2. Úrasztalánál

Ahhoz a hadadi templomhoz nemcsak az interjúm kapcsolódik, hanem az a felemelő esemény is (számomra legalábbis az volt, felemelő), hogy ott nyitottuk meg az úrasztalánál a kiállításomat. Istentisztelet előtt. Vagy alatt? Ezt nem is tudom, mert a kettő valahogy egybefolyt. János tartotta a bevezetőt s aztán átadta nekem a szót. Most utólag nem tudnám visszapergetni, hogy miket is mondtam. Kapásból, mert nem készültem rá. De lehet, hogy érdekes volt, mert figyelemmel hallgatták a jelenlévők. Láttam a szemükből, hogy érdekli őket minden szavam s jó érzés volt biztosítani őket, hogy virágaimon keresztül szívem melegét hoztam el nekik Ausztriából, hisz ezek nem másolt virágok, hanem az én belső virágaim.Az különben nem egy igazi templom, amelyről beszélek. A Szent László kegyeibe ajánlott 600 éves templomuk ugyanis földcsuszamlás következtében megrongálódott, falai szétváltak, most romokban hever. Hét éve hozzáfogtak helyreállítani, de anyagi nehézségek miatt leállt a munka. Mészáros Árpád lelkipásztor örömmel újságolta, hogy a magyar kormány részéről adományt kapnak rá, így az istenháza újjáépítését rövidesen megkezdhetik.
Míg felépül újra az igazi templom, az istentiszteleteket a kastélyban tartják, abban rendezték be ideiglenesen az imatermet, amely tulajdonképpen két helységből áll, egy belső  kisebb és egy külső nagyobb teremből, ott ülnek istentisztelet alatt azok, akik nem férnek be a kisebb terembe, de ahonnan a szélesre nyitott ajtón át jól látnak és hallanak mindent.

1. Interjú a templomban

De hogy ki lehetett az a két fiatalember, akikkel behúzódtam a hadadi templomba, még az ajtót is becsukva, hogy ne zavarjon a kinti zaj, a mai napig sem tudom. Na, nem kell rosszra gondolni, elsősorban a korkülönbség miatt, hisz egy kis jóindulattal az unokáimnak is nézhettem volna őket. Különben is egy interjú végett húzódtunk oda be. Mert ott csend volt és nyugalom. Ideális hely egy hangfelvételhez. 
Csak olyan gyorsan történt az egész, hogy meg sem kérdeztem kicsodák, de lehet hogy mondták, csak az információ nem fészkelte be magát a szürkeállományomba. Mert nem volt rá ideje. Abban az élmény-zuhatagban nem is csodálkozom. Arra sem emlékszem, hogy miket kérdeztek, s én mit válaszoltam kérdéseikre, csak a végén (az egész tán nem tartott többet két-három percnél) arra kértem, hogy értesítsenek róla, ha adásba kerül (de vajon hol? Tv-ben? Rádióban? Ki tudja.). Mondtam, hogy mail formájában tegyék, mert a postaládámat mindennap megnézem. Mutattam egyik hangoskönyvem borítóján a címemet.

OK- vették tudomásul egy futólagos elköszönéssel.

Hát nem írják le?- szóltam utánuk.

Nem kell, megjegyezték,- válaszolták mosolyogva.

Hogy-hogy?! Egy mail címet hogy lehet megjegyezni?- tünődtem utána magamban. Én nem volnék rá képes. Mint ahogy telefonszámokat sem tudok megjegyezni. De még dátumokat sem: születésnap, névnap, évfordulók. Na nem! Engem ezekre kell figyelmeztessenek.

Különben lehet, hogy a fiatalemberek is rám hasonlítanak, mert azóta se értesítettek semmiről. Nem tudom, hogy valahol sugározták-e az anyagot, vagy sem.

 http://horvathpiroska.spaces.live.com/

3. Kényszer

Állítólag ezzel a szellemi örökséggel jöttem a világra, de évtizedeken át szunnyadt bennem, csak most tőrt ki. Idáig annyira rejtett formában hordoztam magamban, hogy sem én nem vettem észre, sem más nem gyanította. Csak gyűjtöttem hozzá a tapasztalatot, az élményeket, szívtam magamba a színeket, formákat, hangulatokat.
Most a képeimbe beleviszem, beledolgozom mindazt ami lelkemben a legszebb, legdrágább, legtisztább, megmagasztosabb.

Valahonnan jön ez a festési igényem. Egy belső késztetés, kényszer. Mikor rámtör és nem tudok engedelmeskedni, idegessé, türelmetlenné válok. Hogy hova tart, mi a célja velem, nem tudom, az egy nagy titok.

Nem is törekszem arra, hogy valami olyasmit fessek, ami hasonlít valamire, hangoztatom, ha képeimre terelődik a beszédtéma.

Mert te nem tudatosan alkotsz, mondják rá a szakértők, hanem ösztönös tudatossággal. Így nevezik ezt a te játékodat, melyben engeded, hogy valaki vezesse a kezedet.

Ez így igaz!

2. Játék

Valahol ezt olvastam: a művészet: ünnep. A művészet: játék. A művészet: diadal.
Igaz. Ez nagyon igaz, gondolkoztam el rajta. Ezeket én mind érzem festés közben.

Az ünnep már akkor megkezdődik, mikor kirakom a festőfelszerelésem. S én valóban játszom festés közben. Mint egy gyermek. A diadalt (mondjuk én inkább örömnek nevezném!) akkor érzem, ha valami szép dolog születik a papíron, vagy vásznon. Pl. mikor visszakacag rám egy szép virág. Azt hiszem mosolygok olyankor. Mert boldog vagyok.

Gyógyít és vigasztal ez a játék, kikapcsol és ébreszt, általában megnyugtat, de néha felkavar. Küldetés volna? Nem tudom. Mások szerint igen. Én csak azt érzem, hogy lelkileg  felemel. Azt határozottan érzem.

1. Harmónia

Spirituális töltettel rendelkeznek a képeid, mondta valaki hosszas szemlélés után a kolozsvári tárlatomon. Ez érezhető, határozottan érezhető rajtuk.
Én is érzem. Igen, érzem, folytatta egy másik vendégem mély meggyőződéssel, elgondolkozva.

Magadból festéskor megpróbálod felhozni, felszínre hozni a szépet, különböző formákba, elsősorban virágokba öntve. Hogy miért éppen virágokba öntve? Ez nyilvánvaló: mert a virág a szépség szimbóluma.

Harmónia, szépség, megnyugvás jellemzi tevékenységedet. Nem csoda, hogy nálad  mindez boldogságot eredményez. Szereted magad körül látni a virágaidat, vagy elteszed őket festés után?

Nem, egyáltalán. Legszívesebben mindent kiraknék, csakhát nincs hely. A frissen festetteket mindenképpen szem előtt tartom még egy-két, néha több napig is.

Ez tudod miért van? Mert árad belőlük a boldogság, a harmónia, azért nézegeted szívesen őket még utána is.

6. Mallorca illata

És végül meséljek a Flor d´Ametlerről, a mandulavirág illatú parfümről, ami csak ott vásárolható, a szigeten. Nem olcsó, de mindenki vásárolja.
Érdekessége, hogy minden egyes üvegecskében található egy fehér mandulavirág, az a bizonyíték rá, hogy igazi, eredeti. A Benito testvérek 20 ezer mandulavirágot gyűjtenek be e célra minden év februárjában. A parfüm összetétele természetesen titok.

Azt is vásároltam, a legkisebb üvegecskét, ami csak létezik, s hozzá egy szappant is. Csakhát egyáltalán nem éreztem az illatát. Azt hittem nincs is, de Marika megszagolta: már hogyne volna s éppen a te illatod!- nyugtatott meg. Erős, bódító illat.

Nem éreztem, mert a súlyos grippe, amiben előtte szenvedtem, elvette a szag- és ízérzékelő képességemet. Nós megvásároltam a parfümöt (azt nem tudom ki fogja örökölni, mert Marika is, Erika is kijelentette, hogy nem az ő illatuk. Na, toll! Ez német kifejezés, azt jelenti, hogy na, szuper!)

Mindenesetre, amint hazatértünk Mallorcaról, pár nap múlva családi összejövetelre mentünk (pillanatnyilag 18 tagú a nagycsaládunk). Én nyakamba illesztettem egyik majorica gyöngyömet, a pezsgőszínűt, s a parfümből fújtam egy nagyot jobboldalt a nyakamba. Semmit nem éreztem! Fújtam még egy nagyot, a másik felére is. Semmi! Fújtam egy hosszat a frissen mosott hajamra. Azt se éreztem!  Mi a csuda, ennek a parfümnek nincs is illata! Semmit nem érzek!

Én nem. De amint beültem az autóba, enyéim majdnem elájultak az erős illattól. Nyomták a papírzsebkendőt az orrukhoz. Megérkezve a helyszínre, Ferkó, a vejem, aki addig hallgatott, hirtelen kiugrott a kormány mellől s egy nagy lélegzetet vett: végre egy kis friss levegő!!!

Apropó, most jut eszembe, hogy én azóta se szagoltam abba az üvegbe. Vajon milyen lehet a mandulavirág parfüm illata ?…