Szerző: HP | dec 10, 2007
Sokszor találkozom ezen a lakásom közelében lévő nyírfákkal szegélyezett kedves utcán apró öregekkel, amint tolják maguk előtt gumikerekes kocsijukat, belekapaszkodva, hogy ne szédüljenek el. Bottal valószínűleg nem merik őket az otthonból elengedni. De a kocsi stabil, az nem borul fel. A kocsi egy biztos kísérőtárs. Lassan topognak az úton, mennek valami kis édességet vásárolni maguknak, vagy csak egyszerűen mozogni keveset a friss levegőn, találkozni külvilági emberekkel. Vagy ellátogatnak a közeli temetőbe, felkeresni eltávozott hitvesüket, barátaikat, esetleg megszemlélni a helyet, amely immár várja őket is… Ismeretlenül is mosolyogva, Grüß Gott!-al köszöntöm őket, mire megállnak, s fülig érő (egyesek fogatlan) szájjal nemcsak boldogan visszaköszönnek, hanem beszélgetni is kezdenek velem. Mert végre valaki figyelemre méltatja őket! Mert végre szóbaállhatnak valakivel az utcán! Csakhát én nem értem a beszédüket, olyan erős osztrák tájszólásban „szövegelnek”. Így válasz helyett csak mosolyogva bólintok, esetleg a kocsin nyugvó karjukat enyhén megsimogatom, aztán minden jót kívánva folytatom utamat.
Mennyire kell nekik a mosoly! Mennyire igénylik azt! Mennyire kiderül tőle az arcuk, mennyire megfiatalodnak! És megszépülnek! Valósággal kivirágoznak. És mennyire nem nagy dolog megajándékozni vele őket.
Ha mosolyt nyújtok valakinek, attól semmiképpen szegényebb nem leszek. Ellenkezőleg, úgy érzem, hogy még gazdagodom tőle. Visszamosolyognak rám öregjeim s attól egy csepp vidámság költözik belém is. Minél többször teszem, annál jobban érzem. A nyírfák alatt ezt hatványozottan érzem. Azt hiszem, ők is odafenn olyankor mosolyognak. Sőt, biztos vagyok benne, hogy igen.
És muzsikálnak hozzá. Nekem.
http://horvathpiroska.spaces.live.com
Szerző: HP | dec 9, 2007
Szeretem a riedi nyírfákat, ezeket a magas, karcsú, lazán lehajló útszéli fákat. Sokat nézem és fényképezem őket. Gyönyörködöm bennük. Ők ezt tudják, érzik és tetszik nekik. Látom rajtuk. Ragyognak az örömtől. És hozzá halkan muzsikálnak. De azt csak én hallom. Finom, selymes leveleiket rezegtetve csak nekem muzsikálnak.Hogy én azt valóban hallom-e, vagy csak hallani vélem, pontosan nem tudnám megmondani. Szép napsütésben, mikor fűszál se moccan, lehet hogy csak képzelődöm, de ha szellő fésüli át lombjukat, határozottan hallom.
Szélben meg sírnak. Vajon félnek? Hisz laza koronájukba nem tud belekapaszkodni a szél. Csak ringatja őket, játszik velük, de nem töri le.
Mikor nyírfáim muzsikáját hallgatom, kiszűröm a nagyobb hangerejű madárkoncertet.
Lehet, hogy hihetetlen, de annyira hallom a muzsikát, hogy még a változatokat is érzékelem. Tavasszal, mikor pattannak a rügyek s belekacagnak a napba a frissen kibújt levelek, másként muzsikálnak, mint nyáron, amikor klorofilltól duzzadtan szorgalmasan dolgoznak. Ősszel, amint elköszönnek, hogy álomba szenderülhessenek, megint másként. Reggel frissen, este bágyadtabban muzsikálnak.
Mikor alattuk elhaladok, s az szinte naponta történik, némelyik finom lecsüngő ágával amint megérinti hajamat, azt súgom neki: „danke!”mert olyankor az az érzésem, mintha megsimogatna. S az nekem olyan jólesik! Németül mondom, hogy megértsék. Lehet csak németül tudnak. És természetesen csak gondolatban beszélgetünk. Ők más szférában élnek…
A nyírfáim levezetik bosszúságomat, feloldják szomorúságomat, megszüntetik fáradtságomat. Pihentetnek, biztatnak, megvigasztalnak. Lecsendesítenek, vagy felemelnek. Választ adnak kérdéseimre, megoldást sugallnak problémáimra. Feltöltenek energiával, felruháznak ötletekkel. Üres kézzel nem engednek el.
Amint hazatérek a nyírfák alól, kapcsolom is be a komputert, mert érzem, hogy van mondanivalóm, amit ki kell írjak magamból.
Ezek után világos a válasz, hogy hova megyek szívesen?
A nyírfák alá. A muzsikáló nyírfáim alá.
http://horvathpiroska.spaces.live.com
Szerző: HP | dec 7, 2007
Megtaláltam egyiptomi jegyzeteimet!Kairóban az árnyékban, vagy benn a mecsetben meglehet, hogy csak 36 fok meleg volt, ahogy Marika írta SMS-ében, de a piramisoknál, a homoksivatagban, ahol semmi nem vet árnyékot, ott a tűző napon az biztos hogy nem annyi volt, hanem jóval, de jóval több. A buszban klimaberendezéssel kényeztettek, de amint kiszálltunk, s a gízai forróság megcsapott, azt hittem menten elájulok.
Nem szabad fényképezőgépet bevinni,- figyelmeztetett sokatmondóan vezetőnk, hagyja mindenki a buszban. Jaj, dehogy hagytam! Belesüllyesztettem észrevétlenül a táskám mélyébe. Igen ám, de a piramis bejáratánál amint kitéptük magunkat az utcai árusok tolakodó tömegéből, rendőrkordon fogadott, s ki kellett nyissuk nekik táskánkat. (Vajon fegyvert kerestek?!) Persze hogy a fényképezőgépért baj lett! Intették, hogy vigyem vissza a buszba. Az olyan 200 méternyire volt. Jaj, dehogy, isten ments, én oda vissza nem megyek! Szó sincs róla ! Féltem a forróságtól is, az erőszakos árusoktól is. Jeleztem, hogy benne marad a táskámban a gép, ne féljenek, nem fogom használni odalent. De nem elégedtek meg az igéretemmel. Makacsul intettek a busz irányába, hogy vigyem vissza! Szinte elsírtam magam, hogy itt vagyok egy méterre a bejárattól, ki is van fizetve a jegyem s nem mehetek be. Egy rendőrnő aztán megsajnált, hagyjam nála, ajánlotta. O.K.- szabadultam meg tőle boldogan s máris nyomultam a többiek után a mély ismeretlenségbe. Csurgott rólam a víz, amint ereszkedtem lefelé a keskeny és meredek fatákolmányon a Mükarinosz-piramisba. Szörnyű volt! Soha többet nem vállalkoznék rá.
A piramisban nem volt semmi, csak az üres falak, de még azokat se lehetett látni, mert a szűk helység tele volt le- és feláramló, meg egyhelyben topogó, izzadó embertömeggel. A bezártsági érzéstől szinte rosszul lettem, nem kaptam levegőt, jött, hogy visítsak.
Felfelé kaptatva az a remény éltetett, hogy ha nem is lesz hűvösebb, de legalább nem kell kétrét görnyedve járnom, végre kiegyenesedhetek kedvemre. Mindjárt lesz földi boldogság, biztattam magam sűrű szuszogások közepette…S végig a fényképezőgépemre gondoltam, viszontlátom-e vagy sem. Közben a fejem is bevertem, mert nem tudtam eléggé lehajolni. Hátul meg egy japán nő végig visongott és csapkodta a hátamat, hogy hajoljak mégjobban előre, nehogy újra beüssem. Vagy az is lehet, hogy kapaszkodott belém,- nem tudtam megállapítani, oly nagy volt a tolongás.
Kilépve a tűző napra, rögtön a rendőrnőt kereste tekintetem, de már nem volt a bejáratnál, ahol elváltunk. Jaj, istenem! Azt hittem befellegzett. Nem is lett volna kinél panaszt tegyek. Én vagyok a hibás, mindenképpen én, szidtam elkeseredve önmagam. Most már nincs mit tenni.
Végül a hosszú rendőrkordon végén megpillantottam a férfiak közé teljesen beolvadó egyenruhás hölgyeményt, aki hivatalos arccal adta vissza gépemet.
Thank You, köszöntem meg még mindig ijedt ábrázattal és nyújtottam felé bizonytalanul pár lírát. Fekete kesztyűs kézzel vette át s egy halk köszönéssel nyugtázta.
Gondolom azért állt a sor végére, hogy ne lássák társai, ha baksist kap.
(Vajon egyiptomi eredetű ez a baksis kifejezésünk? Mert Egyiptomban abszolút mindenért, még ha valakit lencsevégre kaptunk, azért is tenyerüket nyújtva sürgették: baksis, baksis! Ott ez a legismertebb és a turisták felé legtöbbet hangoztatott szó. A baksis.)
Azt utólag tudtam meg, hogy a Mükerinosz piramis csak 62 méter magas, a három közül a legkisebb és legkésőbbi. Még nem volt kész, amikor a fáraó meghalt. A britek távolították (majdnem azt mondtam, lopták/tulajdonították!) el belőle Mükerinosz masszív kőszarkofágját. Angliába akarták szállítani, de a hajó elsüllyedt a spanyol partok mellett…
http://horvathpiroska.spaces.live.com
Szerző: HP | dec 6, 2007
Ma, papírlomtalanítás közben a Bécsi Napló egyik nyári száma került a kezembe, melyben megakadt a szemem egy, számomra igen érdekes anyagon.Pár évvel ezelőtt ugyanis, amint fényképezőgépemet egy rendőrnő kezébe nyomva, a tömeggel majdnem orra bukva “betuszkolódtam” (ahogy Décsében mondják) az egyik piramisba, a legkisebbikbe a három közül, két gondolat forgott fejemben. Egyik, hogy én most a világ hét csodájának egyikében (!) vagyok, a másik, hogy vajon viszontlátom-e valaha fényképezőgépemet, rajta a sok értékes felvétellel.
Mivel néznivaló nem volt, gondolkozhattam. Igaz rövid ideig, mert 4-5 percnél nem tartott tovább a “műsor”. Ez abból állt, hogy előbb leereszkedtünk, korlátba kapaszkodva kétrét görnyedve, számomra nem egy leányálom módon (!) a mélybe, egy csupakő szűk helységbe. Ott nem volt semmi. Abszolút semmi, csak félhomály. (Nem is tudom miért kellett leadjam a gépemet.) Utána pedig megfordulva, ugyanazon az úton, szintén mélyen előrehajolva, de már könnyebben és szintén a korlátba kapaszkodva caplattunk nagy szuszogások közepette felfelé. Ezalatt számomra mégis történt valami: belevertem a fejem a kőkolosszusba. Alaposan. De már az sem édekelt, csak a gépem. Hogy visszakapjam. Visszakaptam.
Szóval én ott és akkor azt hittem, hogy az ókori világ hét csodája közül az egyikben szuszogok. Izzadtan, mint mindenki körülöttem. Ám most a Bécsi Naplóból megtudtam, hogy nem úgy van. Ma más dolgokat sorolnak a csodák közé. Az egyiptomi piramisokat nem.
Az “új” ókori csodákat, a zsüri által megnevezett 21 remekmű közül, modern formában (mobiltelefon és internet segítségével) szavazás alapján választotta ki 170 ország mintegy 100 millió résztvevője. Az eredményt egy portugál stadionban (!) hirdették ki.
Így néz ki a “győztesek” listája:
– a brazíliai Krisztus szobor
– az indiai Taj Mahal
– a jordániai város, Petra
– a Kínai Nagy Fal
– a mexikói Chichen Itza piramis
– a perui Machu Picchu
– a római Colosseum.
A piramisok tehát kiestek…
Ne búsulj, ezek közül is jártál egyben, vigasztaltam lelombozódott önmagam, amint belesüllyesztettem az eldobnivaló zacskóba az újságot. Az utolsóban.
(Ezt most csak emlékezetből írtam, de elő kell keressem az akkori jegyzeteimet, hadd lám hogy is volt pontosan ez a piramis mese…)http://horvathpiroska.spaces.live.com
Szerző: HP | dec 5, 2007
Szegény megboldogult férjem, ha rossz voltam, mindig azt mondta: olyan vagy, mint az időjárás!- s legyintett hozzá egyet.Nekem akkor nagyon rosszul esett. Most meg úgy látom, hogy igaza volt. Mert én valóban olyan vagyok, mint az időjárás. Azaz vele összhangban változik a hangulatom. És abból kifolyólag minden: a munkám, a gondolkodásom, a környezetemhez való viszonyulásom, az életritmusom. Még a mozgás, alvás és táplálékigényem is. Szép időben mindenhez kedvem van s annak megfelelően igen tevékeny vagyok. Nagy lendülettel festek, írok, s egyre panaszkodom, hogy túlságosan repül az idő. Borús időben viszont csak vegetálok. És zabálok. Ami persze nem egy ártatlanul, nyomtalanul tovatűnő jelenség.
Ma is, ebben a szomorú, loccs-poccs időben (ami már napok óta tart!) még kimenni se volt kedvem. Csak tétlenkedtem a lakásomban, le-ledőlve, mint aki fáradt (de mitől?!) sóhajtoztam, bekapcsoltam a tévét, de abban sem volt semmi figyelemreméltó. Az ecseteimre rá se néztem, nemhogy elővegyem. Kinek van kedve ilyen borús időben festeni?… A komputeremet időnként ki-kinyitottam, reménykedve, hátha ott valami „ekcsön“ vár, de nem várt. Ott sem. Nem jött mailem, így én sem írtam senkinek. Máshoz meg nem volt kedvem, kikapcsoltam a készüléket.
Csak „lötyögtem“ ki-kinyitogva a frigider ajtaját. Sajnos, abban mindig találtam valami figyelemreméltót. Mert a nyálmirigyeim, azok nem tétlenkednek még borús időben sem. Egye meg a kutya!- dohogok magamban.
Na, na!… húztam szélesebbre a függönyt délután az ablakon, mint aki már a szemének sem hisz, – mintha ott nyugaton kezdenének felszakadozni a fellegek…
http://horvathpiroska.spaces.live.com
Szerző: HP | dec 4, 2007
Magdinak ma „hivatalosan“, vagyis egy pohár likőrrel koccintva köszöntem meg hozzájárulását a négy kiállításom sikeréhez:Köszönöm neked az indítást: a biztatást, a bátorítást, a jótanácsokat, a szakmai segítséget.
Mire ő: fontos, hogy szakembertől kapjon valaki biztatást, mert az önbizalmat ad. De a mag csak akkor tud virágba szökkenni, ha jó talajba hull.
Megjegyzem, eredetileg mi együtt akartunk indulni a kiállításokra, de közbejött egy számára örvendetes és óriási jelentőséggel bíró esemény: egy párizsi galérista meghívta kiállítani a francia fővárosba. Így érthető, hogy mellőlem visszalépett.
Ma kettesben végignéztük a mezőtúri félórás filmet, amelyet Weigert László és Angéla készített ottlétem alatt. A végén Magdi megtapsolta, ami rendkivül jólesett. Ez a taps nemcsak nekem szólt, hanem a filmkészítőknek is. Meg is kell írjam nekik.
Az interjúban szó esett arról, hogy rengeteg energiával rendelkezem (még mindig). Magdi ezt kiegészítette: nemcsak energiád, hanem vitális intelligenciád van.
Te irradiálsz. A hullámaid, rezgéseid rátalálnak mások hasonló hosszúságú hullámaira, rezgéseire, s azoktól felerősödve visszahatnak rád. Te attól feltöltődsz. Abból táplálkozol. Abból meríted az energiádat, vitalitásodat. Az a te forrásod.
Fantasztikus gondolat!- meresztettem rá szemeimet.
Te inspiráltál most (!) ahogy néztem ezt a filmet. Most fogalmazódott meg bennem. S közben azon gondolkoztam, hogy ha falat építenének köréd, vagy te önmagad köré (begubóznál, visszavonulnál, elzárkóznál), akkor nem tudnál sugározni, s lassan elhervadnál, meghalnál, elpusztulnál, mint egy virág.
Ezt tartsd mindig szem előtt!
http://horvathpiroska.spaces.live.com
Hozzászólások