Szerző: HP | dec 11, 2008
Most már tudom.
A pontosság ismeretlen fogalom a thaioknál. Vagy nevezzem így, pontosnak lenni már-már udvariatlanságnak számít. Az akadémiai negyedórát nemcsak betartani, de nyugodtan túl is lehet, sőt illik (!) lépni.
Szerzetest megérinteni nem szabad. De adományozni illik, azaz kell!
Mivel a fejet a test legfontosabb részének tekintik, ezért a megérintését rossz néven veszik.
Ha valaki feléjük tartja a lábfejét, azt erősen sértőnek minősítik. Ezért nem szabad egymásra tett térdekkel ülni valakivel szemben, vagy kinyújtott lábakkal s a bokákat egymáson áttenni. Legjobb “eldugni” a lábunkat. Imádkozáskor is a templom földjén maguk alá “tűrik” lábukat, azaz ráülnek nehogy Buddha felé álljon a lábfej.
Templomba csak mezitláb illik bemenni, a cipőket kinn kell hagyni a szabadban (ami megvallom kellemes, mert a nagy hőségben a hűvös márvány érintését megköszönik az elfáradt lábak.
Buddhát nem illik fényképezni. Azaz nem szabad. Mi ezt szerencsére nem tudtuk, így nyugodtan fotóztuk, senki nem szólított meg.
Rossz néven veszik a nők-férfiak közti intim megnyilvánulásokat is. Náluk a tolerancia felső határa, hogy megfogják egymás kezét.
A harag és türelmetlenség a legnagyobb dúrvaságnak számít.
A királyi családról még a legburkoltabb formában sem szabad bírálatot ejteni.
A németek meg mi magyarok is, ha találkozunk, így üdvözöljük egymást: Hallo, wie geht´s? Szia, hogy vagy? Ezzel szemben a thaiok azt kérdezik: Ettél ma? Ettetek már? Ez udvariassági kérdés, amit gyakran megkérdeztek tőlünk is. Főleg Csemnán. Ő minden találkozáskor. Azt hittük azért kérdi, hogy akkor minden rendben, nem vagyunk éhesek, kezdhetjük tehát a napi programot?
És végül (vagy inkább elsősorban!) mosolyogni mindenre és mindenkinek illik/kell.
Szerző: HP | dec 9, 2008
Azt is baklövésnek tekintem, amit Pali követett el velünk szemben.
Észak Thaiföld fővárosából, a 170.000 lakosú Chiang Maiból (ahol szinte 200 templom van!) hazafelé, azaz Bangkok felé tartva, a röptéren a várakozási idő alatt „beterelt“ bennünket (őmaga kimaradt az élvezetből, mondván, hogy nem igényli), egy lábmasszázs szalonba. Kapva kaptunk az ajánlaton Marikával, hiszen a thai masszázs messze földön híres. Idehaza is alkalmazzák, hírdetik a reklámok, de itt még soha nem próbáltuk ki. Kipróbáltuk az őshazájában.
Bár ne tettük volna. Mert utána valószínüleg pihentetni kellett volna lábainkat, nem pedig megerőltetni.
A keménykezű, mosolygó masszírnő annyira megdolgozta a nagy strapától igénybevett, fáradt lábaimat, hogy azok felmondták a szolgálatot, s begyulladtak! Keményen!
Szerencsére nadrágom eltakarta félelmetesen megvastagodott bokáimat, csak én éreztem, hogy baj van. Nagy baj van. Ahogy tehettem, ahogy a szállodába értünk, azonnal vizes törülközőbe bugyoláltam őket, hogy forróságukat valamennyire enyhítsem vele.
Soha többet!- ígértem meg beteg lábaimnak, amelyek csak idehaza pár nappal megérkezésünk után hitték el, s nyugodtak meg, hogy valóban betartom szavamat.
Szerző: HP | dec 7, 2008
A buddhista barátok csak alamizsnából élnek. (Az alábbi fotón látható kezükben a narancs színű tarisznya, amibe gyűjtik.) Azt eszik, amit adnak nekik az emberek. A közönséges halandók. És adnak. Hogy biztosítsák maguknak következő életükre a jólétet.
De mindez csak a férfiakra vonatkozik. Mert egy nőtől nem veszik el. Igaz nem is kínálják őket, mert az is egy „Bloß nicht!“ A nők ebből az alamizsna osztogatásból már eleve ki vannak zárva. Úgy látszik tisztátalanok (vagyunk). S ennek megfelelően jövendő életünkben sem lesz jobb a helyzetünk. Ez azért nem igazság, – dohogok azóta is magamban.
De térjek a harmadik baklövésemre, ami tulajdonképpen eltörpül az előzők mellett. Mert senki nem szisszent fel tőle. Csak én! De én nagyon. Itthon. Mikor észrevettem, hogy mit tettem.
Magamnak lőttem bakot.
Vásárolni akartam zene CD-ket, hogy a Bangkokban, Pattayan és Chiang Maiban készült fényképeket feldolgozzam zenés fotóalbummá. Négy darabot vettem le sietve a polcról, “blattra”. Abból lesz mit válogatni, gondoltam.
Itthon derült ki, hogy azok nem zene CD-k, hanem hangoskönyvek!!! Thai nyelvűek. Puff neki!!! Nem értem őket. Kicserélni nem tudom, helyette zene CD-t vásárolni nem tudok! Egye meg a kutya! Mit csináljak velük?!
De amint belehallgattam (persze egy árva kukkot nem értettem belőle), elégtétellel vettem tudomásul, hogy azonos felépítésűek, akár az én hangoskönyveim. Zenével kezdődik. minden fejezet. De micsoda gyönyörű zene? Hát azok a számok kellettek volna nekem! De teljes egészükben, nem pedig így, egy-egy perces részlet belőlük. Most csak a szívem fáj tőle, hogy micsoda baklövést követtem el…
Szerző: HP | dec 5, 2008
Egy figyelemreméltó maillel lepett meg Ibi.
Ó, titkok titka:
a földön ittlent
belülről nézzen
mindenki mindent,
szemet és szívet
és harcot és békét! –
Áldja meg az Úr,
áldja meg az Úr
a belülről látók
fényességét!…
Dsida Jenő.Templomablak
Kedves Piroska!
Vasárnap ünnepelték nálunk a Biblia napját… ez alkalomból elhangzott két nagyon szép vers… Reményik Sándor: A fordító és Dsida Jenő:Teplomablak című versek tetszettek, utánanéztem, elolvastam a netten…ma megyek felköszönteni Barbarát az intézetben…sokat gondolok rá…hogy amit mi fogyatékosságnak nevezünk a vakok esetében, az tulajdonképpen valami plussz az átlagemberekhez képest..ahogy Dsida Jenő a Templomablak című versében írta, belűlről nézve, szebb, csodálatosabbat látni…a vakok csakis belűlről látnak bennünket…ez jár a fejemben..megosztom veled is:))
Számolj be majd a találkozásról s ha tudod, küldd el nekem is a verset,- írtam vissza.
Mire ő:
Harmadszorra irom…mind rövidebben… eddig nem akarta elkűldeni… nem akarta a képeket feltőlteni… kicsit bevásároltam a mobilinternettel… jó volt találkozni Barbarával… már internetezni is tud…ma kaptam tőle az első e-mailt… kimentünk az intézetből a közeli Városligetbe, egy órát sétáltunk, betértünk egy jó kis helyre teázni… jót csevegtünk… örült, hogy elmentem hozzá… többet kéne… legalább havonta egyszer… most szakmát tanulnak… sok elméleti tantárgyat idén kihagytak… mint a kémia, fizika, történelem, főldrajz… most dől majd el, kinek mihez van tehetsége…
(Lásd Hallatlan kategória, áprilisi anyag)
Szerző: HP | dec 4, 2008
A másik baklövésem még ennél is súlyosabb volt. Megfogtam egy papot! Egy barna szandálban slattyogó és narancssárga lepelbe burkolózott, kopaszra nyírt buddhista papot.
Nem megérintettem, hanem megfogtam. A karját. Mintha áramütés érte volna! A környezet meg úgy reagált, mintha bomba robbant volna. Aki látta, felszisszent, vagy felsikoltott. Ezt a szentségtörést!!!
A papot annyira felkészületlenül érte a dolog, hogy szinte elájult. Kiment minden erő belőle, le is ült a földre. Én meg kővé dermedtem. Nem tudtam mit/miben vétkeztem.
Most már tudom. Az volt a vétkem, hogy megfogtam egy pap karját. Háttal volt, fotózott. Digitális fényképezőgéppel. S az egész azért történt, mert kérni akartam, hogy jőjjön ő is a csoportképbe három társa mellé, akik szívélyesen álltak rendelkezésemre. (Igaz, őket nem fogtam meg.)
Hát ez is egy „Bloß nicht!“ Nem szabad hozzáérni egy paphoz! Csakhogy ez annyira nagy vétek/bűn, hogy nem is szerepel a „Bloß nicht!“ listáján. Mert ez magától értetődő: Egy nőnek nem szabad hozzáérni egy buddhista paphoz!!!
Szerző: HP | dec 2, 2008
Pali (szinte) rámparancsolt, hogy ne készüljek fel a rendelkezésemre álló forrásanyagból indulás előtt.
Arra gondolt, nehogy (szokásom szerint) valamit a “fejembe vegyek”, hogy azt feltétlenül meg akarom nézni, s ha nem sikerül (mert azt sokminden előidézheti, főleg a kiszámíthatatlan közlekedés), akkor hiányérzettel fogok hazatérni.
Igazat adtam neki s mentem felkészületlenül. Amit “kapok”, annak fogok örülni, azzal fogok megelégedni.
Igen ám, de arra nem számítottam, hogy olyan nagy eltérések lesznek az ottani és az itteni szokások között.
Ki gondolta volna, hogy a thaioknak nem szabad megérinteni a fejüket!
Mert az „szent“! Hogy miért szentebb, mint a többi testrész, ma sem tudom.
Utólag olvastam, hogy „Bloß nicht!“ (Nehogy!),- ez is a felsoroltak közt volt, dehát későn tudtam meg. Már vétettem a helyi szabályok, szokások ellen.
Csemnánnak, aki oly kedves volt hozzánk, szinte a tenyerén hordott, többször is megsimogattam az arcát… Nem tudtam miért hajtja le a fejét utána sokatmondó mosollyal. Azt hittem meg van hatódva.
A két kisgyermekének is egyenes szálú, sűrű, hollófekete, fényes haján többször is végighúztam tenyeremet. Megpuszilni az arcukat nem mertem, féltem tiltja az illemszabály. Helyette csak simogattam a fejüket. Sűrűn. Mert nagyon édes gyerekek voltak.
Hogy ezt hogyan reagálták le, ő és az anyuka, azt nem tudom, mert velük voltam elfoglalva, a szép tháj kislányok látványával.
Az nem igaz, hogy milyen simogatnivaló fejecskéjük volt! Mindegyre “rájárt” a kezem…
Ki gondolta volna, hogy “Bloß nicht!”…
Hozzászólások