Szerző: HP | jan 27, 2008
Az emeletes buszok pirosak, a telefonfülkék pirosak, a postaládák pirosak, a postaautók pirosak. Mind égőpirosak. És tiszták. Minden nagyon tiszta. (El is hiszem, ebben az állandóan permetező esőben honnan kerülne rájuk por.)Én soha ennyit esőben nem sétáltam, mint itt Londonban. Tulajdonképpen nem is esik, csak szemerkél, de egyfolytában, mondtam rá diktafonomra. Ám az senkit nem érdekel. S a szél fúj? Igen. Nagyon. S állandóan.
Londonban az eső teljesen normális. Ha éppen nem esik, akkor be van borulva. De érdekes, hogy szinte senki nem hord ernyőt. Mert az lefoglalja az egyik kezet teljesen, s különben is, a Temze valamelyik hídján áthaladva a szél kitépné az ember kezéből, vagy legalábbis kifordítaná.
A hőmérséklet januárban átlag 5 fok, júliusban 18 fok. (Nem is rossz!) Londonban tehát télen nincsenek nagy fagyok, nyáron meg nincs kánikula.
Szerző: HP | jan 26, 2008
A buszok tehát emeletesek és pirosak. Ezzel szemben a taxik feketék. Az is very british! Ha szabadok, tetejükön világít a For Hire (szabad) felirat. Ezek a londoni piros buszok és fekete taxik annyira jellegzetesek, akár Velencében a gondolák, vagy Bécsben a fiákerek.Bár a taxióra mutatja az utazási díjat, mégsem annyit fizet az ember. Mert ahhoz még hozzászámítja a sofőr a várakozási időt a stopplámpáknál, dugókban, vagy azt is, ha kisérővel utazik valaki, vagy ha rendelkezik csomaggal. Éjszaka és hétvégeken további pluszdíjat kérnek.
Mondják, hogy az angol fővárosban a taxisofőr jogosítvány megszerzése bizony nem egy könnyű dolog. Az illető annyira kell ismerje London zegzúgos utcáit, akár a mellényzsebét. Sőt, még egy fokkal jobban.
Minden gyalogátjárónál az úttestre van pingálva nagy fehér betűkkel: Look left! Look right! (Nézz balra, nézz jobbra!)
A forgalom baloldali. Az autók kormánykereke jobboldalt van, nem úgy, mint nálunk. (Vajon meg lehet szokni?) A város területén az óránkénti megengedett sebesség 30 mérföld, azaz 48 kilométer.
Szerző: HP | jan 25, 2008
Szinte megfagytunk az éles szélben, amint órák múlva a 73-as buszra várakoztunk, hogy szállodánkba hazamenjünk. Hogy lehet ezt a szelet megszokni?! Végre megjött! A bejáratánál egy férfi áll (mondtam rá diktafonomra), kezében furcsa készüléket tart, tele gombokkal. Vajon mi lehet, rádió, vagy kicsi tangóharmonika? Hozzánk lép: “the pass please!” (A jegyet kérem). Másoknak viszont, látom, jegyet ad. Tehát itt is lehet vásárolni bilétát, azaz pásszt, fenn a buszon? Nahát! A busz természetesen emeletes és piros. Very british!A felső részen legelől találunk helyet, nagy ablaküvegen át csodálhatjuk a várost. Nagyon szép London esti kivilágításban. Igazán az, csak én nem tudom kellőképpen élvezni. A város helyett mind azt figyelem fentről, ahogyan alattunk, körülöttünk mozognak a szeménygépkocsik. Attól félek nehogy elgázoljuk őket, mert hogy túl közel állunk meg az előttünk lévőkhöz s nekik ütközhetünk. Szóval nem tudok elmélyülni a város éjszakai néznivalóiban, mert engem mind a közlekedés izgat, nehogy valami baleset adódjon, nehogy valamit elnézzen a sofőr. Itt-ott embersorokat pillantok meg az utcán. Most este?!
– Vendéglők előtt állnak, figyeld meg, csak ott vannak sorok,- világosít fel Pali. Várják, hogy bekerüljenek.
– Áhá! Barcelonában is láttunk hasonlót. Ott is csak vendéglők előtt van sor. Békésen várnak, nem türelmetlenkednek, egyszer csak bekerülnek. A türelmük árulja el, hogy ezek az emberek nem éhesek, hanem a lokál hangulatának élvezetére vágynak, arra az atmoszférára, ami odabenn uralkodik. Úgy tűnik, még a sorbanállást is élvezik, hiába fúj a szél, nyugodtan beszélgetnek.
Valaki hortyog a hátunk mögött, hangosan. A metrókon is felfigyeltem arra (a számomra szokatlan jelenségre), hogy szinte mindenki alszik. Vagy legalábbis szundikál. Nem olvas, hanem szundikál. Az utazást tehát a londoniak pihenésre fordítják. Igazuk van.
Az éjszakai buszjáratokkal kapcsolatban azt olvastam, hogy aki egyedül utazik éjszaka, üljön az alsó szinten a vezető, vagy kalauz közelébe, mert verekedés főleg a felső szinten szokott kitörni. Nósza, hát még ilyen is előfordul?! Verekedés a buszon?! Nem is tudom elképzelni, nézek szét a csendes, szundikáló társaságon.
A piros emeletes buszok igen kényelmesek, gyúródás rajtuk nincs. Garantáltan nincs. Mert a megállókban sorba kell állni, s ha jön a busz, kinyílik ugyan az ajtó, de nem engednek fel csak annyi személyt, ahány üres ülőhely van. Lehet egyet sem. A kalauzok rendkívül szigorúak ebben a kérdésben, tolakodni nem lehet.
Szerző: HP | jan 24, 2008
Az utcára kikerülve, amint a petyergő esőben egyfolytában felemelt fejjel bámultam az épületeket, Pali vette észre, hogy a táskám tárva-nyitva. Magát kelletően kukucskált ki belőle a pénztárcám, benne minden „kincsem“. Hála Istennek, “illetékes” nem figyelt fel rá. Mert mint mindenhol, természetesen Londonban is léteznek pénztárca vadászok.- Jé, figyeld csak, mutatom a fiamnak, nem is látszik melyik irányban folyik a Temze vize, oly fodros a felülete!
– Hát csoda ebben az erős szélben?…
Sétálunk cél nélkül a városban. Az eső egyfolytában petyereg. A szél tépi le rólunk a kabátot. Szemem issza a látnivalókat. A parkban nárciszok nyílnak, a teraszokra is ki vannak már téve a virágok, pedig még csak február van.
A házak másfélék, mint nálunk, még az amszterdamiakra se hasonlítanak, pedig az mondhatni a szomszédban van. Ezek szorosan egymás mellé simulnak, szinte teljesen egyformák, nagyablakosak, s mindenik előtt néhány lépcsőfok vezet fel az utcáról az ajtókhoz. A házak előtt, a lépcsők között vaskerítések húzódnak, feketék, azok is tökéletesen egyformák. Very british.
Szerző: HP | jan 23, 2008
A brit fővárosban a metró (Underground), vagy londoniasan „tube“ a legegyszerűbb és leggyorsabb közlekedési eszköz. A jegyet automatából, vagy a jegypénztárnál kell vásárolni, csúcsidőben, sőt szinte mindig sorban állással. Az utazás végén az automata elnyeli a jegyet, vagy a kijáratnál álló alkalmazott veszi el.Átszállásoknál némely állomásokon sokat kell gyalogolni figyelmeztetnek az útikalauzok. Számunkra mindez nem új, hiszen a nagy menetelés érvényes Bécsre is, meg Barcelonára is, hogy csak két példát említsek.
A Jubilee Line metróban (súgom diktafonomba) előttünk egy fiatal pár csókolózik. A fiú fülében két karika, orrában szintén két karika, ajka alatt egy gömb, a lány száját is hasonló gömb diszíti. Vajon milyen lehet a gömbös, karikás csók?…
A megállóban egy néger nyaggatja gitárja húrjait és saját hangszalagjait.
A mozgólépcsőkön nagy betűs szöveg figyelmeztet: Stay on the right! (állj jobb oldalt!) hogy akiknek nem elég gyors a mozgólépcső, azok tudjanak előre sietni rajta. Pedig a lépcső sebessége nagyobb mint nálunk, dehát úgy látszik, az itt Londonban mégsem elég gyors mindenkinek.
Máshol írja: Keep to the right! Úgy siet a mozgólépcső, hogy alig tudok ráállni s leugrani róla. S még így is vannak, akik előre sietnek, csóválom fejem.
Szerző: HP | jan 22, 2008
Nem akarsz velünk a jövő héten Londonba jönni?- kérdezte ismerősöm, az egyik utazási iroda csoportkirándulásainak szervezője. Van még néhány üres helyünk.Negatív választ adtam, de utána előszedtem jegyzeteimet, hadd elevenítsem fel londoni élményeimet.
Szerencsére velem volt diktafonom, fényképezőgépem, s utána itthon rögzítettem mindent komputeremben, kinyomtattam a szöveget, így szinte teljes az élménylista.
Ezzel a szöveggel kezdődik:
Gyorsan rámondom diktafonomra, nehogy elfelejtsem: 7,47-kor szálltunk fel Bécsben, megérkezünk Londonba 8,56-kor, ha minden oké lesz. Most 10.972 méter magasan repülünk és 1300 km utat teszünk meg.
De hadd mondjam el, hogy indulás előtt a bécsi röptéren bevitt Pali a Travel klubba, ahol egy jó órán át rendkivül VIP-nek éreztem magam :)) s ahol bőségesen megreggeliztünk. Meleg zsemlét fogyasztottunk vajjal, felvágottal, sajttal és lekvárral, narancslevet ittunk hozzá, meg kávét.
Elárulom, a pezsgő, amit előtte London tiszteletére ürítettünk, nem ízlett, egyrészt, mert az alkohol nem igazán kenyerem, másrészt, mert én reggel hétkor még aludni szoktam odahaza, nem pedig pezsgőzni. Nem ízlett a konyak sem, a rum sem (vagy lehet nem is konyak volt az, meg nem is rum, de azt is elárulom, hogy az italkultúrám alacsonyfokú) tehát ezek sem ízlettek, mert én éhgyomorra nem azokat szoktam fogyasztani, hanem csonterősítő és vérnyomáscsökkentő pasztillákat.
Ahogy elindult gépünk, azonnal elkezdték osztogatni az előrecsomagolt sonkás, sajtos szendvicset, hozzá kávét, teát, narancsszörpöt. Na, ne félj! A végén már szuszogni is alig tudtam, annyira megtömtem magam.
Szerencsére órákba telt, míg szállodába kerültünk, átvettük szobáinkat s elindultunk megismerni a very british fővárost.
Hozzászólások