Félre az útból!

 

Figyelem!!! Vigyázzatok, el ne üssön Gugyerák!!!

Ha egy ilyen autót láttok száguldani az utcán, ugorjatok félre, s lehetőleg húzódjatok a fal mellé!!!

Ez a hír nemrég érkezett F. Tibortól a barátjáról.

Én meg találgatom: mi akar ez lenni?

Annyi idö után hogy-hogy újra megjelenik köztünk Gugyerák?! Méghozzá éppen egy ilyen színű autóval?!… Vajon a Ferrarival akar versenyre kelni?…

S ez valóban egy használt autó volna?…

Vajon itt marad köztünk Gugyerák, (de szép is volna!) vagy továbbrobog?…

 

Száguldó Gugyerák 

 

Reszket a nadrágom – gondolta Gugyerák, miközben beóvatoskodott autója sofőrülésére. Az autót nemrég vásárolta, használtan. A baj csak az volt, hogy ellenben Gugyerák jogsija vadonatúj volt, melyhez rutintalan vezető párosult. Gugyerák három nap alatt elintézte a papírokat, miközben a hivatalok temérdek pénztől szabadították meg. Ahogy apadt pénztárcája és a matrac alá dugott boriték tartalma Gugyerák egyre többet gondolt arra, hogy csak bajt és gondot vett a fejére. Pénze erősen fogytán, ellenben minden napra jut valami fizetnivaló.
Nem kis nosztalgiával gondolt a régi szép időkre, amikor még oktatóval a jobbján vezetgetett, aki korrigálta minden hibás mozdulatát. Most viszont oktató nélkül kell helytállni az autós dzsungelben, ahol a vezetők zöme, mint valami vadászni induló ragadozó közlekedik, a tanuló- és rutin nélküli kezdő vezetők nem kis bánatára és ijedtségére.
Gugyerák tehát beült és elindult. Pontosabban csak indulni szeretett volna, mert az autó kétségbeesett burrogásán kívül semmi nem történt. A harmadik indulási kísérlet után Gugyerák afejéhez kapott, majd kiengedte a kéziféket, s az autó végre engedelmeskedett. Gugyerák a város széli bevásárlócsarnokot célozta meg. Az addig tartó 10 kilométer mondhatni eseménytelenül ért véget, pláne ha megfeledkezünk a Gugyerák mögött lámpázó és dudáló autósokról, akikre enyhe frászt hozott hősünk ekklektikus vezetési stílusa, melyet időnként a motor lefullasztásával kombinált.
Ami a közelben lakó autósok és gyalogosok megnyugtatását illeti: Gugyerák azóta már egyre jobban vezet, ha pedig becsúszik egy-egy rutintalan mozdulat, kisegíti a kezdő vezetők jele, melyet első dolga volt kitenni az autójára.

 

Fábián Tibor

Szívem (3)

 

A lelkünk mélyén történnek az igazán nagy dolgok velünk, írja Müller Péter.

Mikor azt mondjuk, fáj a szívünk, nem a mellkasunkban érezzük a fájdalmat, hanem a lelkünkben.

Mikor azt mondja valaki „én”, nem a homlokára mutat, nem a szemére, szájára, vállára, gyomrára, ágyékára, hanem a szívére. Mert abban lakik az énünk. A szívünkben.

Egy zen mestert megkérdeznek a tanítványai: Mester, honnan tudhatom, hogy van-e még dolgom e világon?

Onnan, hogy élsz, – válaszolta.

Úgy látszik, Horváth Pál 46 év alatt befejezte, elvégezte életfeladatát. Nemhiába jellezete így valaki: egész életében lobogott s egyszercsak váratlanul ellobbant.

A miénk igazából egy befejezetlen kapcsolat volt, mert nem tudok a mai napig sem elszakadni tőle.

A fényképei is ott állnak a polcomon, érzem, hogy lélekben, szellemben a közelemben van. Tőle kérek és várok segítséget problémás helyzeteimben, vele örülök, ha valami jó/pozitív dolog történik, reá gondolok, szinte rámosolygok, ha boldog vagyok…

Nem beszélek róla, de tudom, hogy jelen van. Mindig  jelen van. Ha ébren vagyok, ha alszom, mindig a közelemben van. Érzem, hogy ott van mellettem, mikor festek, jelen van, mikor írok, ezt megszoktam s természetesnek veszem.

Ezért én soha nem vagyok egyedül.

Jóformán nem is ismerem azt az érzést.
Nem tudom mi az, hogy kínzó egyedüllét.

Szívem (2)

 

Végre csak feltünt egyszer, megláttam egy nagy tömegben, de hozzám nem szólt, nem is nézett rám. Nagyon fájt, nagyon rosszul esett. Próbáltam magamra terelni figyelmét, de nem volt hajlandó észrevenni. A fájdalomtól felébredtem, verejtékesen. Csak később tudtam meg, hogy ő védett, óvott engem.

Mert egyszer mégiscsak bekövetkezett.

Soha olyan boldog álomélményem nem volt, mint az. De amint felébredtem és tudatosodott bennem, hogy mindaz csak álom volt, majdnem üvölteni kezdtem. Napokig nem tudtam magamhoz térni. A lelkem megint vérzett, mint közvetlenül halála után, pedig ez néhány hónap elteltével történt.

Ezt egy figyelmeztetésnek vettem. Látod?! Ne vágyj utánam még álmodban sem. Hadd, hogy elszakadhassak! Ne tarts vissza! Ne tarts fogva a fájdalmaddal! Ne húzz vissza a bánatoddal!

Ezt írja Müller Péter: Az álmok nem mindig „magánálmok”, vagyis a saját lelkünk teremtményei. Bele tudnak lépni mások is, például halottak, akiket szerettünk, vagy élők, akik üzeneteket közölnek nekünk.

A holtak közöttünk járnak, csak mi nem érzékeljük őket. Ez valószínűleg így van, mert többször éreztem ennek jelét.

Szívem (1)

 

Nem tudjuk hol van a szívünk, csak akkor ha fáj, – írja Müller Péter az Örömkönyvében.

A besztercei színjátszócsoport szívét Horváth Pálnak hívták. S ez csak azután vált nyilvánvalóvá, ahogy meghalt. Fiatalon. 46 évesen. Megállt a szíve.

Mert, folytatja Müller Péter, egy társulatnak épp úgy van „szíve”, akár az embernek. S ha az megszünik dobogni, akkor a társulat széthullik. Vagy „szívet cserél”. De már soha sem lesz az, ami volt.

Velünk is az történt, amint magunkra maradtunk. Akár egy életképes, jó zenekar, amelyik karmester nélkül marad, játszottunk még, de másképp.

Mintha rólunk írta volna, döbbent belém. Rólunk, a többmint két évtizeden át Horváth Pál vezetett besztercei műkedvelő színjátszó csoportról.

Megdöbbentő!- olvasom tovább. Ez is így volt! Ezt is, mintha rólam írta volna Müller Péter. Gyűjtögetni kezdtem az álmokat. Tudtam, hogy fontos üzeneteket rejtenek magukban. Tovább is, amint olvastam a könyvet, többször döbbent belém  a kérdés: de honnan tudja, hogy így volt?!

Tehát gyűjtöttem az álmokat. Jegyeztem őket. Elmondták a kollégák, ismerősök, hogy az éjjel Pali bácsival álmodtam. Én pedig leírtam a hallottakat. Azt viszont nem tudtam, hogy tulajdonképpen a lelkükben járt az illetőknek éjszaka, álmukban, s tovább játszott velük. Vidám, vagy szomorú játékokat.

Mindenkivel játszott, csak velem nem. S ez nagyon rosszul esett. Nekem nem akart megjelenni álmomban. Pedig nagyon óhajtottam. Nagyon szerettem volna újra találkozni vele legalább álmomban. De ő nem akart velem játszani… Irigyeltem a többieket, ám az álmokat nem lehet kényszeríteni, sem megrendelni.

Jönnek, ha akarnak.

Nagytalálkozó

Nem volt könnyű, de nagy örömmel készítettem el a kimutatást a mi nagytalálkozónkról. Íme az eredmény:

Egy héten át összesen tizennégyen, a következő személyeket gyűjtöttük össze E ház elé:

Hozzászólók a belépés sorrendjében s az általuk hozott (élő és eltávozott) személyek:

Nem szép dolog, de magammal kell kezdenem, tehát

– Én: Horváth Pál, Szántó Béla bácsi, Irénke néni, Tibi, Magdus, Erika, Chereches Toró Erzsike, Sárkány Panni, Kányádi Sándor és felesége Magdi, Gugyerák,

– Pali: Horváth Arany, saját lánya, az 1950-51-es enyedi végzettek

– Marika,

– Irénke: Koós Erzsébet, 11 év Horváth Pál díjas kitüntetettjei, a Horváth Pál Baráti Kör tagjai, Szántó Béla bácsi énekkara, Csép Sándor, Muzsnai Magda,

– Ildikó,

– Tibor: Adorján nagyszülei, Johnny Deep, Sigmund Freud,

– Enikő: anyukája, Bertuska, édesapja, Bicsak Anikó, Fábián Tibor, Tőkés László

– Ibi: Iluci, Pali öccse, román kolléganői

– Hajni,

– Tünde,

– Judit,

– Cica,

– Zsuzsa : Bogdán Kálmán, Zattler Márta, anyukája, lánya Zsuzsika, férje Laji, Bíró Erzsike, Mihály Laci, Ilike

– Olga : Nedelka Géza, Bögözi Misi, Kovács Kati, Kovács Irénke…

Folytassam ? Nem, remélem megteszitek ti, hozzászólásaitokkal.

Köszönöm nektek !!! Nagyon köszönöm jelenléteteket!!! Köszönöm, hogy vagytok nekem !!! Jól érzem magam köztetek !!!

E ház előtt

 

Igen, éppen e ház előtt, a Teleki ház előtt történt, réges-régen, mint a mesében, talán igaz sem volt…

Tizenhat éves voltam és copfos, és vékony. És minden egyéb…

Előttem állt az élet, melyről még nem sejthettem, mit tartogat számomra…

E ház jobbik felének emeletén laktam sok iskolatársammal együtt. Alattunk a földszinten a Szántó Béla bácsi zongorájának szelíd dallamai sokszor ringattak álomba minket, gyerekeket odafenn, főleg enyhe nyári estéken, amikor tárva-nyitva tartottuk az ablakokat. Talán gyönyörűszép feleségét, Irénke nénit és három gyermekét is.

Jártam hozzájuk, mert a középső gyerek, Magdus barátnőm volt. A bátyja, Tibi viszont nemigen nézett rám, mert ő nagyobb volt, s a nagyfiúk a kisebb lányokat abban a korban még „lenézik“.

(Vajon véletlen, hogy  éppen a fia, akit ő már akkor a génjeiben hordott, – de csak évek múlva született meg,- küldte nekem a fenti képet „a“ házról, Melbourne-ből?!)

Emlékszem a nehéz stílbútorokra, meg a falakat borító nagy olajfestményekre. Nekem, a faluról felkerült kislánynak, az nem volt egy mindennapi látvány…

Két év elteltével, egy alkalommal, amint éppen beköszönteni készült az este, s zongora dallamfoszlányai telítették a hársfaillatú langyos levegőt, hátulról megszólított valaki e ház előtt. Visszafordultam s hirtelen áramütés éreztem….

Felvinnék-e egy üzenetet valakinek?

Igen, hogyne. Felvittem, átadtam. (Bár már kintlakó voltam, visszajártam étkezni az internátusba.) És hoztam vacsora után a megerősítést, hogy átadtam. Mert várt rá. Bár arról nem volt szó, hogy megvár…

Aztán „hálából“ hazakísért, ha már úgyis egyfelé vezetett utunk…

Majd búcsúzáskor a kapuban bemutatkozott: Horváth Pál vagyok.

A következő estéken újra akadt valami üzenni valója, én meg többé nem mentem egyedül haza. Mert megszüntek ugyan az üzenetek, de a többi maradt…

Egy mindent elsöprő, szenvedélyes, halálig tartó (nem, még azon túl is tartó!) mély érzelmektől átitatott életszakasz kezdődött. Négy évi udvarlásnak nevezett ismerkedés (közben az egyetemi tanulmányok befejezése) majd házasság következett, két gyerek, s egy gazdag, változatos, igen-igen tartalmas élet Besztercén. Lobogás volt az egész.

Az ő lángjai csaptak magasabbra, az enyém hozzá képest csak pislákolás volt. Nem véletlenül hasonlították Petőfihez.

Igen, lobogott. Aztán 46 éves korában ellobbant…A szíve túl nagyot dobbant…

Ma, március 15-én ünnepeltük volna a 77. születésnapját…

Egy gyertya hol pislákoló, hol lobogó fénye mellett emlékezünk rá…