Szerző: HP | dec 3, 2007
Én szeretek mindent kipróbálni. Senki nem hitte el, hogy komolyan gondolom a (léggömbös, vagy ejtőernyős?- nem is tudom pontosan hogy nevezik) repülést a nyílt tenger fölött. Egy személynek 30 euróba került, két személynek ötvenbe. Hiába csaltam enyéimet, hogy kisérjenek el, fizetem én a repülést, nem akadt társ. (Azt hiszem féltek.) Így egyedül vállakoztam a kaladra.
Nós, Mama maradt a csomagokkal s négyen kísértek. Ferkó filmezett, Marika fotózott. Ők alkották a stábot, Erika meg az izguló, drukkoló nézőközönséget. Tata segített felmásznom. Nem, ez a kifejezés túl szép arra a kínlódásra, ahogy én felkerültem a derekamat csapkodó hullámok közül a vízibiciklire. Vagy a csuda tudja annak is mi a neve, mert nem lábbal hajtják, hanem motorral müködik. Inkább vízi motorbicikli. Azzal repített be a fiatalember a hajóhoz, amibe át kellett szállnom. Na, az is egy kész cirkusz volt. Egyik lebegő járműből kellett volna csak úgy átlibbenjek, átugorjak a másik lebegő járműbe. Benn a tengerben, jó messze a parttól. Hát az nem ment!
De aztán néhány kemény férfikéz megmarkolt s áthúzott. Nem lehetett egy épületes látvány, hallottam is némi kuncogást a hajóban ülők részéről, de mikor végre fenn voltam, s nagy szuszogások közepette lehuppantam a padra (amitől megsúgom, kissé meglibbent a jármű), s bizonyítványomat magyarázva azt mondtam, hogy én Oma vagyok, egyszerre megváltozott a helyzet.
Attól kezdve én voltam a nap hőse. Utánam repült még két fiatalember, de nekik mondhatom semmi sikerük nem volt, mert én mindent learattam. Igen, én arattam le minden sikert. Mindenki engem nézett, mosolyogva. Nem gúnyosan, hanem kedvesen, elismerően. A tekintetük azt fejezte ki, hogy brávó! Brávó, Oma, brávó!
Enyéim nem is látták a partról szabad szemmel, hogy mi történik velem, oly messze zajlottak az események, de figyeltek a fényképezőgép és filmezőgép teleobjektívjével, akár egy távcsővel. Sőt még én is viszontláttam később az “ekcsönt”, mert rögzítették a gépek.
Szerző: HP | dec 3, 2007
Ki se pihentem a padon a fáradalmakat, máris kezdődött a műsor. Velem, a főszerepben. Hagytam magam lekötözni, s élveztem, igazán élveztem felemelkedni, majd odafenn egy 2-3 újjnyi szélességű szíjon ülve, felemelt kezekkel fogantyúba kapaszkodva, repülni. A hajóból a személyzet tagjai erősen figyeltek, le nem vették rólam a szemüket, hogy nem-e leszek rosszul, hisz nem voltam ám egy mindennapi eset, s felemelt hüvelykujjal egyre intették, hogy szuper. Szuper! Én nem tudtam visszainteni, mert kapaszkodnom kellett. De talán látták, hogy bólintok, jelezve, hogy minden oké, nem vagyok rosszul. Dehogy voltam! Ellenkezőleg. Élveztem a helyzetet. S rettentő büszke voltam, hogy mire vagyok képes. Fürdőruhám fölött egy vastag mentőmellény volt rámszíjazva, gondolom azért, ha netán belehuppannék a tengerbe, hát az fenntartson. Jobban mondva felhozzon a mélyből a felszínre. Hogy élve-e, vagy halva, az már más kérdés.
A legfontosabb kellék mégsem a mellény volt, hanem – ki gondolná!- a szemüvegem. Nélküle, vakoskodva valószínűleg fele annyira se élveztem volna a helyzetet. Az emberek a parton színes hangyáknak néztek ki, a hegyek apró domboknak, a végtelen tenger pedig csalogató puha dunnának, amibe ha (édes Istenem!) netán belehuppanok, meg se ütöm magam…
Egyetlen dologtól féltem, nehogy elkapja a görcs a lábamat, mert még jelezni se tudtam volna, hogy gyorsan-gyorsan húzzanak le a felhők közül. Ezt most idézőjelben mondtam, mert se felhők nem voltak az égen, se olyan magasba nem emelkedtem.
Mikor leszálltam (na nem magamtól, hanem visszahúztak óvatosan, csendesen újra a hajóra), a jelenlévők megtapsoltak. Szószerint. Én meg ragyogtam az örömtől. Az élménytől. A sikerélménytől.
Utánam a két fiút engedték fel, de őket mégcsak nem is figyelte a személyzet. Csak én, hogy jé, vajon én is olyan magasan voltam?!…
Ahogy lejárt a műsor, egy harmadik vízijárműbe segítettek át szintén azok az erős férfikezek, akár egy hímestojást, az meg kirepített a tenger szélére. Ott egy csúzda szerűségen leszálltam/csúsztam a nyakig érő vízbe, ahol két férfi kifogott s menyasszonyként vezetett ki a szárazra. Mutatták közben, hogy nézzek oda a partra, mert filmeznek. Úgy van, ott vártak rám az enyéim. Fülig érő szájjal üdvözöltük egymást. Ők megkönnyebbülve, én meg sikertől dúzzadva.
Na, milyen volt?
Szuper! Szuper!!!
Ez volt a legnagyobb krétai élményem. A kezeimen, lábaimon keletkezett kék foltokat, a hősiesség dícső jeleit egy hétig hordtam. Aztán lekerültek napirendről.
De az emlék, az megmaradt!
Szerző: HP | dec 2, 2007
A képeim számát még saccolni se tudom. Pedig mindeniket (már, amit megtartottam, nem téptem szét) fénymásoltam és beillesztettem a komputerembe. Belőlük készítem digitális effektusokkal és zenével a Galériáimat.Minden Galériát, képeskönyvet, hangoskönyvet egy-egy kévének tekintek, s minden képet, írott szöveget, fotót, meg hanganyagot egy-egy kalásznak. Eddig 40 Galériát, 12 fotókkal teletűzdelt könyvet és 19 hangoskönyvet készítettem. Itthon, a komputeremmel és egyéb eszközeimmel.
Nagy igyekezettel vágom a kalászokat s kötöm őket kévébe. mert érzem, hogy kezd körmömre égni a gyertya. Ugyanakkor nagy örömmel teszem, mert írás, vagy festés közben, meg a segédeszközeimmel történő feldolgozások idején szép és nagyon gazdag világba merülök. S élvezettel dúskálok benne. Ha valami jó dolog születik kezem alatt, az fokozza örömömet s lendületet ad. Ez így igaz. Szinte sajnálom, mikor ki kell lépjek belőle. Szerencsére enyéim nemcsak megértenek, de segítenek, biztatnak, serkentenek is. Igen, így lehet dolgozni. Azaz játszani, mert ez az egész részemről egy játék. Egy szép játék, amit szeretnék még sokáig, önfeledten művelni.
S ha majd eljön az idő, azt kívánom, hogy írás közben, vagy festés közben jöjjön értem a « kaszás ». Csak még egyelőre ne tegye, jaj ne tegye, mert még nagyon sokminden kívánkozik ki belőlem. Színes lelkivilágomból még sokmindent szeretnék felszínre hozni.
Kár volna átvinnem odaátra…
http://horvathpiroska.spaces.live.com
Szerző: HP | dec 1, 2007
Marika ki akarta törülni a komputerből a nevét még akkor rögtön, de mondtam, hogy hagyja, mert szeretném megírni. S ha kitörli, lehet elfelejtem.Halló!- kezdte az írásban folytatott németnyelvű beszélgetést.
Hallo!- pötyögtettük be a gépbe a betüket Marikával, rámeredve a képernyőre. Szünet.
Ilyen későn még fenn vagy ? (Éjfél volt)
Hát, igen.
Hol laksz?- kérdezte.
Miért, te hol?…
Voralbergben- válaszolta. (Az Ausztria egyik legszebb része). És te?
Én Felső-Ausztriában.
Tudsz beszélgetni?
Magyarul jobban menne.
Én nem tudok magyarul. Németül lehetne?
Mondjuk.
Ezzel egy téma kimerült. Hosszabb szünet következett. Ezalatt figyeltük Marikával, hogy igazán jóképű gyerek, amolyan macho stílusban a félkezére dőlve. Csodálkozom, hisz ő is látja a fotómat… azaz csak az arcképemet.
Hány éves vagy?
Hopplá !- ijedtünk meg. Miért, te mennyi vagy ?
35. És te?
Itt hosszú hallgatás következett, mert meg kellett beszéljük a választ.
Ojjé, akkor az anyád lehetnék…
Megint hosszú hallgatás, majd jött a részünkről kuncogva várt felelet, amit én megvallom nem is értettem, mert tájszólásban fogalmazta meg, de Marika értette. Ezt írta:
Mondjuk, az nem volna probléma…
Nagyot kacagtunk Marikával a képernyő előtt.
Te, biztos nem lát minket?!- fagyott ajkamra a nevetés.
Nem, ne félj, nincs bekapcsolva a mikrofon.
Gyereked van ?- kérdezte Herbert rövid szünet után.
Na, Gute Nacht !- válaszoltuk. Hát most valljam be, hogy igen van kettö, meg négy unokám?! Nem, inkább gyorsan elköszöntünk.
Mi van? Álmos vagy?- sürgetett, mintha utánunk kiáltott volna.
Igen, bye,bye!
És gyorsan becsuktuk a gépet. A Herbert neve viszont benne maradt, s azóta, ahányszor elvisítja magát a komputerem, hogy “Herbert hat sich angemeldet”, vagyis jelentkezett, mindig figyelmeztetésnek veszem, hogy írjam már meg végre. El ne felejtsem. Most már kitörülhetem. Isten veled Herbert! Köszönöm a sztorit, jót nevettünk rajta. Bye, bye!
Szerző: HP | nov 29, 2007
Horváth Piroska vagyok Ausztriából/Németországból (hol itt, hol ott tartózkodom). Erdélyből jöttem, Besztercén voltam tanárnő sok-sok éven át. Így három otthonom van. Illetve Európát tekintem hazámnak. Két hobbynak élek, az írásnak és a festésnek.Virágokkal szeretném üdvözölni mindazokat, akik rákattintanak honlapomra.
http://horvathpiroska.spaces.live.com
Hozzászólások