Szerző: HP | Már 14, 2008
De mi tulajdonképpen a siker? Nem a megelégedettség? Nem a jól végzett munka öröme, s az, hogy mások is elismerik, értékelik azt? Nem a megdícsért munka, illetve az én esetemben játék? Mert én ott is egyre hangsúlyoztam, hogy ezeket a virágképeket készíteni részemről nem gyötrődéssel, verejtékkel végzett munka volt, hanem egy önfeledt, sok örömmel járó játék. Játék a színekkel.
Igen, én játszodtam festés közben, akár a gyermek s örvendeztem, ha valami tetszetős került ki kezem alól. Ránevettem s félretettem száradni. Ez a siker tulajdonképpen amolyan dícséret: jól van kicsikém, ügyesen játszottál. Ezután is légy jó, játszodj szépen, csendben tovább.
Igen, én is örültem a dícséretnek, akár a gyermek. S ezt (!) nevezem én sikernek. Azt, hogy megdícsértek, méghozzá sokan.
Még valami. Ez a siker nem anyagi siker volt, hanem kimondottan erkölcsi. De én tulajdonképpen arra is vágytam, erkölcsi sikerre. S azt meg is kaptam.
Szerző: HP | Már 12, 2008
Közben más élményekben is volt részem. Nem tudom felejteni például azt a jelenetet, amint a 32 tagú börvelyi felnőtt kórus bevonult a kiállításomra. Nők és férfiak vegyesen, 25 és 76 év közötti életkorúak.
Előbb csillogó szemekkel gyönyörködtek, s hol rám, hol a virágaimra mosolyogva tudomásomra hozták, hogy tetszik nekik a látvány. Meg-megállva képeim előtt rájuk csodálkoztak, tekintetükkel megsimogatták őket, sőt némelyiket még kézbe is vették, majd a karmesterük rövid utasítására beálltak helyükre s elkezdték énekelni teletorokkal; négyszólamban: Vadvirágos erdőszélen rózsabokor…
Nekem (!) énekelték. Nekem és a virágaimnak!!!
Meghatódva hallgattam, én is, a virágaim is. Szinte könnyezni kezdtem, vagy lehet meg is tettem. Annyira szívhez szólóan énekeltek, rám nézve, annyira spontán volt az egész, annyira egyedüli jelenség, annyira különleges, annyira megható, hogy még most is összeszorul a torkom, ha eszembe jut.
Igen, ez is a siker egyik része volt.
Szerző: HP | Már 11, 2008
Micsoda hierarchia!- figyeltem félszemmel őket. Mennyi jellem! Mennyi leendő sors!
Egyik volt köztük a harcos uralkodó, a nagyszájú, a teljhatalomra törekvő.
Másik a komoly, megfontolt, feladatának élő.
Harmadik a segítőkész, aki ugrott, ha szükség volt rá.
Negyedik a körülrajongott (természetesen kislány).
Ötödik a kitaszított, kigúnyolt (tudsz-e egyáltalán írni? Hány éves vagy? Nyolc és fél ? Na, ne mondd), akinek nem adtak papírt, meg színesceruzát, akinek kitépték kezéből a képet s visszatették a helyére, az asztalra, akit kikacagtak a teljesítménye miatt, akit megrugtak s tán ki is kergettek volna a teremből, ha nem kelek a védelmére. Akit kinevettek, mert megkérdezte, hogy tegyen a neve után pontot? S akit utána az anyja ráadásul megszidott, szinte meg is vert, hogy “hol tekeregtél te gyermek ilyen sokáig?” Akkor is meg kellett védenem: nálam volt, benn a kiállításon, rajzolt. A munkáját meg kiállítottuk. Meg lehet nézni.
Igen?…Jól van, na!…hangzott rá a válasz, amely azt jelentette, hogy megmenekült szegényke a büntetéstől…
Szerző: HP | Már 10, 2008
De milyen jó, milyen jó, hogy nemcsak a konferencia résztvevői tekintették meg virágaimat, hanem a falubeliek is, sőt a szomszédos falvak egyszerű, becsületes, nyíltszívű lakói is. Tudtak róla, mert a pap kihírdette a templomban. Örvendek, nagyon örendek neki. Azóta is meghatódva nézem a vendégekről készített fotósorozatomat.
Apropó, ajtó! Hát most jut eszembe, hogy arra nem fért volna el egy elektrónikus mérőműszer, kiszen beborították a gyermekmunkák, a színesceruzával készített rajzok, a virágaim másolatai. Most is mosolygok, mert beugrott emlékezetembe a földön ülő, meg hasonfekvő gyermekek látványa, amint igyekeztek megörökíteni egy-egy kiválasztott virágképet.
Jaj, istenem, segíts meg, hogy sikerüljön lerajzolni!- hanzott el a halk fohász egyikük szájából, mielőtt hozzáfogott volna nagy izgalommal a munkához.
Szerző: HP | Már 7, 2008
Óriási sikere volt a kiállításomnak, mesélem azóta is örömmel mindenkinek, s tájékoztatom távoli ismerőseimet mail formájában.
De, apropó! Álljunk meg! Tulajdonképpen mi is a mérce?! Azt ki állítja fel? A média? A szervezők? A művész, maga? Vagy a közönség? Ezt nem is tudom.
Az én kiállításomhoz mindenképpen én állítottam fel a mércét. S az annyira pozitív eredményt mutatott, hogy azóta is repdesek az örömtől.
Én siker alatt a következőket értem, azaz mércém elemei a következők voltak:
– a csodálkozó tekintetek és mosolygó arcok
– az elismerő megjegyzések
– a sok látogató, sőt a vissza-visszatérő látogatók (milyen kár, hogy nem volt az ajtón elektrónikus számláló felállítva, amely pontosan kimutatta volna, hányan léptek be a terembe)
– a rajzoló gyermekek, akik a földön ülve, meg hasalva színes ceruzával másolták a képeimet
– a virágaimat maroktelefonokkal fényképező fiatalok
– a személyes beszélgetések
– a vendégfüzetembe rögzített kedves megjegyzések
– a meghívások, kiállítani más helységekben, sőt Hadadra is visszavárnak.
Szerző: HP | Már 6, 2008
A nagyszabású rendezvény főszervezője Hermán M János, egykori tanítványom volt.
De hol van egyáltalán Hadad ?!- kérdeztem vissza mailemben, amint az általa küldött meghívót elolvastam. Melyik országban?
Ez olyan három- négy héttel az esemény előtt volt.
Romániában. A Szilágyságban van.
Akarod, hogy rendezzünk ott kiállítást a képeimből?- kérdeztem vissza.
Hogyne!- jött a gyors válasz, készítsd az anyagodat.
Igy kezdődött az egész.
Jaj, kérlek, ne haragudj Édesünk, szólt hozzám János valamelyik szünetben, hogy így elhanyagolunk.
Engem?!- lepődtem meg, de hiszen én úgy érzem, hogy én vagyok a központ, a hadadi konferencia központja!
Na, akkor jó, nyugodott meg, s rohant tovább.
De tényleg, én egyáltalán, de egyáltalán nem éreztem magam elhanyagoltnak. Nekem állandóan voltak látogatóim. A három nap alatt azt hiszem tíz percig sem voltam magamban. Pedig otthon úgy gondoltam, hogy majd olvasok, vagy az újabb Galériát készítem a komputerben, mikor egyedül vagyok. Szó sem lehetett ilyesmiről. Csak éppen annyi időt tudtam szakítani, hogy időnként röviden kilépjek a teraszra friss levegőt szívni. Többre nem jutott.
Hozzászólások