Szerző: HP | Már 4, 2009
A templomokba Thaiföldön csak mezitláb szabad bemenni. S jobb lábbal kell átlépni a küszöböt! Ezt én sajnos csak itthon tudtam meg, jóval később.
A thaiok soha nem lépnek be üres kézzel templomukba. Vagy füstölő pálcikákat visznek magukkal, melyek sajátos illatot és fátyolos légkört teremtenek, vagy lótuszvirágot, melyeket vázákba állítanak, vagy pedig aranyfüst lapocskákat. Ez utóbbiak számomra ismeretlenek voltak s funkciójukról is csak itthon értesültem a hozzá olvasottak alapján..
Ott feltűnt nekem, hogy azokban a csodálatosan rendben tartott, mondhatni csillogó, villogó templomokban (kb 3.000 van Thaiföldön) a szobrok némelyike bizony eléggé “rongyos”, azaz hámlik róluk a festék.
Vajon miért engedik ezt meg, miért nem dörzsölik/kaparják le, tettem fel magamban a kérdést.
De csak magamban, mert megkérdezni nem tudtam. Emlékszem Csemnánnak mutattam, hogy ez mi/miért/nem szép/kár hogy így elhanyagolják, mire ő szintén intett valamit, amiből én azt vettem ki, hogy “hát ez van”, pedig ő biztos nem azt intette. Hanem amit most elmondok.
A hívők arany-, vagy ezüstfüst lapocskákat ragasztanak a kisebb szobrokra, miközben kérnek és kapnak valamit. Attól függően, hogy milyen kéréssel jöttek a templomba, más-más helyre ragasztják. Ha bölcsességre vágynak, akkor a szobor fejére, ha jó beszédkészséget óhajtanak, akkor az ajkára, vagy hogyha kedvességet, szeretetet kívánnak, akkor a szívére.
Az említett kellékek a templomok előtt megvásárolhatók.
Megtudtam azt is, hogy a thaiok talán azért mosolyognak mindig, mert békés emberek, mindenki elégedett azzal, amije van. Hitük szerint ugyanis a jólét, vagy szegénység csak a jelenlegi éltükre szól. Ha megérdemlik, kiérdemlik, jutalomban részesülnek majd a következő életükben.
Nincs bűnözés, nincs irigység, az életet úgy tekintik, hogy olyan mint a ruha, ma ez van, holnap más lesz.
Most szegényebbek vagyunk, de következő életünkben gazdagabbak lehetünk.
Ha kiérdemeljük…
Szerző: HP | Már 2, 2009
Most elmesélem, miket tudtam meg a kolostorokról (melyek egyikében képzeletben a hétvégét töltöttük együtt).
Amit most elmondok, az már szinte a hihetetlenség határát súroló valóság.
27 ezer Wat (buddhista kolostor) működik Thaiföldön. A barátok számát pedig 200.000-re becsülik. Köztiszteletben álló személyek Szerényen élnek és önmegtartózást tanusítanak a nőkkel szemben.
Minden thai férfi egyszer életében kolostorba vonul néhány hónapra, vagy hétre, hogy megismerje Buddha tanait. Általában házasság előtt intézik el. (Úgy képzelem el, hogy ez valami olyasmi, mint nálunk a katonaság).
Régen 20 éves kortól lehetett megtenni és szigorúan 3 hónap volt előírva. Ma néhány hétre redukálták és már nem számít az életkor, kis 10-12 éves fiúcskákat is lehet látni köztük. Némelyek az iskolai vakációjuk idején vonulnak be kolostorba. Nem válnak feltétlenül pappá, csak az ügyesek.
A dolgozó férfiak fizetéses szabadságot kapnak rá.
A kolostorban élnek nők is, akik háztartási munkát végeznek, ellátják a barátokat.
Legnagyobb ünnep a thai férfi életében a kolostorba vonulásának, azaz felavatásának napja. Nagy ceremóniával lezajló templomi ünnepség, melyre nagy társaságot hívnak meg, s két zenekart, egyik az idősebbeknek játszik, másik a fiataloknak.
Előtte a kolostorba vonuló végigjárja a szomszédokat, rokonokat, ismerősöket és mindenkitől bocsánatot kér, ha esetleg megsértette.
A kolostorban azonnal kopaszra nyiratkoznak, magukra öltik a jellegzetes narancssárga öltözetet, imádkoznak, olvassák Buddha tanait, hallgatják az előadásokat.
Csak hat dolog alkotja tulajdonukat: a 3 részből álló barátruha, egy tű, egy kés, amivel a fejüket borotválják, egy szita, egy tál, amivel átveszik az adományt, valamint egy zsinór, ami 180 golyócskát tartalmaz (ez olyasmi, mint a katolikusoknál a rózsafűzér), meditálás közben azt morzsolgatják a kezükben.Már reggel kivonulnak az utcára és gyűjtik az adományt. De nem kéregetve! Sőt! Úgy tűnik, mintha ők tennének jót az elfogadással az adakozónak. S csak akkor fogadják el, ha nő az adományt nem érintette meg…
Szerző: HP | Már 1, 2009
Az alábbi szép gondolatok a kolostor csendjében születtek Ildikó fejében.
Szerintem mindenkinek van egy saját szigete, és van egy közös, hatalmas szigetünk is.
A saját szigetünk csak a miénk, és csakis az láthatja meg, akit mi magunk odahívunk. Ez a sziget mindenkinek az egyéniségét tükrözi. Nem a vágyaink, hanem a valós személyiségünk tükörképe. Azé a személyiségé, melyet időnként még önmagunk elől is elrejtenénk.
De a sziget létezik, és semmit nem enged elrejteni. Lehet kicsi, vagy nagy, lehet gazdagon tele szemkápráztató kincsekkel, vagy édes, zamatos gyümölccsel. Lehet rajta csend és nyugalom, valami lágy zeneszóval, s lehet fülsiketítő hangzavar is. Békesség, vagy nyugtalanság, kellemes kiegyensúlyozottság, vagy kavargó indulatok.
Az én szigetem nagyon kicsike, mégis oly sok nagyszerű dolog elfér rajta. Van ott egy vízesésecske, s az aláhulló víz mögött egy kicsi barlang.
A lezuhanó vizet egy tiszta, tavirózsákkal teli tengerszem gyűjti össze, partján pedig egy hatalmas sziklatömb sütkérezik, s gyönyörködik a napfényben. Nem messze tőle meredek homokfal emelkedik, fölötte pedig egy különös barlanghoz vezet az út. A barlangból nem sötétség, hanem mindennél tisztább fény sugárzik kifelé.
Hogy mi ez a fény?
S hogy mit rejtenek a barlang mellett úszó felhőgomolyagok?
Vagy honnan ered a vízesés, mit rejt a mögötte lévő barlang, s a tengerszem mélye?
Azt nem árulom el, hisz nekem is vannak titkaim!
Legtöbbször persze kénytelenek vagyunk elhagyni saját szigetünket, s belevetni magunkat a hatalmas, közös sziget nyüzsgő forgatagába. Viszont oda is magunkkal visszük szigetünk sajátosságait. Merthogy attól függ, hogyan tudjuk megvetni lábunkat közös szigetünkön.
Hogy ez az egész csak mese habbal?
Lehet, de kinek nincs szüksége a mesékre?
Én úgy hiszem, hogy a problémák tengerében a mesék teszik széppé szigeteinket, s az egész életünket.
-IL-
Szerző: HP | feb 27, 2009
Ha már elhangzott ez a különleges, nem mindennapi, mondhatni egyedülálló (és tulajdonképpen részemről nem visszautasított!) javaslat, hogy maradhatok egy évig a kolostorban, nem akarjátok hogy elintézzem, hadd menjünk mindnyájan, nem egy egész évre, hanem erre a hétvégére?…
Akartok egy hétvégét eltölteni egy kolostorban?
Tudjátok meg, errefelé nagy divat. Ez nem vicc. Azok vonulnak be egy-két-három hétre, akik menekülnek a stressztöl, akik semmi másra nem vágynak, csak csendre…
Akarjátok? Akkor megyünk!
S hogy romantika is legyen benne, akkor valóban utazzunk a léghajóval!
Most rögtön telefonálok, hogy érkezünk.
(Igen, volt handyje. Neki is. A többieknek is.)
Ildikó, tovább a szervezés rád tartozik!
Szerző: HP | feb 27, 2009
Egy darabig néztem leengedett fényképezőgéppel kezemben, hogy mit csinál.
Akkor arra lettem figyelmes, hogy ő is néz engem, hogy én miért nézem őt.
Akkor felhúztam szemöldökömet, mire ő még figyelmesebben nézett, hogy vajon miért tettem.
Hirtelen apró fénysugár csillant meg szemeiben. Akkor megéreztem, hogy nyert kártyám van.
Intettem, hogy lefényképezhetem?
Bólintott.
Kattant a gép.Ő meg szentelte tovább a földön ülő leány előtti ételt.
Még figyeltem egy darabig, aztán a másik oldalról is lefényképeztem őket. Pillanatra felnézett, jelezve, hogy OK.
Akkor végzett a szenteléssel. A lány elment, ketten maradtunk. Mély barna szemeiben táncolni kezdtek apró fények.
England?
No, Deutschland.
Aha.
Valamit kérdezett angolul. Nem értettem. Marikának (aki távolabb nem a lényeget fotózta, vagyis minket, hanem valami szobrot), egy „pssssz“-el jeleztem, hogy jőjjön gyorsan oda.
Hallgasd csak, vajon mit mond?
Megismételte a kérdést.
Kérdezi, hogy tetszik-e neked Thaiföld.
O, yes, válaszoltam, magamtól, lelkesen.
Akkor megint mondott valamit Marikának, hogy fordítsa le.
Mit mondott?
Láttam Marika arcán a meglepődést.
Mit mondott?!
Azt, hogy ha akarsz, ittmaradhatsz a kolostorban egy évre.
(Ez lett a nap poénja)
Marikám, könyörgöm, csinálj egy fotót rólunk !
Igen, hajlandó volt. Intette hova álljak (mezitláb voltunk mindketten), mellém állított egy nagy vázát tele fehér lótuszvirággal, majd ő is beállt a képbe.
Kattant a gép.
Thank you and bye! (Kezet fogni nem lehetett).
Akkor még az ajtóból visszanéztem és diszkréten (alig)búcsút intettem.
Kővéváltan nézett utánunk.
Ennyi volt.
Szerző: HP | feb 26, 2009
Nyitok egy újabb teret a vidám tere-ferének. Itt feleleveníthetjük az átélt élményeket, s tervezhetjük a következö utazást a tulajdonképpen meg nem talált, csak áhított álomszigetünkre, ha már helyreállt a rend és nyugalom, s szívünkbe visszaköltözött a béke. Úgy érzem, közel van.
Hozzászólások