Szerző: HP | jan 20, 2008
… Mennyire türelmetlenekké válunk, ha robogunk az autóval s nem jön már egy benzinkút, vagy parkoló. Mert máshova nincs hova… Megállni a nyílt mezőn?!… Ott nincs ahova…De akkor mit érezhettek szegény kastélylakók, ha kellett szaladni? Hova?! Ott nem volt, ahova! A királyi család még felhasznált korsókat, vázákat, amit a szolgák időnként kiürítettek, de a többiek?…
Jaj, még rágondolni is rossz. Milyen szerencse, hogy nem akkor éltünk mi is valamelyik kastélyban. Valamelyik Loire-menti kastélyban… Íme, van földi boldogság! Igazán boldogok lehetünk. Mert nekünk van ahova menni, ha kell…
Nós, mikor a higiéniai viszonyok kibírhatatlanokká váltak, felkerekedett az udvar s átköltözött egy másik kastélyba. Emez maradt a sok szeméttel, szennyel a szolgákra, mesteremberekre, hogy kitakarítsák, kiszellőztessék, újra lakhatóvá tegyék.
Ez az állandó továbbköltözés a királyi udvar életének természetes része volt.
Jaj, odasült a kompótom a lábasban !- kaptam le a fedőt, s terelődött vissza gondolatom a romantikus Loire-ment kastélyokról a bio-almáimra, onnan meg vissza az eredeti témára. Mi is volt az? Jaj, igen, a hadadi kiállításom.
Szerző: HP | jan 19, 2008
… Aztán szabadjára engedem fantáziámat, s a végén már mosolygok a bio-almáim pucolása közben. Mert eszembe juttatták a Loire-menti kastélyokat.Hogy az idegenvezetők elmondják-e a látogatóknak, vagy hallgatnak róla, azt nem tudom, de én most elmondom. Mert hasonlítanak az én bio-almáimra. Azaz múlt időről van szó.
Régen, a fényűző életmódjáról híres „napkirály“ 14. Lajos idejében még nem ismerték a toiletteket. Nem, az későbbi „intézmény“. Akkor nem volt csapvíz, nem volt szennycsatorna, nem volt fürdőszoba, nem voltak wécék… Úgy és ott végezte el mindenki ügyes-bajos dolgait, ahogy és ahol tudta. Elbújva? Nyiltan? Szégyen volt? Nem volt szégyen? Ki tudja.
Igen ám, de a kastélyban nemcsak a királyi család lakott, hanem a sok szolga és a királyi család egész udvara. Százak, sőt ezrek, tízezrek ( !) hemzsegtek benne. Közben ott volt a vágóhíd is, meg a konyhák, meg az étkezőtermek, hisz annyi embernek étkezni is kellett… Nem is mondom tovább, nem részletezem… azok is étkeztek, mint bio-almáim kövér lakói, s annak megfelelően ürítettek is…
De hova ?!… Hova, ha nem volt ahova ?!
Szerző: HP | jan 17, 2008
… Miközben e gondolatok kergetőznek fejemben, éppen almát pucolok. Hogy megfőzzem kompótnak. Sajnálom eldobni. Mert én minden ételt sajnálok eldobni. Inkább megeszem… Nem mondom, az eredmény meg is látszik rajtam…Szegény édesapámtól talán életemben egyszer kaptam egy pofont, gyermekkoromban, mert eldobtam egy darab kenyeret. A kenyér olyan szent dolog volt a családban, mint az imádság. S én azt elhajítottam! Cselekedetem olyan bűn volt apám szemében, mintha káromoltam volna az Istent.
Ezt az almát megkóstoltam, de nem jó. Ehetetlen. Eldobni nem fogom, de döntöttem, kompótot készítek belőle. Most pucolom. Nem a héjától, az marad. A belsejétől. Szinte fele a szemétbe kerül, mert hullott alma.
“Bio-Apfel”,- nyújtotta át szeretettel egy ismerősöm, – a kertünkből van.
Ó, danke,- vettem át meghatódva. Ez tehát különleges alma. Bio. Úgy van, győződtem meg róla, amint kiöntöttem a kagylóba a zacskóból. Bio. Vagyis tele van kukacokkal…
Ha rögtön elintéztem volna, mikor hozta, most nem kellene annyit eldobjak, dohogok magamban. Mert a magok és a magház mellett nemcsak az időközben kövérre hízott “hősi halottak” kerülnek a szemétbe, hanem a sok ürülékük is, a sok fekete apróság. Elképesztő, mi van mindenik almában!…
Hát igen, mert ők nem bújnak ki „elintézni“. Ők ott benn intézik el. Náluk ez a szokás. Ott, ahol érik. Ahol esznek, alusznak… De vajon alusznak?… Most szinte azzal folytattam, hogy ott, ahol szeretkeznek… Dehát ők nem szeretkeznek!… Ők még kicsik, kövér rózsaszín bébik… S biztos nem is alusznak. Csak esznek. Zabálnak. Éjjel-nappal zabálnak. S abból következően éjjel-nappal ürítenek. Fent be, lent ki. Azaz elöl be, hátul ki. Csoda, ha annyi ürülék van körülöttük?! Annyi fekete pontocska… Csak ne kényesztessük!… Mit pontocska ! Pont! Millió fekete pont! Így nem csoda, hogy a csap alatt minden egyes bio-alma darabkát tisztára kell mossak…
Szerző: HP | jan 14, 2008
Mialatt Gugyerák az ódon kastély falai közt a tankhadoszlop nem éppen szívet-lelket melengető ritmusos hangjaival bírkózott, nekem az út túloldalán, ugyanabban az időben, olyan 200 méterrel távolabb egy modern palotában (ez nem vicc!) más “élvezetben” volt részem.Kimondottan öröm holdvilágos, langyos nyári estéken tücsökciripelést hallgatni, ezzel gondolom mindenki egyetért. Az ember szinte lélegzetvisszafolytva gyönyörködik a koncertben, a mennyei muzsikában.
Nós, Hadadon megváltozott a véleményem. Azóta ne is halljak tücsökcirpelést ! Legalábbis szobában nem!
Mert az történt. A kertben zenélő kórusból egy ügyes, virgonc fickó úgy látszik felugrott az ablakpárkányra, onnan meg le a parkettre s elbújt jó rejtett helyre. Fű nem lévén, a kanapém mögött rendezte be magának a mozgó színpadot. Mozgónak nevezem, mert hol innen, hol onnan jött a hang. A ciripelés. De úgy látszik felerősített hangú mikrofonnal rendelkezett a „legény“, mert fülsiketítő volt. Szóval volt élményben részem, kint a kórus, bent a szólista. Mikrofonnal.
Nem csoda, ha a Hadadi Napokon végig fáradt voltam. De csak testileg. Lélekben nem. Sőt. Annyi felemelő élményben volt részem napközben, hogy már az éjjeli, áloműző tücsökmuzsika sem érdekelt…
http://horvathpiroska.spaces.live.com
Szerző: HP | jan 12, 2008
Visszatérve az ölelésre, úgy döntöttem, hogy mégiscsak kipróbálom egyszer, ha felébrednek nyírfáim, méghozzá akkor, amint erőtől dúzzadva éppen koronát bontanak. Majd ragyogó napfényben rájuk nevetek, s átölelem egyiküket.Nem, nem azért hogy az említett beteg nőhöz hasonlóan sírjak, hanem hogy feltöltődjek. Életerővel, boldogsággal.
Azt is tudom már, hogy melyiket választom. Azt, amelyik madárcsicsergés mellett, lecsüngő zsenge ágával elsőként simogatja meg hajamat…
Szerző: HP | jan 10, 2008
Nyírfáim az ősszel szőnyegként borították be az utat ledobott leveleikkel. Heteken át. Festői kép volt. Most nem koncerteznek koronájukban a madarak, a nap is ritkán bújik ki a sötét, komor felhők mögül, csak az alattuk elhaladó autók verik fel a csendet. Azt meg gondolom fáim nem hallják, oly magasan bóbiskolnak.Hajlékony ágaikon még viselnek ugyan elszáradt leveleket, de egy erősebb szél azt is lesepri róluk. Csórékká válnak. Itt a tél. Igaz, nem fehér.
De hogyan lehet hidegben csórén aludni?! Hogy nem tanulnak a szomszédaiktól, a fenyőktől?! Azok bezzeg nem olyan „felelőtlenek”, nem dobják le télire sötétzöld ruhájukat. Magukon hagyják, s arra öltik rá a télitakarót. Ezek nem. Csórén, dideregve várják a fehér dunnát. Látom rajtuk, hogy szundikálnak, de dideregve, pedig még nincs is minusz. Mi lesz később? Gondolom, majd csak a hódunna alatt tudnak mély álomba szenderülni. Az viszont vagy lesz, vagy nem lesz, ki tudja, mit hoz az idei tél.
Némelyik nyírfa lábára húzott ugyan egy sűrű szövésű zöld repkény harisnyát, de felül csóré! Szóval gondatlanság volt ennyire levetközni, mondom nekik fejcsóválva. Határozottan az volt.
Alsó ágaik, melyek egykor a hajamat simogatták, felemelkedtek. El se érném most őket, még magasra nyújtott kézzel sem. Tán, mert felvették már az alvási pózt, simogató tenyerüket fejük alá helyezték, akárcsak én teszem, alvás közben.
Hozzászólások