Hát ez nem igaz!


A szállodában már érkezéskor meggyűrűztek, akár a gólyákat, csak nem a lábunkat, hanem a csuklónkat.
A kék műanyag csuklóövet (ereklyeként őrzöm ma is) levenni nem lehet, csak levágni, de azzal az ember elveszítené összes privilégiumait. Többet nem lakhatnánk és nem étkezhetnénk és ihatnánk ingyen, nem használhatnánk a törülközőket és a fehér matracos napozóágyakat.
A luxushoz még hozzátartozik, hogy az ágyneműt és törülközőket mindennap cserélik, mindennap takarítanak. És nem kell semmiért fizetni. A strandon is a matracos fehér nyugágyak, faernyők és műanyag székek mind ingyen használhatók. Lehet kivinni a partra  nagy fürdőlepedőt is, csak az ember átnyújtja kivételekor a hotelkártyáját s mikor visszaadja használtan, vizesen, homokosan, visszakapja a cédulát. Pénzre tehát a hotelben nincs szükségünk.
Az egyiptomi pénz különben nagyon szép, de rendkívül koszos. (Még a bankban is mocskos pénzt kaptunk!) Ráadásul össze is firkálják. Büdös, piszkos, gyűrött. De pénz! S akinek van, még ha kevés is, boldog vele. (Nem csoda, ha az utcán erőszakkal nyomják az ember kezébe a szerencsehozó szkarabeusz bogarakat.)
Egyik este felmentünk a bárba, hastáncosnőt látni. Szegény! Csak négyen-ötön néztük, miközben majdnem elolvadtunk, mert ott nem volt légkondicionáló berendezés. Csillogó kövekkel, gyöngyökkel agyondíszített ruhában táncolt, mezitláb. Kissé molett volt, rezgett a hája, ha rázta, meg a bőre is gyöngyözött a hőségtől, de nekem mégis tetszett, mert én még nem láttam hastáncost “élőben”.


Hurghadában amúgy a meleggel nincs promléma, fújdogál a szellő, kellemes az idő. Különben is a déli órákban, a legnagyobb hőségben mindenki alszik. Csak és olvasok a teraszon lévő nyugágyon. Persze Egyiptomról.
Délután tovább folytatódik az élet és este éri el csúcspontját. Hogy meddig tart, nem tudom, én éjfél körül általában lefeküdtem.
Nagyon jól érzem magam, semmi problémám nincsen, hallom vissza többször is idehaza a rögzített hanganyagban.
Ottlétem alatt csupán kétszer kapcsoltam be a szobámban lévő tévét. A műsorokat eredeti nyelven közvetítik, de arab felirattal. Egyiptomi, olasz, spanyol műsorok közül lehet válogatni. A német nyelvű adók közül fogható a Sat 1, Europe, Tv 5, BBC, RTL és majd lefordultam az ágyamról: benne volt a Duna tévé is!
Hát ez nem igaz! Egyiptomban Duna tévé!!!

Lószekeren!

Bizony, bizony ott járt. Megint ott járt a napokban Erdélyben. A cikket is olvastam e honlap főoldalán, de láttam saját szememmel is. Nem őt személyesen, hanem a fotót. Szintén a honlapon. Láttam, hogyan utazik az angol trónörökös, Károly herceg (nem, nem hintón, mert azt otthon is megteheti), hanem eredeti, igazi, hamisítatlan LÓSZEKEREN! Hallatlan!!!
Miközben szemléltem a nem mindennapi fotót, eszembe jutottak ama februári esős napok, mikor ott caplattam London utcáin, bosszankodva, hogy a csuda vigye el (!) ebben a loccs-poccsban nem sikerül találkoznom egyetlen királynővel sem. Nem, eggyel sem!
Pedig nemcsak őfelsége, 2. Erzsébet él az angol fővárosban. A zászló ott lobogott a Buckingham palota tetején, bizonyítékul, hogy benne tartózkodik a királynő, dehát éjszaka volt, mikor mellette haladtunk el, a palota sötétbe burkolózott, mert őfelsége igen sporlós, nem éghetnek a villanykörték potyára…
Másnap is csak az őrségváltást láttuk, őmagát nem. Sajnos.
De mondom, nem ő az egyetlen királynő Londonban. Nem Camilláról van szó, mert ő még nem királynő. Én igazi (!) királynőről beszélek.
Ezt csak utólag tudtam meg, hogy ott él immár 25 éve Ghána (azaz ghánai szülővárosa!) királynője. Hogy hívják? Megmondom. Naa Manve Aforkor Omaeduro II. Katamausu Ta Manve. Könnyű megjegyezni a nevét, nem?
Londonban lakik a hölgy, de nem palotában, hanem egyszerű lakásban s álomhivatásának él: ápolónő. (Váu !) Udvartartása nincs ugyan, de vannak barátai, akikkel gyakran összejön egy kis tereferére.
Őt faggatta a riporter a ghánai királynői illemszabályokról. Hogy választékos beszéd, meg méltóságteljes testtartás, oké, de: nem szabad keresztbetett lábbal ülnie! Persze csak nyilvánosság előtt, mert otthon akármit tehet a lábaival, még mezitláb is szaladgálhat, ha ahhoz van kedve…
Nem ő az egyetlen, mint mondja, rajta kívül még különböző törzsekhez tartozó 25 ghánai anyakirálynő és néhány fejedelem él Londonban.
Én ezt az egészet nem értem, de mégis szerettem volna legalább egyetlen királynővel találkozni !
Legjobb lett volna vele, hogy is hívják? Naa Manve Aforkor Omaeduro II. Katamausu Ta Manve…

Gyerünk a diszkóba!

Esténként, vacsora után gyermekdiszkóba mentünk. Egy olasz fiatalokból álló csoport szervezte, vezette. Mind alacsonyak és fekete hajúak voltak, egyetlen szőke, magas, kedves holland fiú kivételével.Három nyelven folyt a beszéd: olaszul, németül, angolul.
A fiatalok táncoltak, a gyermekek előttük utánozták őket, sorbaállva. A szülők, meg nagyszülők az amfiteátrum lépcsősorain nézték és élvezték a műsort. A végén a közönség is fel kellett álljon és táncoljon helyben egy Bonnie M. számra. Mindig az Anton aus Tirol számmal végződött a félórás műsor, arra vonult el a társaság vidáman, tapsolva.
Pali szerint az a műsor célja, hogy fáradjanak el, s utána aludjanak jól a gyermekek.
Nem hiszem. Mert úgy láttam Andreára nem álmosítólag, hanem inkább felvillanyozólag hatott a diszkó. Egész nap arra várt, s ahogy közeledett az este, egyre sürgetett: gyerünk a diszkóba!
A gyermek műsor után ugyanazok a fiatalok vidám jeleneteket adtak elő. Az ő feladatuk volt a szállodában a szórakoztatás. Egész nyárra szerződtették őket. Napközben egyikük a gyermekekkel foglalkozott gyermekklub keretében, a többiek a felnőtteket tornásztatták, nyújtózkodási tornák, vízitornák keretében. Ők gondoskodtak arról, hogy jó hangulat uralkodjon 24 órán át. Mindig vidámak, mosolygósak voltak és mindenkihez volt egy kedves szavuk, vagy gesztusuk.
A hotelben lévő shoppokban vásárolhatók nemcsak folyóiratok, képeslapok, de ajándéktárgyak, szobrok, papíruszképek, keleti fűszerek és bódító parfümök is.
Az épület komplexum tetején meg kilátóterasz van, ahol esténként nagyon kellemesen fúj a szél.
Este a bőséges vacsora, meg diszkó után általában a billiárd bárban „sziesztázunk“, azaz pihegünk. Kellemes hűvös van a szálloda minden helységében. Hűtjük magunkat a napközben átélt hőség után, mondom diktafonomnak.
Szól a telefon, az alkalmazottak oda se figyelnek, hadd szóljon, nyugodtan beszélgetnek, egyikük sem siet oda, felvenni.
Tegnap a bazárban egy férfi megfogva a vállamat azt kérdezte:
Ti ott Ausztiában miért siettek örökké? Mindig, mindig csak siettek. S az a sok stressz! Miért?!
Mellbevágott kérdésével. Nem tudtam neki válaszolni, csak visszamosolyogtam rá.

Két külön világ

  A szállodánk udvara
11-kor elmentünk a fogadásra. Hideg mangólével kínáltak, ami rendkívül finom volt és jólesett! Miután elfogyasztottuk, akkor jutott eszembe a figyelmeztetés, amit még otthon olvastam, hogy nem szabad semmit elfogadni, csak ha előttünk nyitják meg az üveget. Ez a hűsítő meg ki volt már töltve a poharakba! Hátha nem halunk meg tőle, néztem rá ijedten Palira. Megnyugtatott: ne búsulj, egyszer mindenképpen meg kell halni…
A hivatalos üdvözlés után Ali felvilágosított bennünket a legfontosabb tudnivalókról. Igy a kirándulási lehetőségekről Kairóba, a piramisokhoz, a Királyok Völgyébe (a fáraók temetkezési helyére), meg hogy az épületen kívül a szálloda vezetősége senkiért nem vállal semmiféle felelősséget. Ali tökéletesen beszél németül, a hotel személyzete viszont csak angolul. Kevesen és gyengén tudnak németül. Általában annyit, hogy: hallo, wie geht´s?  (Hogy vagy?)
A továbbiakban nagyon kellemesen telnek napjaink. Igazán semmi panaszra nem lehet okunk. Persze nem is keressük.
A szállodánk neve Sea Gull Mall. Földszinten vannak a szobáink, előtte teraszok, tovább nagy körbezárt parkudvar, egyetlen, szigorúan őrzött bejárattal, úszómedencével, szökőkutakkal, japán híddal. Na és öt háziállattal, öt gyönyörűszép, karcsú flamingóval. Ott álldogálnak a Kleopátra vendéglő bejárata közelében egy apró medence körül, vagy néha az udvaron sétálnak méltóságteljesen. A selymes tollazatú gyönyörű madarak a fényképezést megengedik ugyan, de a simogatást nem. Egy-két légies szökkenéssel hangtalanul továbbállnak.
Kellemes itt a széles teraszomon a fehér nyugágyon pihenni, mondom rá diktafonomra. Nyugtató hallgatni a víz csobogását. A fújdogáló szellő jólesően simogatja bőrömet. Nyitott terasz, mégsem süt be a nap. És gyönyörű a kilátás az udvarra.
Egykor kezdődik az ebéd. Gazdag svédasztal (de micsoda svédasztal!) sor fogad, művészien feldíszítve. Mögötte a hófehér egyenruhás, soktagú szakácsgárdával. Ez már fényűzés! Enni “csak” háromszor lehet naponta, de inni hűsítőt, sört, bort 24 órán át. Itt, az önkiszolgáló Kleopatra vendéglőben, meg a teraszvendéglőben napernyők alatt, valamint a nagy billiárd teremben, puha fotelekbe süppedve. Pali mondja egyszer, hogy  már megcsömörlött a sörtől, annyit ívott.
Az ételek rendkívül finomak, nemzetközi koszt, a kiszolgálás is minden várakozást felülmúl.
Azt a luxust, ami itt az étkezést illeti, nem is lehet elmondani, hallottam vissza később kicsi készülékemből. A terem közepén sorakozó, ételektől roskadozó asztalok valóságos műremekek. Minden alkalommal amint beléptem, elállt szemem-szám a látványtól. Az a szín, forma és illat kavalkád leírhatatlan!
Azt eszik az ember és annyit, amennyit akar. És minden nagyon gusztusos! Én általában háromszor mentem étel után: az első tálamat finomabbnál finomabb salátákkal töltöttem meg, a másodikat a főétellel, a harmadikat tortákkal, tésztákkal. Hogy ne hagyjam ott, igyekeztem mindenből csak egy-egy fél evőkanálnyit szedni, hogy minél többet kipróbálhassak, megkóstolhassak, annak meg az lett a következménye, hogy összefolytak az ízek, már nem tudtam őket egymástól megkülönböztetni.
Ez az ételmennyiség és minőség, valamint a szakácsművészet, amit itt produkálnak, egyszerűen leírhatatlan! Ez már keleti fényűzés. Hasonlót még soha, sehol nem tapasztaltam. Ezeregy éjszakába illő!
Kint meg az emberek olyan szegények, mint a templom egere. És tépik le az idegeneket, hogy vásároljanak tőlük valamit. Nyomják kezükbe a szkarabeuszt, hogy hozzon szerencsét. Meg húzzák be az üzletbe erőszakkal.
Két külön világ.

Szállodánkban

    
Ma is derülök rajta, ha eszembe jut megérkezésünk a szállodánkba.
Estefelé szálltunk fel gépünkkel Bécsből, s bár az út csak 4 óra 40 percet tartott, mégis ráment nem csak az egész éjszakánk, de a következő napunk is.
Kettő körül landoltunk Egyiptomban (közben igazítani kellett az óránkat), a röptéren kétszer álltunk sorba vízumért, utána a busznál, később a szállodában a recepciónál.
Majd kezdődött a „második“ program.
Négy körül kerültem a szobámba, de bőrönd nélkül (amit nem volt szabad mi cipeljük,  utóvégre négycsillagos szállodáról van szó, majd utánunk hozzák), így lefeküdni nem lehetett.
Mindjárt hajnalodik, de még mindig nem jönnek vele, mondtam rá diktafonomra. Fél hatkor még mindig várom. Végre háromnegyed hatkor megérkezik.
Olvastam még odahaza, hogy a szállóban előfordulhatnak kisebb hibák, de azt megjavítják. (Persze baksis ellenében). Igen, a vécé fedele egyik oldalon nincs odafogva, vettem észre rögtön. A légkondicionáló berendezés működik ugyan, csak eléggé hangos. Vajon az is kisebb hiba, kellene jelentsem? Nem teszem. Nem zavar különösen.
A jégszekrényem üres, de kapok majd hat üveg ásványvizet, annyi az adag egy hétre! A csapból vizet inni nem szabad, de még fogat mosni sem!
Pali kopog az ajtómon, hogy menjünk ki a tengerpartra. Éppen készül feljönni a nap, vörös már az ég, de még fenn van a holdvilág is, mellette egy szál csillag hunyorog. A parton fehér  jachtokat ringat a szél. Benn a tengerben, távol két hajó „cammog“ ellenkező irányban. Sirályok nincsenek. (Egyáltalán nem láttam a továbbiakban sem sirályokat).
Szegény pálmafák, úgy sajnálom őket, mondtam a fiamnak felnézve a magasba, olyan szárazon gubbasztanak, mint valami zsúpcsomók.
Senki rajtunk kívül a parton, csak olyan húsz méterrel tovább egy turistarendőr álldogál őrséget, szemléli a tengert, hogy nem közelednek-e rajta terroristák a szállodánk felé. Nem, nem közelednek. Közben látom, hogy hirtelen vetközni kezd, azaz ledobja cipőjét, mert egy műanyagszéket befújt a szél a tengerbe, bemászik zoknival a vízbe, hogy kihalássza. Sikerült, nem vitte el a hullám.             
A tenger nem vörös, egyáltalán nem az. Vajon miért kapta a nevét? A korallokról, vagy a vöröses homokjáról?
Bemegyünk, hadd pihenjünk végre valamit, 11-re ugyanis fogadásra kell mennünk. Addig van még négy kerek óra.
Fél nyolckor hangos kopogásra ébredtem. A szobalány-fiú tudni akarta, hogy minden rendben van-e? Takarítani akart. Lebeszéltem. Még nem volt lehetőségem mocskolni. Újra ágybabújtam.
Még visszafekszem három órára, súgtam készülékemnek, folytatni az alvást. Nem sikerült, félóra múlva újra kopogtak, hozták az ásványvizet a hűtőmbe. Megköszöntem s újra visszafeküdtem.
Újabb félóra múlva egy másik szobalány-fiú jött érdeklődni (úgy látszik, közben cserélődtek), hogy minden rendben van-e a szobában? A vécé teteje hibás? Na, majd jön valaki és megjavítja. Takarítottak már? Mondtam, hogy nem, de please, nem is fontos, szeretnék magamra maradni. Holnap jöhet takarítani? Igen, holnap lehet. O.K.- húzódott vissza a folyósóra, én meg vissza az ágyamba.
Rövidesen jött a vécéjavító. Elintézte. Újabb alvási próbálkozás.
10-kor megtámadott egy légy! Hát én még ilyen gyors legyet nem láttam. Légy, vagy legyek?- azt már nem tudtam megállapítani. Heves támadásba kezdett, én voltam a szobában az egyetlen megennivaló, de nem hagytam ám magam. Próbáltam elkapni, ő nem engedte magát megcsapni, pedig össze-vissza pofoztam arcomat, karomat.
Gondoltam kitolok vele. Amint kóstolgatta a homlokomat, kiléptem vele a teraszra, hadd szálljon el róla odakinn. Hoppá, észrevette, hogy kint fúj a szél, azonnal otthagyta homlokomat s visszarepült a szobába, ott várt rám. Nem volt mit tennem, én is léptem be utána, s folytattuk a harcot.
Ő győzött. Én belealudtam a küzdelembe.

Alkudni illik

Az alkudozás Egyiptomban természetes jelenség. Meg is vetik az olyan vásárlót, aki nem áll le alkudozni, hanem azonnal kifizeti a mondott árat. Könnyedén, vidáman, humorral, szinte játékosan teszik. Aki nem hajlandó megtenni, az néha borsos árat kell fizessen a vásárolt áruért. Még a kiírt fix árakkal rendelkező nagyárúházakban is “dívik”.Hogyan kell alkudni? Az eladó mond egy árat. Annak a felét illik ígérni. Utána az eladó valamit leenged, a vevő meg keveset rátesz, és így tovább, egyre inkább közeledve egymáshoz.
De ha az ember megköszöni s továbblép, utánaszól az árus, és holtbiztosan egy kisebb árat kér. Az új ajánlat megközelíti az ígértet. Végül mindketten elégedettek lesznek. A vevő boldogan könyveli el, szorongatva kezében a vásárolt csecsebecsét, például egy Nofreteti szobrocskát, hogy megspórolt magának ennyit és ennyit. Pedig nem úgy van, ez ábránd, mert az alkun mindig az eladó nyer.
A boltos általában megkínálja a vendégeit kávéval, teával, ami még nem jelenti azt, hogy kötelező is nála valamit vásárolni. Ez csupán udvariasság részéről.
Mivel szinte minden apró szolgáltatásért, meg fotózásért tartják a markukat baksisért, ezért az ember kezeügyében sok aprópénz kell készenlétben legyen.
Emlékszem, egyik nap Luxorban valami motorcsónakos átkelővel mentünk át a Nílus másik oldalára. A vízárammal ellentétben haladva kb tíz percig tartott az út. Mondanom sem kell, számomra egyáltalán nem volt egyszerű dolog be és kiszállni abba a vízi járműbe. Kiszálláskor én maradtam utolsónak. A többiek könnyedén kiugráltak, nekem nehezebben ment.
Nyújtotta a kezét Pali a partról, hogy kisegítsen, de ugyanakkor nyújtotta az a fiúcska is, aki előtte szedte össze a pénz a csónakon. Az ő kezét fogadtam el, puszta udvariasságból. Mint kiderült, nem elégedett meg a köszönettel, tartotta rögtön tenyerét, kérte a baksis. Kellett nekem! Nem is gondoltam ilyesmire, azt hittem hozzátartozik a szolgálathoz. Pali persze mosolyogva fizetett neki, hisz végeredményben csak apró pénzről van szó és ha megszokja az ember, nem is tűnik kéregetésnek, inkább csak helyi szokásnak. 
Az egyiptomiak imádnak telefonálni. Egyrészt mert lusták levelet írni, másrészt mert a helyi beszélgetések rendkívül olcsók, szinte ingyenesek. Órákig ülnek a telefonon.
A postaládáik szokatlanok. Három különböző színű postaláda áll egymás mellett: vörös a hagyományos, zöld az expressz és kék a légiposta doboza. Európából kb egy hét alatt érkezik meg Egyiptomba a levél, de ellenkező irányba gyorsabb halad, három nap alatt ér Egyiptomból Európába. Igaz, a három napból lehet három hónap is! Ezért nem küldtünk haza képeslapot. Nem is vásároltunk, inkább fotóztunk. Rengeteget.
Az egyiptomi bélyegek különben nagyon szépek, a bélyeggyűjtő látogatók örömére. Az ókori műemlékeket ábrázolják.