Szerző: HP | jan 9, 2008
Igen, én is olvastam olyasmit, hogy valakit egy fa gyógyított ki lelkibetegségéből. A fa törzsét átölelve zokogott, sokszor, rendszeresen s az jót tett neki. Valami nagy bánata volt, de beléfagyott a szomorúság, nem tudta azt kisírni. Cipelte magával, mint egy nyomasztó terhet. S egy alkalommal tehetetlenségében, elesettségében átölelte azt a bizonyos fát (nem egy akármilyen, hanem egy bizonyos fáról volt szó!) s eleredtek könnyei. Görcsösen szorította törzsét és zokogott. Ezzel elindult a tisztulás, a fájdalomtól való mentesülés. A nő (mert csakis nő lehetett az illető, egy férfiről nem tudok ilyesmit elképzelni) felismerte a gyógyító hatást és tudatosan ismételte, amíg újra egészséges lett.Csakhogy az egy simatörzsű bükkfa volt (Fagus, ugrott be a latin neve), ezek meg ráncos kérgű fák. De ki tudja, lehet ez is csak ízlés kérdése, mint az, hogy egy nő kivel csókolózik szívesebben, egy szúrós, borostyás képű, vagy puha szakállas, avagy sima arcú férfivel…
Tehát, számomra nem volt ismeretlen a fatözs átölelésének fogalma, de hogy én kipróbáljam, az meg sem fordult a fejemben.
Különben is, ezek a fák az út szélén állnak, hogy tehetném, hogy megálljak s átöleljem valamelyiket?… Mit gondolna rólam, aki látna? Esetleg megejthetném az ölelést sötétben, mikor nem járnak emberek az utcán… Akkor meg félek kimenni. Este nem szívesen lépek ki a lakásomból. S ebben a hidegben nem is volna „gusztusom” ölelgetni egy nyírfát. Meg vastag téli dzsekimen keresztül valószínűleg nem is éreznék semmit.
Most különben sem hiszem, hogy volna valamilyen hatása az ölelésnek, hisz alusznak. Tán még belőlem áradna át az energia a fába, márpedig éppen fordítva kellene történjen…
Szerző: HP | jan 8, 2008
Benne járunk a decemberben, a nyírfáim már javában bóbiskolnak. (Most került kezembe az elveszettnek hitt, pár héttel ezelőtt írt jegyzetem.)Ezt onnan tudom, hogy ma, amint elhaladtam alattuk, ügyet sem vetettek rám, észre sem vettek. Ilyen még nem történt. Gondolom csak arról van szó, hogy már elbúcsúztunk egymástól elutazásom előtt, s utána álomba is szenderültek, nem pedig arról, hogy netán elfelejtettek. Jaj, azt ne tegyék, mert szükségem van rájuk! Szükségem van arra, hogy felruházzanak ötletekkel, hogy gondolatokat sugalljanak és simogatásukkal energiával töltsenek fel. Életerővel. Szükségem van rájuk. Igénylem őket. Hozzátartoznak életemhez.
Kolozsváron, amint elmeséltem mindezt Liának és Karinak, figyelmesen, bólogatva s mosolyogva hallgattak. De mosolyukban nem az volt, hogy „és te hiszel benne?“ hanem az, hogy „látod?” S a végén azt kérdezték, hogy öleltem-e át már őket. Mármint a nyírfáimat.
Nem, válaszoltam megdöbbenve. Nem öleltem át egyiket sem.
Próbáld meg egyszer, biztattak, s tapasztalni fogod majd, micsoda erőforrás rejlik bennük.
Szerző: HP | jan 5, 2008
Az itteni ételeket megkóstolni olyan, mint megnézni a kolostorokat, templomokat, palotákat, vagy múzeumokat, hiszen egy nép gasztronómiája éppen annyira hozzátartozik a kultúrájához, mint amazok,- oktatott a fiam. Erkélyes kőházak között vonszoltuk magunkat az állomás felé.- Itt meg halat sütnek. Érzed? – kérdezte a fiam.
Nem. Nem éreztem abszolút semmit. Úgy tele voltam a saját illataimmal: gyomroméval, zacskóm tartalmáéval, hogy az orrom nem volt képes más illatokat felfogni. Ha egy kutya vagy macska került volna utunkba, valószínűleg alaposan körülszagolgatott volna. Nem tudtam sietni, elsuhant előttünk a vonat.
Leültünk az állomás kőpadjára, és vártuk a következőt. Én pihegve, égő gyomorral egyre csak azt ismételgettem: – Jaj, ha most nem leszek beteg, akkor soha…
Nem lettem. És most jön a csattanó!
A tegnap dolgoztam át ezt a néhány évvel ezelőtt átélt emléket s ma reggel,- ez a ráadás!- egy nagy csömör ütött ki a számra…
Szerző: HP | jan 4, 2008
Jött a harmadik Tapas, a Mejillones vapor,- egy tál feketekagyló. (Már meg se lepődtem tőle.) A hozzá felszolgált fokhagymás, olajos szósz kicsit ismert íz volt, hasonlított a muzsdéjhoz, amivel ettük odahaza régen a sült halat. Abba mártogattam bele a szétnyílt kagylóhéjak közül kipiszkált húscafatokat. Az elfogyasztott kagylók héjait (20 darab volt!) szintén beleszotyogtattam zacskómba az üres csigaházak mellé.Máris hozták a negyedik Tapast, a Gambas Plancha-t, egy felfúvódott hófehér tintahalat (amit már magától értetődően fogadtam), sűrűn leszórva petrezselyemmel s egy szelet citrommal. Mondom, ezek után már semmi nem lepett meg. A nagy csóré szépia, fokhagymás, olajos, zöld szószban hevert, amely kiemelte fehérségét.
– Rágós, mint a szalonnabőr, de igazán finom ez a tintahal, – mondtam szuszogva az utolsó falatokkal küzdve. Megettem mindent. Meg én. Az utolsó cseppig. Tán nem fogom otthagyni, ha már ki van fizetve!…
– Jaj, ha most nem leszek beteg, akkor soha. Ezt se gondoltam volna, hogy képes leszek ilyesmiket megenni,- tápászkodtam fel az asztaltól…
Szerző: HP | jan 3, 2008
Jóformán le se nyeltem a rákokat, máris hozták a második Tapast, a Caracolit, egy tányér főtt csigát, piros szósszal leöntve. (Jaj, Istenem!) És hozzá két pálcikát. De miért kettőt? Mai napig sem tudom.Boldogulj! – szólt a biztatás. Boldogultam. Az egyik pálcikával kikapartam az összezsugorodott csigákat a héjukból, s belemártva a pikáns csipős szószba mind eltüntettem gyomromban. A fiam, aki eléggé utálós természet, előbb elfordult, ne is lássa, de aztán, mikor mondtam, hogy finom, kuncogva figyelte serény foglalatosságomat. Csak akkor fordult el megint, mikor megkérdeztem, hogy nem akarja-e ő is megkóstolni. Hogy a csigának önmagában milyen íze volt, nem tudom, mert én csak a mártásnak éreztem a csípős gulyásra emlékeztető ízét.
A kiürített csigahéjakat a pincér el akarta vinni, de intettem, hogy hagyja csak ott. Pali megszeppent, hogy azt is megakarom enni. Nem, nem megenni akartam, hanem beraktam őket egy műanyag zacskóba (18 darab volt), hogy hazavigyem megmutatni a többieknek, mit ettem Sitgesben.
Szerző: HP | jan 2, 2008
Az utcára kitett asztalok egyikéhez ültem le. A szemben lévő hófehér ház teraszáról hatalmas Hibiscus bokor piros tölcsérvirágai kandikáltak felém. Nem integettek, mert szél sem lebbent. Vártam a meglepetést. Jött. Rögtön meghalok! – néztem az elém helyezett négy rózsaszínű rákra.- Ez nekem nem kell! – mondtam határozottan és megdöbbenve. Jesszusom, én még soha ilyesmit nem ettem! Felcsillant reménykedve szemem, mert hoztak közben egy tányér szalmakrumplit is kechuppal leöntve, de túl korai volt az örömöm, mert az nem nekem szólt. Azt magának rendelte a fiam. Én csak egyem a specialitást: a Tapast, a kóstolót. Nem gondoltam, hogy valaha képes leszek számba venni rákot. Képes voltam. Csak addig volt nehéz, amig legyőztem undoromat.
– De hogy kell ezt enni? – kérdeztem az elején kétségbeesetten.
– Fogalmam sincs, soha nem ettem és nem is fogok, válaszolta Pali csibész mosollyal.
Bátorságot és mély lélegzetet véve el kezdtem ropogtatni a rákokat. Ami ehető volt bennük, mindent megettem, csak a fejüket téptem le, mert azokat a kidülledt fekete szemeket és hosszú csápokat, nem voltam képes szájbavenni. Hangosan ropogott fogaim között a rákok kitinpáncélja.
Utólag tudtam meg, hogy azt nem kellett volna megennem, hanem ki kellett volna fejtenem belőlük a kevéske húsos részt. Nem volt probléma, még jó fogaim voltak, összemorzsoltak mindent, ami közéjük került. Igy a rákok kitinpáncélját is…
Hozzászólások