Szerző: HP | feb 10, 2008
De hadd meséljem el a fenti mail második részét is, amely egy érdekes tudományos információt tartalmazott.
Előzménye az volt, hogy szintén orvos feleségével egy döntő szakmai lépés előtt álltak s én azt írtam, hogy szorítom markomat a sikerük érdekében.
Na, az jó lesz, válaszolta vissza Árpád, akit én még mindig Árpinak nevezek/szólítok, mint régen rövidnadrágos diák korában, bár azóta tekintélyes doktorbácsivá fejlődött, aki Svédországban és Norvégiában gyakorolja hivatását.
Na, az jó lesz, mert minél többen szorítanak, annál biztosabb a siker, bizonyítja egy majmokon végzett megfigyelés.
Hoppá, ez érdekes, írtam gyorsan vissza. Kiváncsi vagyok rá! S jött is a válasz, amit szószerint rögzítettem.
A majmos sztori, egy kisérleti megfigyelés, fejtette ki a témát részletesen. A dél-kinai tengeri szigeteken a mezőgazdaság elterjedésével, az erdőírtások következtében az ott élő maki majmok természetes táplálékforrása annyira megcsappant, hogy a faj az éhhalál küszöbére jutott. Táplálék lett volna ugyan, mert az ember által betelepített édes burgonya már gyomszerűen elterjedt, de nem lévén őshonos, a majmok nem ismerték. És különben sem volt szokásuk a földben keresni a táplálékot.
Éhezésük kritikussá fokozódott, amikor egy serdülő majomlány valamilyen ismeretlen inspirációtól hajtva kikapart a földből egy édes burgonyát amivel éhségét csillapítani tudta. A majomkolónia perceken belül követte példáját és megoldódott a táplálákhiány.
Eddig a történetben nem is lenne semmi szokatlan, de rövidesen a szigetcsoport valamennyi szigetén az éhező majmok lemásztak a fákról és elkezdték a teljesen szokatlan dolgot művelni: ásni a földből az édes burgonyát!
Az antropológusok véleménye szerint valószínűleg létezik egy fajon belüli transzcendens kommunikáció, amely főleg kritikus helyzetekben lép működésbe, tömeg hatására erősödik és egy lényeges cél elérését szolgálja.
Szerző: HP | feb 9, 2008
Nagy élvezettel néztünk meg két Galériát a tegnap este, írta Árpi Svédországból. Egy igazán felüdítő, megnyugtató élmény volt, ami nagyon jólesett egy munkás nap után. Csak gratulálni tudok a teljesítményedhez, kiváló esztétikai élményt nyújt és digitálisan is profi munka. Ez a munkásságod élő bizonyítéka annak, hogy bármi is történt veled az elmúlt évtizedekben, az események a lelkedet nem tudták megkárosítani. Büszke vagyok rá, hogy a tanítványod voltam,- fejezte be mailjét.
Mit mondjak, a szép visszajelzésre szárnyakat kaptam, s rögtön munkához láttam, méghozzá nagy lendülettel.
Különben már előtte okozott egy kellemes meglepetést. Mikor először jelentkezett, letegezett és Piroskának szólított, mondván, hogy jobban talál hozzám, mint a Piri néni, ahogy régen, még fiatal koromban szólítottak diákjaim. Akkor vagy „tanárnő kérem” voltam, ez volt a hivatalos megszólítás, vagy a közvetlenebb: Piri néni.
S most az 54 éves doktorbácsinak ezt válaszoltam vissza: tudd meg, jólesett a fiatalítás, szükségem van rá. Minél jobban telnek az évek, annál inkább érzem a szükségét.
Szerző: HP | feb 8, 2008
Itt tulajdonképpen mikor van tél?- szólította meg a kávézó napsütötte teraszán a pincért Palma központjában a fagylaltot nyalogató angol hölgy.
Hát, azt nehéz volna megmondani előre,- válaszolta mosolyogva a fehér kötényes pincér, akinek ezúttal volt ideje szóbaállni a vendégekkel. Decemberben megállni s elbeszélgetni egy-egy vendéggel lehetséges, nem úgy, mint főszezonban.
A tavaly például egy keddi napra esett. Mert itt hét hónapon át van tavasz, meg ősz, öt hónapig nyár, és csak egyetlen napig tart a tél. Itt a hőmérséklet nem száll 14 fok alá. Nézze, most télen is húsz fokot mutat a hőmérő, vagy valamivel többet. Csoda, hogy a nyaralóvendégek mezitláb járnak a homokban, bikiniben napoznak a strandon, az utcán meg rövid nadrágban sétálnak?
De figyelje meg asszonyom, mennyire látszik, hogy ki itteni. A mallorcaiak a 20 fok ellenére is vastag pulóverben reszketnek. Teszik ezt azért, mert hát végülis tél van. Illik fázni.
Az idei télt tekintve, olyan nagyon-nagyon mi sem vagyunk lemaradva Mallorcahoz viszonyítva, gondolkoztam el a dolgon, miközben bekapcsoltam komputeremet.
Mint mindig, először a postaládámat néztem meg. Hadd lám, jött-e valami mailem. Jött.
Szerző: HP | feb 7, 2008
Igen, az van az idén is: fekete tél.
Bár a karácsony már rég elmúlt, s különben sem volt az idén se olyan igazi karácsony, mint amilyenek odahaza Erdélyben voltak/vannak, olyan hófehérek, tiszták, várva-vártak.
Igaz, tél sem volt még, azaz egyszer volt, valamikor december elején. Egy fél napig tartott. Éjjel beborította fehér puha szönyeggel a házakat, utakat, fákat, de a szépséget megirigyelte a nap, s arany sugaraival beragyogva latyakos, mocskos nemszeretem állapotba süllyesztette. Január végén újra megpróbálkozott tél lenni. Akkor hosszabb időre sikerült. Szinte három napig tartott.
Mostanában egyfolytában a klimaváltozásról, a Föld felmelegedéséről beszélnek a szakértők, pro és kontra, állítván, hogy elolvadnak az Arktisz jéghegyei, jaj lesz több országnak, mások rákontráznak, hogy nem igaz, ez a téli enyhe idő még nem jelent semmi rosszat.
Hát, majd meglátjuk mit hoz a jövő. Vagy méginkább meglátják az utánunk következők.
Az aktuális téma peremén felötlött bennem a gondolat, hogy vajon itt nálunk is bekövetkezik, amit Mallorcaról olvastam?…
Szerző: HP | feb 6, 2008
“Egy embert nem taníthatsz meg semmire, csupán segíthetsz neki, hogy maga fedezze fel a dolgokat” (Galileo Galilei)
Ez volt a tegnapi nap gondolata, amelyet szintén kimásoltam magamnak az Erdély mából, más jó mondásokkal együtt. Gratulálok annak, aki összegyűjtötte őket, igazán szép munkát végzett! S milyen jó, hogy a honlap hasznosítja őket! Én már egész gyűjteményt hoztam össze magamnak azokból, melyek a legjobban tetszettek.
Ezen a tegnapi mottón elgondolkoztam. Hosszasabban, mint egyébként szoktam.
Mert mit mondjunk erre mi pedagógusok? Hol marad a mi szerepünk? Mi nem tanítunk?! Nem tanítjuk a gyermekeket? Mi csak vezetünk?! Irányítunk? Vagy a gyermekekre nem vonatkozik ez a dolog? Vajon a jó öreg Galilei csak a felnőttekre értette azt, amit állított?
A közel három évtizedes besztercei pedagógusi tevékenységem mély nyomokat hagyott bennem. Diákjaim arcai, nevei, egy-egy emlék némelyikükkel kapcsolatban mindegyre felbukkan bennem és akarva-akaratlanul kivetítődik vagy írásaimban, vagy képeimben.
Azok, akik tanulmányozzák és magyarázzák nem hagyományos képzőművészeti tevékenységemet, úgy vélik, hogy a virágaimban megjelenő gyermekarcok tulajdonképpen a tudatom (vagy tudatalattim?) által megőrzött egykori tanítványaim csodálkozó, mosolygó, szomorú, vagy vidám, de mindenképpen befogadásra váró, figyelő arcai. Akik szomjaztak a pedagógusi melegségre, a rájukfigyelésre, az elismerésre, szomjaztak a szépre, a jóra, a tudásra. Azokat a tekinteteket én akkor mind magambaszívtam, megőríztem, s most évtizedek távlatában vetítődnek ki tollam, vagy ecsetem segítségével papírra.
Szerző: HP | feb 4, 2008
De jó volna megörökíteni ezt a kripta kávézót, legalább az előttem lévő waterlooi harcost! Egy fiatal pincértől kérdem, szabad-e fotózni?
Jaj, azt nem!!!
Ó, igazán, csak egyet, csak ezt az egyetlen szobrot,- egyezkedem vele a mutogatás nyelvén.
Oké, de ő nem tud róla, adja tudtomra s azzal hátat is fordít nekem.
Feltöltöm gyorsan az akkut, kamar elkattintom a gépet. A villanófényre mindenki felkapja a fejét, de én máris útban vagyok a kijárat felé. Senki nem ragadja ki kezemből a gépet, se nem szid össze. Nyomulok kifelé, gépemben a kinccsel, a waterlooi harcossal. Csak éppen sikerüljön! (Sikerült!)
Kifelé jőve egy prospektust emelek le a polcról s olvasom benne: a Kriptakávéház egy ideális hely arra, hogy az ember kellemes hangulatban elfogyasszon egy pohár italt, egy csésze kávét, vagy harapjon valamit. Vagy egyszerűen élvezze a pihenést…
Ezt az élményt!- gombolom be füligérő szájjal kabátomat a szemerkélő esőben és sietek a megbeszélt helyre, hogy találkozzam a fiammal, hadd meséljem el neki is mit éltem át a mai nap.
Hozzászólások