Szerző: HP | ápr 10, 2009
Ünnep van. Nagypéntek.
Ilyenkor az ember a legszebb emlékeit eleveníti fel, azokat, melyek legközelebb állnak lelkéhez.
Vannak találkozások, melyek önmagukban nem jelentenek semmit, de a nyom, amit maguk után hagynak, az maradandó. Ez történt annakidején Tamás Máriával is.
„ Negyedik emelet. Elülső szoba. Gitárhang.
Szemben velem Horváth Pali. Volt. Amíg élt, játszotta Cseörgheő Csulit, Calimaccót, Bródynak a Tanítóját; szavalta Adyt, József Attilát, Petőfit. És tanított.
Évfolyamtársam volt. Piri és Pali élettársak. Hivatásbeli társak. A színpadra lépnek – tanár létükre – Tanítónőt és Tanítót alakítani, kiművelten tanítani, hogy mi az irodalom. Tanítani – nemcsak a tanári katedráról.
– Mi a színpad bűvölete?
– A taps is, ami előadásról előadásra visszahív. Meg a játék és a szöveg.
Egy otthonképlet: négy szoba és minden kellék, és abban egy városi könyvtár. Szilágyi Domokos, Deák Tamás, Kányádi Sándor, Veress Zoltán, Farkas Árpád… Két fal és kettőzött a sor. Fölpattintok néhány könyvet; csupa keresés, kutatás a lapokon: mit lehet továbbadni ebből? És festmények a falon…
(„Pali, mit játsznál, ha élnél”?
„Nemecseket.”
„Pali, mi az élet értelme?”
Visszahallom a hangját:
„Az élet értelme az irodalom. Szótól szóig.”)
– Piroska, mi az élet értelme?- kérdem az anyát és a biológiatanárt.
– Az átörökítés. Ami bennem él, továbbadni, nemzedékről, nemzedékre. Pali súlyos örökséget hagyott rám, mireánk, és egymagamnak kell folytatnom azt, amit mi együtt abbahagytunk. A nagy bánat, az ő halála földig súlytott, ám a közösség, amelyben éltünk, akikkel dolgoztunk, segített, hogy talpraálljak.
– Nehéz volt?
– A színjátszócsoport működtetéséhez erős férfikézre van szükség. Én a szabadegyetemet vittem tovább, meg a tanárságot. …”
Szerző: HP | ápr 7, 2009

Vannak találkozások, melyek semmi nyomot nem hagynak maguk után. Mások meg ontják a „nyomokat“. A tartós, a maradandó, a felejthetetlen nyomokat.
Ilyen volt találkozásom Jakabos Ödönnel, a kézdivásárhelyi fiatalemberrel.
Pedig a valóságban csak egyetlen egyszer találkoztunk személyesen. Besztercén.
De előtte és utána leveleztünk. Az utolsó levele már a gyászjelentése volt. A borítékon a saját kézírásával. Igen, tudta, hogy meg fog halni s megcímezte a borítékot, hogy abba tegyék majd a gyászjelentést. Megdöbbentő volt. Ma is őrzöm…
Most pénteken történt, hogy amint Riedben pakolásztam, kiesett egy fénykép az egyik albumból. Felemeltem, s betettem a táskámba. Jakabos Ödön besztercei szereplésén készült. Előadást tartott Népi Egyetemünkön Távolkelet-i útjáról. Megismételte Kőrösi Csoma Sándor útját, s hazai földet vitt a sírjára. Felejthetetlen élménysorozatát nagyszámú közönség élvezte. Köztük sok sok diák.
Utána a Marikáék osztályával megrendeztük s bemutattuk a nagysikerű Indiai lakodalmat, melyre még a szekuritate is felfigyelt… Nem is akárhogy!
Nem jut eszembe az Ödön csodálatos könyvének címe, amelyen éppen akkor dolgozott. Pedig, amint megjelent, annyit olvastam, tanulmányoztam, hogy már szinte kivülről tudtam. Egyik kedvenc könyvem volt.
Tegnap kivettem a fotót táskámból, letettem a komputerem mellé az asztalra, rákattintottam az Erdely.ma-ra, hogy belépjek a blogba, s tekintetem ráesett egy címre. Utána találtam másokat is:
Kőrösi Csoma Sándor világöröksége
Fotókiállítás – Kőrösi Csoma Sándor nyomában
Az elismerés kopjafái Csomakőrösön
Igen, a Csomakőrösön felállított öt kopjafa közül az egyik az övé: Jakabos Ödöné.
Szerző: HP | ápr 5, 2009

Vannak találkozások, melyek mosolyt, mások viszont megbotránkozást váltanak ki környezetünkben.
Ez utóbbi történt velem három nappal ezelőtt Riedben. Egy forgalmas utcán. A déli órákban.
Megpillantottam, hogy éppen jön felém az átjárón, s bevártam…
Halló, üdvözöltük egymást örömmel. S átöleltem.
Wie geht´s ? Danke, gut. Und dir? Auch gut. Das freut mich. Alles Gute! (Hogy vagy? Köszönöm jól, s te? Én is. Örülök. Minden jót.)
Ennyi volt a szöveg, alig egy percig tartott, utána mentünk tovább a magunk dolgára.
A járókelők megdöbbenését akkor nem is vettem észre. Nem kapcsoltam, hogy amit tettem, az nem illik bele az utcaképbe. Csak amint elváltunk. Csak akkor tünt fel, hogy az emberek minket kikerülve, szinte fejcsóválva fordultak vissza.
Mint akik nem hisznek a szemüknek.
Tekintetük megbotránkozást fejezett ki, hogy én a jól öltözött, ápolt osztrák nő, fényes nappal, az utcán, az emberek szemeláttára:
megölelek egy hosszú kabátos, fejkendős, egyszerü török asszonyt…
Szerző: HP | ápr 1, 2009

Egy nagyon érdekes, színes, értékes gyűjteményt kaptam Olgától, melyet ezúttal is szeretnék neki megköszönni. Nevezetesen A CSÍKSZEREDAI MÁRTON ÁRON GIMNÁZIUM ÉVKÖNYV-ét a 2007-2008. tanévről.
Nagyon gazdag, érdekes, értékes anyag, dícséret érte a szerkesztőknek, szerzőknek!
Különösen felkeltette érdeklődésemet Gagyi Benedek volt XII.E osztályos tanuló írása: Internet és irodalom: A blogos irodalom, amelyben ilyen témákat tárgyal:
Mi a blog?
Blogregények
Ki van a blog mögött?
Író-olvasóviszony a blogtérben
Érdekes blogok.
Kérlek Olga, közvetítsd neki elismerésemet s jókívánságaimat további pályafutását illetően.
Szerző: HP | Már 30, 2009
Vannak találkozások, mikor azt érezzük mindketten, hogy mi már találkoztunk valahol, valamikor. S ott folytatjuk a beszélgetést, ahol (talán) abbahagytuk.
Vannak találkozások…
Mindez nem szakanyag. Nem vagyok szakember a kérdésben. (Csupán ezeken gondolkoztam Ázsiában a kolostor nagy csendjében…)
Úgy érzem, hogy találkozáskor tulajdonképpen energiacsere történik, méghozzá rezgések, hullámok által. (Kattints a képre!)
Ha nem azonos hullámhosszal közeledünk egymáshoz, zavarják, kioltják egymást a hullámaink. Ilyenkor letöltődünk, kimerül energiakészletünk, „gödörbe“ kerülünk.
Ha azonos hullámhosszon vibrálunk, hullámaink egymásra hangolódnak, összefonódnak, felerősítik egymást. Ezek a kellemes, a pozitív találkozások, melyektől feltöltődünk. S a mennyországban érezzük magunkat.
Az ilyen találkozásokra mondják, hogy szerelem első látásra.
Pedig nem arról van szó. Mert tulajdonképpen nem is őt szerettem meg az első találkozáskor, hanem azt az érzést, amelyet ő kiváltott bennem. S azért vágyok az újabb találkozásra, hogy mégegyszer átéljem azt az élményt.
Tehát végeredményben nem téged szeretlek, hanem azt a magamat, amellyé te tettél.
Vannak találkozások… (lehet folytatni!)
Szerző: HP | Már 29, 2009

Vannak találkozások: valóságosak, képzeletbeliek, virtuálisak, álombeliek, levél, telefon, barát, sőt gondolatcserével létrejöttek.
Vannak találkozások, melyek rövid ideig tartanak, s el is felejtjük utána. Mások emléke viszont megmarad. Talán egy életre!
Vannak találkozások, melyek hosszúak, de nem jelentenek számunkra semmit.
Vannak találkozások, melyek, ha nem történtek volna meg, szegényebb lenne életünk. Másikról úgy véljük, ha nem történt volna meg, boldogabbak volnánk.
Vannak találkozások, melyekre azt mondjuk: ez igen! másikra: hát ez meg mi volt?!
Vannak találkozások, melyek után mosoly telepszik arcunkra, másik után megdöbbenés, kétségbeesés, vagy félelem. Vannak találkozások, melyek kifárasztanak, lecsapolnak, mások meg “feldobnak”, feltöltenek, újjászületünk tőlük, boldognak, frissnek érezzük magunkat utána.
Vannak találkozások, melyekről megállapítjuk: na, ez minden pénzt megért! Kár volt az időt rápocsékolni, valljuk a másikról.
Vannak találkozások, melyek alatt hevesebben ver szívünk, egy másik alatt meg ásítozunk.
Vannak találkozások, amelyikre úgy gondolunk vissza: ó, bárcsak megismétlődne (!) és várjuk, óhajtjuk, hogy megtörténjen. A másikra: jó, hogy túl vagyok rajta, most már kipipálhatom. de soha többet !
Vannak találkozások… (lehet folytatni!)
Irjuk együtt!!!
Hozzászólások