Szerző: HP | jan 1, 2008
Éppen svédországi vendégeimmel ebédeltem, amint megkérdezte Babi:- Piroska, te szereted a kagylót, csigát, rákot?
– Jaj, nem, rázkódtam össze.
– Mert én még a halat se.
– Én se nagyon, de azt néha mégis megeszem.
Ennyi volt akkor a szóváltás e témáról, mert valami másra terelődött a beszélgetés. Nekem csak most, távozásuk után néhány napra ötlött fel a félbemaradt beszédtéma s ugrott be egy régebbi emlék. Hamar megkerestem komputeremben, mert akkor leírtam élményemet.
Pár évvel ezelőtt történt Spanyolországban.
El Pecadito – olvastam hangosan egy cégtáblán Sitgesben.
– Gyerünk be, együnk valamit.
– Micsodát? – kérdeztem ijedten, odabentről ugyanis furcsa szagok csapták meg orromat.
– Hogy te mit eszel, azt már gondolom, de hogy én mit, azt még nem tudom.
– És én mit eszem?
– Egyelőre titok, – válaszolta sokatmondó mosollyal a fiam, s máris belépett rendelni…
Szerző: HP | dec 25, 2007
Minden évben hoz nekem az angyal valami különlegességet. Az ajándékok közt mindig van valami érdekesség, valami csemege, ami máskor még nem volt.A tavaly például nordic-walking botokat kaptam. (Vajon mi a magyar neve?) Mondhatom nagyon megörvendtem a nem mindennapi angyalfiának. A hozzáolvasottakból megtudtam, hogy egy finn sportág kelléke, s hogy az energiafogyasztás botokkal plusz 50 %-os a gyalogláshoz viszonyítva. Örvendtem nekik, s reménykedtem benne, hogy a hatás nem is marad el. Hát… mondom most egy év távlatából.
Ezt aláírom, mert jómagam is megtapasztaltam. (Furcsa ez a kifejezés, de szakember biztosított róla, hogy helyes. Tehát nem tapasztaltam, hanem megtapasztaltam). Szóval ezt aláírom. Mert amikor elindulok velük az ingolstadti lakásunk közelében lévő, fákkal és bokrokkal szegélyezett sétányon, úgy visznek a botok, hogy szinte szaladok. Most majdnem azt mondtam repülök. Különben komikus látvány lehetek, mert én aprókat lépek. Ezek a botok viszont hosszú lépéseket igényel(né)nek. Ki is készülök a nagy igyekezetben, a félórás walkolás után tiszta muszáj lefeküdjek. Kipihenni a fáradalmakat. S utána, ha felkeltem, ennem kell, hogy az elvesztett energát pótoljam…
Szerző: HP | dec 23, 2007
Izgalommal várom az angyalt, s én is csomagolok, készítem a magam angyalfiát, mindenkinek külön-külön.
Úgy érzem, hogy talán a régi karácsony esték hangulatát sikerült leginkább átmentenünk új életünkbe, hisz azok elevenen élnek emlékezetünkben, lelkünkben még ma is. Összegyűlünk valamennyien, a nagy család, közel húszan, négy generáció. Olyankor nincs diszkó, nincsenek barátok, a család áll a központban. Mindenki jelen van. Énekeljük a karácsonyfa mellett közösen, csillogó szemekkel a Mennyből az angyalt, utána rigmust mondok, felolvasom a Kolozsvárról érkezett verset, minden évben újat, mindenki megkapja a fa alól az angyalfiát, ajándékbontás, majd az elmaradhatatlan töltött káposzta, diós, meg mákos kalács, koccintás s a régi emlékek felelevenítése tölti ki a szentestét. Élvezzük a jelent és nosztalgiával emlékezünk a múltra. S hazagondolunk, otthoni szeretteinkre.
Igen, igazi erdélyi karácsonyestet ülünk itt Németországban minden évben s közben otthon érezzük/képzeljük magunkat. Otthon Erdélyben. Csak éppen kántálók nem járnak, mint Décsében. És általában nem fehér a karácsony. Ez hiányzik. És kissé modernizálódott az egész, mert közben fotózunk, filmezünk. Meg a telefonok szinte egyfolytában üzemelnek.
S minden alkalommal azzal válunk el, hogy gyönyörű este volt. Adja a Fentvaló, hogy jövőben is mindnyájan jelen lehessünk.
Kellemes, meghitt Karácsonyt kívánok minden kedves olvasónak!
Szerző: HP | dec 21, 2007
Hogy 84 évet fogok élni, azt tudom már gyermekkorom óta. Most elárulom, honnan.Elemista korban lehettem, mikor erdélyi szülőfalumban, Décsében az Alsó utcán, a régi iskolával szembeni egyik zsindelyes, fehérre meszelt ház tornácában megtudtam. Egyik barátnőmmel, hogy ki volt, nem emlékszem (talán Erzsi volt? esetleg Ida? nem tudom), oda húzódtunk be az árnyékba, mert nagy meleg volt. És hogy ne lásson meg senki. A tornác agyagföldjére ülve csendben, izgalmaktól libabőrösen „megidéztük“ a szellemet, a néhány évvel előtte meghalt nagyapám szellemét. (Kettőnket, Apót és engem mély érzelmi szálak fűztek egymáshoz. A kedvenc unokája voltam.) Többszöri hívás után (a részleteket mellőzöm!) egyszercsak megjelent. Beleremegtünk. Éreztük, hogy jelen van, mellettünk van a szellem. Vörösre gyúlt képpel, lüktető aggyal kezdtük faggatni. És ő „válaszolt”.
Én kiváncsi voltam, hogy hány év múlva megyek férjhez, hány gyermekem lesz. Azokra a válaszokat már elfelejtettem, de hogy mennyit fogok élni, azt örökre megjegyeztem. Jaj, most is kirázott a hideg, amint mindezt felidéztem! Mondom, a részleteket kitörültem, nehogy valaki leutánozza. Jaj, ne, az istenért!
Hogy hogyan hevertem ki azt az izgalmat, arra már nem emlékszem. Mert az egész átcsapott ijedtségbe. Szörnyű ijedtségbe. A művelet végén ugyanis a szellemnek el kellett volna hagynia minket, de nem akart távozni. Hiába kértem: Apó szelleme, most kérlek menj el! Kétségbeesve kértem, könyörögtem kétszer, háromszor, ötször, tízszer, a végén már sírva, míg végre „rászánta magát” és eltávozott.
Pokoli helyzet volt! Mindketten hanyattvágódtunk a tornác földjén, hogy levezessük, kifújjuk magunkból a szörnyű ijedelmet.
Az esetről senkinek nem meséltem akkor (a szüleimnek pláne nem, nehogy kikapjak miatta!) és soha többet nem mertem szellemet idézni.
Az kemény lecke volt. Még áldott szerencse, hogy nem maradt valami káros lelki következménye.
Szerző: HP | dec 20, 2007
Vajon utolsó álmomat itt fogom aludni?- teszem fel magamnak mindannyiszor a kérdést, ahányszor a riedi temetőbe térek be feltöltődni. Feltöltődni, de nem szomorúsággal, hanem szépséggel. S ezt gyakran teszem. Egyrészt, mert utamba esik, mellette halad el az én kedvenc nyírfasorom, másrészt mert én onnan valóban gazdagabban távozom, mint ahogy betértem. A szebbnél-szebb szobrokra gyanakszom, hogy azoktól telek fel lelki szépséggel, meg jóérzéssel.
Ried évszázadokkal ezelőtt messzeföldön híres volt a szobrászairól. A temetőbeli remekművek a város dicsőkorára emlékeztetnek. Ha valaki szép alkotásokat akar látni, nem kell feltétlenül múzeumba menjen, elég ha sétál egyet a riedi műemléktemetőben. Nem véletlenül viszem el oda minden erdélyi vendégemet. S az sem véletlen, hogy mindenkinek nagy élményként marad meg emlékezetében.
Ezért fogalmazódik meg néha bennem a kérdés, hogy vajon utolsó álmomat itt fogom aludni, ebben a temetőben? Vagy máshol? Mindegy. Gyermekeimre bízom a döntést. Én akkor már máshol leszek. Magasan, nagyon magasan. Onnan fogom szemlélni, hogy mi történik porhüvelyemmel. De addig még van 13 évem, amit ki kell használnom. Bölcsen, okosan, játszadozva, álmodozva.
http://horvathpiroska.spaces.live.com
Szerző: HP | dec 19, 2007
Hadd mondjam el, miért adtam írásomnak a fenti címet.A görög abc első betűje, az alfa a kezdetet jelenti, az élet elindulását, a születést. Az utolsó betű, az omega pedig a véget, az élet befejezését szimbolizálja. A két betű közt a rövidke összekötőjel: az élet! Ennyi az élet: egy rövidke vonal.
Nós az én alfámmal, vagyis a születésemmel (tudtom és beleegyezésem nélkül) egy kis galiba történt, aminek következtében nekem két születésnapom van: február 28 és március 2. Az első az „igazi“, az utóbbi a „hivatalos“. Megvallom, ezt csak a közeli ismerőseim tudják.
Történt ugyanis, hogy 1936 kemény telén a falubeli bába segítségével az erdélyi Magyardécsében jöttem napvilágra. Édesapámnak a nagy hó miatt csak három nap után sikerült legyalogolnia a szomszéd faluba, Árpástóra, hogy személyesen bejelentse a jegyzőségen az új trónörököst, a másodikat a sorban, vagyis engem. Mert a három Márton lány közül én a középső vagyok. Ott valószínűleg automatikusan zajlottak le az események, talán meg se kérdezte tőle az írnok, hogy mikor történt a „világraszóló“ esemény, bejegyeztek aznapra. Hurrá! Ennek köszönhetően későbbre került a születési dátumom kerek három nappal, lévén az éppen szökőév. Szüleim, míg éltek, gyakran hangoztatták, hogy igazán ügyes voltam, még „idejében“ világrajöttem, mert ha nem igyekeztem volna, csak négy évenként ünnepelnék születésnapot.
Szóval kétszeresen szerencsésnek érzem magam alfámat tekintve: minden évben tarthatok (azaz tarthatnék) hetedhét országra szóló ünnepséget, és fiatalabb vagyok kerek három nappal. Persze, én az itt elmondottakról csak jóval-jóval később értesültem.
Ezt az alfámmal kapcsolatos történetet hivatalos helyeken természetesen nem mesélem el, nehogy gyanut keltsek vele személyemet illetően, hogy esetleg nem én vagyok én… Így ha születési időpontomat kell valahova bediktálnom, szemrebbenés nélkül mondom: március kettő. Vagyis zweite dritte sechs und zwanzig.
A szívem olyankor egy nagyot dobban, de azt csak én hallom…
Hozzászólások