Szerző: HP | ápr 4, 2008
Van olyan vonás a mai Hermán Jánosban, amiről úgy gondolja, hogy Öntől kapott örökség vagy a besztercei diákévek visszatükröződése?
Talán a lelkesedést, azt tanulta meg Besztercén. Talán azt szívta magába a diákévek alatt.
Mert mi, úgy ahogy visszanézek 4-5 évtized távlatából, azt hiszem mindig lobogtunk. Különösen a férjem. S mellette (kissé csendesebben) én is. Neki könnyebb volt, hiszen magyar irodalmat tanított s a versekkel, jól kiválasztott prózai szövegekkel, pontosan időzített népdalokkal, tehette. És meg is tette. Nekem viszont a biológia, meg kémia kevés, vagy legalábbis kevesebb terepet biztosított.
János azonban gyakran emlegeti osztálykirándulásainkat, amikor növényeket gyűjtöttünk préseléshez, meg rovarokat preparálás végett. Most is látom hogyan kergette a színes lepkéket hálójával a magas fűben. De szívesen tartottam velük biológia vetélkedőket is a szabad természetben. S olyankor János elemében volt. Valljuk meg, jobban érezte magát a virágos természetben, mint a kemény fapadban. Dehát, csoda?!
Vagy a műkedvelő színielőadásainkról, szavaló estjeinkről, író-olvasó találkozóinkról János soha nem hiányzott.
Szerző: HP | ápr 3, 2008
Ön időközben Ausztriába költözött. Hogyan találkoztak ismét?
Nem költöztem, hanem szöktem! S ez lényeges különbség! Hogy miért, az megint egy más kérdés. Teljesen más, ami a mai fiatalok szemében talán érthetetlen.
Nem tudok visszaemlékezni, hogy a keserű lágeridőszak kezdetén ő keresett-e meg bennünket, vagy mi őt. De ahogy ismerem, feltételezem, hogy ő tette meg az első lépést. S akkor, amint ránk lelt, mindent belevetett, hogy segítsen. Nagy szükségünk volt rá, mert a „gödörben voltunk” a fiammal. (A férjem előtte hét évvel halt meg.) És János megmozgatta még a sziklákat is értünk! A karácsonyt nem idegenben sírdogálva (mármint én!) töltöttük, hanem Hollandiában a népes Hermán család szívet-lelket melengető szeretetében fürödve. Ezt soha nem fogom neki elfelejteni. Akkor nyújtotta felénk segítő karját, amikor a legnagyobb szükségünk volt rá. Nagy elesettségünkből felemelt. Visszaadta emberi méltóságunkat. A Jóisten áldja meg érte! Igen, tőle kaptuk a legnagyobb fokú anyagi és erkölcsi támogatást, ő állt leginkább mellénk új életünk indulásakor.
Utána, amint talpraálltunk, ritkábban találkoztunk. De azért egymáson tartottuk szemünket.
Szerző: HP | ápr 2, 2008
Ismerte a családi hátterét, illetve, hogy milyen irányba szeretne tovább tanulni?
Csak annyit tudtam róla, hogy a sármási papnak, Herman Jánosnak a gyermeke. Még három lánytestvérét tanítottuk, azok mindenképpen a jótanuló, szorgalmas diákok táborába tartoztak.
Úgy emlékszem, Jánost így bízta rá az apja a férjemre, aki az iskola aligazgatója volt: tanárúr, faragjon embert a fiamból! És attól kezdve ott nevelkedett a többi gyerek között, internátusban lakott, ahonnan, gondolom, társaihoz hasonlóan ő is időnként ki-ki szökött, például moziba, megnézni valami jó orosz filmet, vagy elkísérni valamelyik lányt, az éppen soron lévőt. Mert lelkes, életvidám, mosolygó, mindig tettre kész kamasz volt, akinek minden diákcsinyben „benne volt a keze”. Aki igyekezett kihasználni minden (szigorú) iskolai- és internátusi élet nyújtotta szórakozási lehetőséget.
Nem, azt nem tudtuk, hogy teológiára készül, de nem volt meglepetés, mert jó volt magyar irodalomból és mert több diákunkból is lett pap.
A középiskola után elveszítette szem elől egykori tanítványát vagy kapcsolatban maradtak?
Még össze-összefutottunk azután is, de ritkán. Például egyszer, emlékszem, a kolozsvári színházban, szünetben. Ott tudtam meg, hogy bekerült a teológiára. Látva kerekre meresztett szemeimet, csodálkozó, s kiegészítést váró tekintetemet, mondott valamit bizalmasan, de az köztünk marad.
Vagy évekkel később betértünk egyszer hozzájuk a somkeréki parókiára. Rövid ideig ugyanis ott teljesített szolgálatot. Aztán elkerült messzibbre, a kapcsolat megszakadt.
Szerző: HP | ápr 1, 2008
Az előző fotó a szlovákiai Urbán doktor felvétele. Vele is Hadadon ismerkedtem meg. Az alábbi „hermanjancsi” képet Tibor küldte át nekem, a svédországi protestánsok honlapján: keve.se talált rá. S ide nagyon „passzol”. Megvallom, ilyen felvételt én nem tudtam volna Hadadon készíteni, mert ott a nagy hőségtől mindenki „verejtékben úszott”. Előbb vonakodtam, mondtam, nem merem felhasználni a fotót, nehogy probléma adódjon abból, hogy nincs rá engedélyem. De azt írta vissza, hogy Református honlapról származik és nincs szerzői jogvédelem alatt. „Nyugodtan hivatkozz rám, hogy tőlem kaptad”.
Ezen aztán elfantáziáltam. Igaz is! Hiszen a svédországi Kéve (rögtön bele is kukkintottam, következik, hogy bele is merüljek, amint időm megengedi!) valamint a Tibor szerkesztette Harangszó testvérlapok. Végeredményben én is nyugodtan merném ajánlani a testvérem fotóját bárkinek, tudom, hogy nem venné rossz néven.
Szerző: HP | Már 31, 2008
Most diákzsargonban mesélek, mert olyan jólesik! Igen, nagyon jólesik. Mint egykor régen. Újra tanárnőnek, Piri néninek érzem magam… Engem fiatal (!) koromban ugyanis a diákjaim bizalmasan Piri néninek szólítottak, hivatalosan pedig „tanárelvtársnő” voltam. Most pedig nagyrészük tegez és Piroskának szólít. Mert közben hozzám öregedtek! Most már az egykori Herman Jancsi is bácsi lett. Fehér bajuszos, túlsúllyal dicsekvő, doktori címet viselő, tekintélyes János „bá”.
Hát ez van. Utolértek az egykori kisdiákjaim…
De a János visszaemlékezéseiben valljuk meg, rejlik nagy adag túlzás. Megteheti. Akinek oly sok van a szürkeállományában, az megteheti. Különben egyik vonása éppen az volt, hogy szivacs módjára szívta magába az információkat. S azokat tárolni is tudta. Elképesztő, hogy milyen nagy adagban. A történetei viszont igen kedvesek, s olyan jól áll neki, amint pocakja fölött kuncogva ironizálja régi, gyermekkori önmagát. Gyakran és szívesen teszi. Nagy örömünkre.
Ezt tette Hadadon is.
Szerző: HP | Már 30, 2008
Állítólag nem volt jó tanuló..
Hogy nem volt jótanuló? Na, erre nem emlékszem. Ez nem maradt meg tudatomban.
Érdekes, most figyeltem fel rá, hogy végeredményben kevés egykori diákomról tudnám megmondani évtizedek távlatából, hogy jó tanuló volt-e, vagy sem. Úgy látszik, számomra nem az volt a fontos, hanem más emberi értékek. A tanulmányi eredmény valószínűleg másodrendű volt a szememben. Ha kellett, ha szükség volt rá, valahogy megtaláltuk közösen a módot, hogy segítsünk a helyzeten.
János, feltételezem, abból élt, amit az órán magábaszívott. Félfüllel. Az is elegendő volt számára, mert kitűnő memóriával rendelkezik. Közben lehet olvasott. Például szépirodalmat. A pad alatt.
Hogy nem volt az elsők között, az meglehet, de hogy az utolsók közt sem, az biztos. Éles eszű gyermek volt, aki nem „szajkózott”, hanem szükség esetén „kivágta magát”. Bizonyos „fogásokkal” kivágta magát.
Például puskázással. Vajon megtette? Egész biztos. Hát melyik diák nem használja a puskát? Ő se volt különb a társainál. S ha baj van, olyankor még a tanár is becsukja szemét.
Vagy gyönyörűszép préselt növénygyűjteményt készített. (Állítólag még mindig őrzi.) Nós, ha arra 10-es minősítést kapott, ami biztos, akkor átment, mégha a feleleire rossz jegyeket „vasalt” be, akkor is.
Vagy (ezt ő maga mesélte, én nem emlékszem rá, csak igen-igen halványan), hogy egyszer, mivel bukásra állt (amit nem hiszek, legfennebb gyengén állt), egy egész éjszakán át szajkózta a növények latin neveit, s azzal „szedett le a lábamról”. Nem akartam hinni a fülemnek, hogyan „köpi” az a gyerek a latin neveket…
Hozzászólások