Szerző: HP | okt 9, 2008
Vajon miért van az, hogy hol írni, hol festeni kívánok? A kettőt soha nem egyszerre. S határozottan érzem, hogy melyiket kell tennem, ahhoz, hogy jó legyen a hangulatom, közérzetem. Ha rámtör a kényszer, hagyok csapot-papot, s ülök le. Mostanában az írást részesítem előnyben. Azaz érzem, hogy papírra kell öntsem, ami bennem van.
Mert én is azt vallom, amit valahol olvastam, hogy az én táncomat nekem kell eltáncolnom. Az én dalomat csak én énekelhetem meg. És az én történetemet, azaz gondolataimat, emlékeimet, érzelmeimet csakis én írhatom meg. Senki más. És nagyon sok megírni valóm van.
Ez nem más, mint versenyfutás ez az idővel. Gyorsan és sokat kell/kellene írnom. És persze festenem.
A hamburgi Éva ezt így fejezte ki, ilyen költőien: A kreativitásnak egy igazi tűzijátéka rejlik benned. Ilyen szépet, nem is tudom hogy mondott-e valaha valaki rólam.
De vajon miért van az, hogy néha festeni, máskor írni, megint máskor zenét hallgatni van kedvem, azaz nem kimondottan hallgatni, hanem keresni. Zenét keresni galériához. Vagy éppen galériát szerkeszteni. Az nagyobb munka, mint az előbb felsoroltak. Komputerrel történő munka. A képek feldolgozása, meg a zene és képsor összevetése gondos szerkesztői munka. Különleges, ígényes műfaj, de nagy örömöm telik benne.
Egyetlen munkánál izgulok, hangoskönyv készítésekor a hangfelvételnél. Az nem igaz, hogy a mikrofon közelsége mennyire zavar! Mintha egy kritikus személy lenne, aki árgus szemekkel figyel. Különben minden mást szívesen végzek, mutatja az eddigi eredmény is. Most dolgozom a 22. hangoskönyvemen, é közben készítem az 51. galériát.
Ezek egyéni galériák. Mert van közös is, más művészekkel, s azokat nem számozom, hanem nevet adok nekik. A barcelonai festővel Bluebirddel készült az Africa Dance, Flowers and Women, Women and Flowers, Flowers and Birds, a riedi festőművész barátnőmmel, Papp Magdival a Moments, a kolozsvári zeneszerző, Terényi Edével elkészült az Öröm, a Bűvölet, valamint a Fantázia. S még folytatom a sorozatot.
Kiszámíthatatlan, megmagyarázhatatlan az alkotási igényem. S az is rejtély, előre nem tudható, hogy mennyi ideig tart az alkotási folyamat. Néha elég egy negyedóra, máskor meg naponta többször is belelendülök.
Mi okozza? Mitől függ? Nem tudom. Azt sem, hogy vajon belülről jön-e a késztetés, vagy egy külső sugallatra?
Nem tudom megmagyarázni.
Akár a szelet.
Szerző: HP | okt 9, 2008
Máskor bevittem órára egy absztrakt festményt és a tanulók le kellett írják, mit látnak a képen. A legjobbakat felolvastam a következő órán.
S mindezeket osztályoztam. Lélektanból nem volt nehéz jó jegyet szerezni, mert nemcsak a tudást osztályoztam, hanem egyéb képességeket is, melyek más tantárgy keretében rejtve maradtak.
Emlékszem, ezeket mind elmeséltem Zörgő professzornak a konyhában, a Decebal téri blokklakásunk negyedik emeletén. S akkor megdícsért: Na, látja, így kell a lélektant tanítani!
Belepirultam, hogy dorgálás helyett elismerést kaptam a legszakavatottabb ember részéről. Mert Zörgő professzor nagytudású ember volt, Isten nyugosztalja, tisztelettel emlékezem rá ma is.
Besztercére járt a szemét kezeltetni, illetve műttetni a híres szemsebészhez, Bayer, vagy Meier doktorhoz, erre nem is emlékszem pontosan, de őmagára igen. Szőke, magas, jóképű férfi volt s a parkban lakott. Később Németországból adott hírt magáról. Itt él valahol, ha még egyáltalán él, vagy fentről olvassa mosolyogva soraimat…
Nekem is megműtötte egyszer a szemem, azaz kétszer is, mert az első beavatkozás nem volt sikeres. Árpát vágott le a szemhéjamról. Csúf maradt a helye, másodszor aztán plasztikai műtéttel hozta helyre, egy bördarabkát is lemetszett róla.
Emlékszem, mikor beléptem az egyik osztályba, a félszemem leragasztva, a tanulók felkiáltottak: már megint?! Hát, nem volt egy leányálom. Féltem, rettegtem, nehogy egy harmadikra is sor kerüljön
Pár nap múlva az utcán összefutottam a doktorral, s megálltam előtte, szinte könyörögve, hogy mondjon valami kedvezőt: Ugye doktor úr, nagyon szép a szemem!
Mire ő mélyen belenézve, mosolyogva, halk sóhajjal, huncutul így válaszolt: Igen, nagyon szép a szeme, asszonyom!
Olyan boldog voltam, hogy szinte a nyakába ugrottam. S ez a történet naponta eszembejut, mindig mikor a szememet festem s a ceruza azt a helyet érinti. Ott gondosabban kell kenjem, mert egy ici-pici egyenlőtlenség mégiscsak megmaradt. Emlékbe, Meier doktortól.
Te Marika, nem emlékszel hogy hívták azt a besztercei német szemorvost, aki a parkban lakott?- kérdeztem, amint e sorokat vetettem papírra.
Payer.
Ja, persze! Hogy én mennyit gondolkoztam rajta!
Szerző: HP | okt 8, 2008
Én nem rendelkezem kellő metafizikai tájékozottsággal. Nem ismerem megfelelőképpen a mélylélektant és spiritualitást. Bár lélektan tanárnő is voltam hosszú éveken át. Még dícséretet is kaptam egykori tanáromtól, Zörgő professzortól, mikor izgulva, félve (még mindig félve, pedig hosszú évek teltek el azóta, hogy kikerültem a keze alól, de még bennem élt , hogy mennyire féltünk az egyetemen tőle és tantárgyától!) félve elmeséltem, hogy milyen kisérleteket végzek tanulóimmal lélektan órákon.
Például feltettem egy lemezt a picupra, akkor még nem volt CD és DVD, csak nagy lemez) Ciprian Porumbescu Balladáját és azt a feladatot adtam, hogy fessék le, öntsék színekbe, formákba, mit éreznek. Ujjal kellett dolgozzanak a magukkal hozott vízfestékkel, papírra.
Aztán egy kiállítást rendeztünk belőle, s a 20 perces hosszú szünetben behívtuk a többi osztályok tanulóit is, meg a tanárokat, hadd tekintsék meg a kiállítást.
A látogatók tolongtak a képek előtt, csodálták s méltatták őket, az alkotók meg csillogó szemekkel, izgatottan figyelték a hatást. Aztán, amint csengettek, pillantok alatt kiürült a terem, rohant mindenki az osztályába, eltüntek a képek, a falhoz állított székek meg visszakerültek helyükre. Én is rohantam a tanáriba, kicserélni a katalógust s még mindig dobogott a szívem, amint megkezdtem új teremben, új diákok előtt az új tananyag leadását, mondjuk az észterekről, vagy az anyagcseréről.
Az otthagyott osztályba került tanár, ha nem járt ott szünetben a kiállításon, talán nem is sejtette, hogy miért nem képes lekötni a kipirulr arcú tanulók figyelmét…
Szóval volt „ekcsön” az amúgy unalmasnak is sikeredhetett volna lélektan óráimon.
Szerző: HP | okt 8, 2008
Velencében láttam még hasonlót. Ott nem a tenger szintje nő meg árvíz esetén, azaz tulajdonképpen az történik, de nem olyan formában, mint ahogy kifut a tej a lábasból, hanem a csatornák lefolyóin bugyog fel a víz. Bugyog, bugyborékol nagy erővel, félelmetesen. S az emberek nem tudnak tenni semmit ellene. Menekülnek. Ha szandálban vannak, menekülnek, ha meg gumicsizmában, akkor állnak, bámulnak, figyelik a fejleményeket
A felbugyborékolt víz ellepi a tereket (én éppen a Szent Márk téren láttam), behatol a palotákba, boltokba, templomokba. (Pincék ott azt hiszem nem is léteznek, hiszen a házak vízben álló cölöpökön nyugszanak.) Ahogy kezdődik az árvíz, a készenlétben álló pallókat kihelyezik a gumicsizmába bújt alakok a terekre, s folyik tovább az élet. Várják, hogy visszahúzódjon a víz. És visszahúzódik. Egy idő után visszahúzódik, felszáradnak a terek, kiseprik az épületekből az iszapot, felmossák a mocskot s aztán kezdődik elölről. Nem rögtön, hanem amikor a szél akarja.
A velenceiek megtanultak az árvízzel élni, hozzá alkalmazkodni. Velencében ez megszokott dolog. Megszokott városi program időtlen idők óta, azaz, mióta létezik a város, mióta eszükbe jutott az embereknek, hogy a tengerben, ingoványos alapon, cölöperdőre egy várost emeljenek, csodálatos palotákkal, templomokkal s abba belehordjanak a világ minden részéről tömérdek kincset. Biztonságos hely? Nem, egyáltalán nem az. Sok kincset nyelt el már a tenger, dehát ezt is „bekalkulálták” a különleges város megteremtésébe.
A velencei árvíz nem kellemes, de különleges, s mint ilyen, egy turisztikai vonzerővel bíró jelenség. Jómagam is örvendek, hogy sikerült meglátnom egyetlen egyszer. Igaz, nem volt nagy a víz, nem közlekedtek csónakokkal a Szent Márk téren, de pallókon járkáltunk s körülöttünk a galambok a vízben pacskáltak.
Szerző: HP | okt 7, 2008
Azóta is félek a felhőktől. Emlékszem, mikor Erika kicsi volt, s időnk volt egymásra (mert most nincs, sem neki, sem nekem, mással vagyunk elfoglalva), emlékszem, mennyit néztük a felhőket. A tengerparti homokban feküdve, vagy itthon a kertben, a függőágyban pihenve, de még a robogó autó ablakából is a felhőket néztük.
Néztük és felfedeztünk bennük ezt-azt, egy lovat, kutyát, a hátán zsákját cipelő óriást, hegymászót s ki tudja még miket. Most nincs időnk a felhőket nézni.
Jómagam is csak azért tekintek rájuk, hogy felmérjem, békések-e, vagy esőt hozhatnak. Nyitva hagyhatom-e az ablakot, vagy biztos, ami biztos, inkább csukjam be. Meg, hogy vigyek-e ernyőt magammal, vagy sem.
S most, újabban, ha a kelleténél sötétebb az ég, szorongás tölt el, hogy vajon nem telik-e meg a pincém megint vízzel.
Mert ott tartom a kiállításra várakozó képeimet. Szerencsére asztalokon. De a nedvesség így is nagy veszélyt jelent számukra.
Szerző: HP | okt 7, 2008
Csak hallod a zúgást, a pillanat zenéjét, vagy moraját, mely hol kellemes, szívet-lelket csiklandozó, simogató, hol vad, félelmetes, mindent elsöprő, vagy árvízhozó.
Honnan jön? Hová tart? Miért ilyen, vagy olyan? Mit akar? Simogatni, vagy rombolni?
Mikor, mihez van kedve. Kiszámíthatatlan.
Mikor és hol kezdi? Miért, mennyi ideig és merre fúj? És milyen erősen? És csak úgy „üresen” fúj, vagy felhőket kerget? S azokat mikor és hol akarja kiüríttetni?
Nem is merek már elindulni hazulról, mikor sötét felhőket látok közeledni. Közben a fák alig mozognak, mintha nem is a szél hajtaná a vastag, szürke, mocskos tömeget odafenn az égen. Nem merek elindulni, nehogy Ried fölött ürítsék ki megint tartalmukat.
Ez a félelem néhány héttel ezelőtt költözött belém, mikor kétszer is ki kellett ürítenem seprűvel, lapáttal, padlókefével pincémből a közel térdig érő víztömeget. Oly gyorsan és oly nagy erővel történt az esőzés, hogy a csatornák képtelenek voltak elnyelni. Nem elnyelték, hanem még azt is kiöntötték, felokádták, ami bennük volt.
Borzalmas volt! Félelmetes.
Hozzászólások