros (nem, nem menyasszonyi csokor!) Ildikó, a fehér kosztümös Judit, a guggoló meg Pali. (Könnyü neki, én nem tudtam volna megtenni…)
A másod felvételen a neves történész, Kupán Árpád látható még, aki hű kisérője Tibornak (és Wass Albertnek) s akinek érdemes elolvasni a sajtóban megjelent szép jellemzését az esten bemutatott könyvről. (Tibort megkérem, hogy tegye be a linket!)
Hiányzik a kollázsból Zsiga és felesége. Mert három képet már nem sikerült összeillesztenem úgy, hogy az élvezhető is legyen.
A jóhangulat, amely a találkozót jellemezte: a jól végzett munka gyümölcse volt.
Köszönöm, köszönjük!!!
Utólag kaptam a következő mailt, ami úgy érzem ide kívánkozik:
Köszönjük a találkozást és az együttlétet, a sok vidámságot és a képeket!
Palinak köszönjük a gáláns vendéglátást és a cseh itókát! J
A magam és utitársaim nevében: Tibor
(Utitársai: Árpád, Zsiga és örökké mosolygó felesége)
Nekem elfelejtette megköszönni a „jegert”, amelyet „tömegéhez” alkalmazkodva nem pohárból, hanem kanálból kortyoltunk….L ?
Így született az új fogalom: „kanálköszöntő”…
Szerző: HP | ápr 28, 2009
Most, hogy volt egy kis időm, visszalapoztam régebbi anyagokra s tudjátok mit éreztem?
Egy fantasztikus eufórikus hangulatot!!!
Időnként pedig templomi hangulatot.
Néhol, sőt legtöbb helyen sütnek a sorok. Lángolnak a gondolatok.
Tűz van ebben a blogban! Tűz!!!
Nem véletlenek tehát a bejegyzések, vagy a sorok mögötti gondolatok: kevés időm van, nem maradhatok sokat köztetek, csak éppen egy kis energiát szeretnék tankolni…
Mert olyan mint egy tűzforrás, mindnyájunk tüze, amelyhez melegedni járunk, ugyanakkor belefújunk, szítjuk a tüzet, hadd lángoljon tovább, melegítsen másokat is. Azokat, akik pillanatnyilag éppen fáznak…
Most, a mezőtúri események alatt mégjobban fellángolt. Mert sokan fújtuk a tüzet, a közös tüzet, a megjelentek és a távollévők (szúrkolók) egyaránt. Igen, magasra csaptak a lángok. Szinte az eget súrolták…
Azt éreztem olvasás közben, hogy ezek olyan szavakban testet öltött találkozások, melyek feltöltenek mindnyájunkat, ezért térünk vissza szívesen…
A tűzforráshoz.
Melegedni.
(A mellékelt kép Zsike munkája)
Szerző: HP | ápr 25, 2009
Igen, vannak találkozások, melyek nyomtalanul kiesnek tudatunkból. De vannak olyanok, melyek maradandó nyomokat hagynak. E maradandó nyomok láthatók a mellékelt felvételen.
Ezt írja Ildikó egyik előző jegyzetében.
… És a mai nap Piroska az Otthonban volt, s régi ismerősökkel találkozott. Közöttük Kromperger Lajossal és kedves feleségével Irmuskával. Lajos két megható verssel köszöntötte Piroskát, s egy könyvvel.
Piroska pedig elmesélte, hogy neki köszönheti annak az új stílusnak a létrehozását, melynek a Touch me – Érints meg – nevet adta.
És ehhez fűződik azt hiszem Piroska mai napjának legnagyszerűbb élménye is. Amikor Lajos az újjaival tapintotta az akril festékkel készített, kidomborodó festékvonalakat, mindenkit elbűvölt.
Piroska ajándékba akarta neki adni azt a képet, melyet Lajos a legszebbnek talált, de ő visszautasította, mondván, ennek közkincsnek kell lennie, hogy minél több vak ember ugyanúgy “megláthassa”, mint én. Nem szabad csak egyedül én gyönyörködjek benne.
Kérdésemre, hogy vajon mit érez ő, amikor megtapogatja az alkotást, azt felelte: érzem rajta keresztül Piroska érzelmeit, érzem a belőle áradó szeretetet.
Nem, ez nem volt álom. Mert én tudom, hogy Lajos nagyon jól “látta” Piroskát, s ez biztos vagyok benne, hogy nem csupán egy álom. Szeretetével, kedvességével mindenkit levett a lábáról, aki csak a közelébe került.”
Én ehhez még hozzáfűzném:
Annyira vártam ezt a találkozót, hiszen, mint Ildikó említette egy új stílusirányzatot váltott ki alkotó tevékenységemben az előző mezőtúri tárlatomon történt találkozás a vak fiatalemberrel, s azóta is minden alkalommal elmesélem, mikor a „touch me” képeim valamelyikét figyeli valaki. A linzi tárlatom megnyitóján részletesen vázoltam, mert láttam, hogy a hallgatókban nagy érdeklődést vált ki a történet.
Először megdöbbentem, a látványon, hogy egy világtalan férfi, sötét szemüveggel és bottal, feleségébe karolva a képeim között járkál meg-megállva s hallgatja felesége magyarázatát.
Aztán leültettem őket az asztalhoz, kiemeltem rámájából egy képet, a legplasztikusabbnak véltet, s a férfi mutatóújját megfogva végigvezettem a virágok szárán, levelein, bimbóin,- miközben a felesége mondta, hogy melyik milyen színű.
Mindent láttam,- mondta a végén mosolyogva Lajos.
Fantasztikus élmény volt mindkettőnknek!!!
Neki ajándékoztam a képet, mert úgy éreztem/s mondtam, hogy jobb helyre kerül, mintha múzeumba jutna.
Szóval nagyon vártam az újabb találkozót, hogy bemutathassam a mezőtúri közönségnek is, de legfőként neki, hova vezetett a másfél évvel korábbi találkozásunk. Annyira izgultam, hogy teljesen ki száradt a szám, alig tudtam beszélni. Pedig még filmezték is a jelenetet.
De nemcsak én, – ő is izgult. Mikor megakadt a versmondásban s elölről kellett kezdje, majdnem hozzáléptem, hogy átöleljem, annyira elérzékenyültem…
Hozzászólások