Szórakozzunk!
Tegyük széppé mindennapjainkat! Oly rövid az élet, s egyre gyorsabban pörögnek éveink, napjaink! Ne engedjük elszürkülni őket!!! Énekeljetek!– (írtam még a kórházban, de nem akart átmenni, bennragadt a gépemben az anyag),- nekem még nem megy, de ti énekeljetek! Az mindnyájunknak jót tesz. Nekem is, aki hallgatom. Nosztalgiázzunk!!!
Mikor a NŐ… haragszik,
felhők úsznak át az égen,
könnye elered.
Szipog, felsír, dörömböl,
ha nem veszed észre.
Érted lázong, meg ellened.
Feltépi tartópillérét a földnek,
Istenért kiált, hogy lásd,
mint cipeli vállán a világ gondját,
míg te átgázolsz rajta.
A férfi már csak ilyen fajta…
Majd kiteríti száradni lelkét
lelked kötelére,
hogy NAP legyen
e kétes ragyogásban,
lengesse a szelet,
hozzon fényt rád,
hogy megtisztulj,
mint anyád vásznai
a nagymosásban.
Mi mást tehetnél. Nagy a kényszer,
nincs taktika, mi beválik…kétszer.
Tudod azt, mi oldja, s mi fonja dühét,
ha szeret, vagy bitót ácsol.
A szellő csak simogat,
vihart nem hoz zápor,
néhány szó forr kanálnyi vízben,
szomj gyötör, fulladozol,
hallgatod a tenger mormolását,
nyelved alatt a ki nem mondott szó
legjobb orvosság.
Ne keresd azt se, ki a bölcsebb,
lukas zsebbe nem marad kő sem,
nem fúj visszavonulás
befutva lángoló csatatereit. Ha téved.
Ilyen nincsen, nem is lesz talán…
mindig a NŐ diktál, szeme fényében
pörére vetkőztet, s megadod magad,
hogy vezekelhess.
Olyan ez, mint százszor eljátszott színjáték,
egyszer béke szigete, másszor harag napja…
hol két vesztes, két győztes van,
hiszen úgy fogad el téged
mintha megtagadna…
**********************
Ismerjük meg Lászlót az alábbi riport segítségével:
Ez az örömhír! A nagy örömhír! Megjelent a negyedik blogkötetünk!!! Szintén a berlini epubli kiadónál. Ma érkezett postán néhány darab nyomtatott példány,- különben elektrónikus könyv.
Majd gondoskodunk róla, hogy az egész áttekinthető legyen. Egyelőre ennyi:
E kötet létrejöttéhez mindnyájan hozzájárultunk. Közös tevékenységünk eredménye. Örüljünk neki s ürítsük poharunkat, hiszen ezáltal együttmüködésünknek egy újabb látható, kézzelfogható eredménye született!
Nem mindennapi dolog kórházban új blogszobát nyitni,- de mint látjuk,- nem lehetetlen.
Születésnapot ünneplünk. Az enyém tegnap volt, a kisöcsémé, a Lacié,- ma van. Még utolsó percben sikerült belépnem,- ugyanis együtt szoktuk tartani! Az idén kissé szokatlan körülmények közt ünneplünk,- én egy riedi kórházi szobában, a kisöcsém meg Temesváron,- gondolom családi, vagy baráti körben.
Ebben a blogszobában ürítsük pezsgőspoharunk tartalmát! A Jóisten éltessen mindnyájunkat, kedves kisöcsém és kedves blogtársak!!!
SZÜLETÉSNAP
elemzőnaptár
és a mai nap áttekintése a történelmen keresztül,
de van benne IQ-teszt és egyebek, de először:
nézzétek meg, hány naposak is vagytok ma, csak kattintsatok az alábbi kék színű sorra:
A főiskola első napján a professzorunk bemutatkozott, majd megkért minket is, hogy mutatkozzunk be valakinek, akit eddig nem ismertünk.
Felálltam, körülnéztem, amikor valaki enyhén megérintette a vállam. Hátrafordultam, és egy ráncos, öreg hölgy nézett rám mosolyogva, beragyogva ezzel az egész osztályt. Így szólt:
– Szia jóképű. A nevem Rose. 87 éves vagyok. Megölelhetlek?
Nevettem, és lelkesen válaszoltam:
– Még szép, hogy meg!
Erre ő barátságosan megszorongatott.
– Miért van ön a főiskolán, már ilyen fiatal, ártatlan korban?- kérdeztem. Viccesen azt válaszolta:
– Azért vagyok itt, hogy találjak egy gazdag férjet, megházasodjak, és gyerekeket csináljak.
– De most komolyan- mondtam. Kíváncsi voltam, mi motiválta őt, hogy egy ekkora kihívást vállaljon ennyi idősen.
– Mindig arról álmodtam, hogy befejezem a főiskolát és végre eljött az ideje!- mondta.
Az órák után elsétáltunk a társalgóba, és megosztottunk egy csokiturmixot. Gyorsan összebarátkoztunk. A következő három hónapban, minden nap együtt mentünk haza és rengeteget beszélgettünk. Mindig azt képzeltem, hogy egy időutazáson veszek részt, amikor az életbölcseleteiről mesélt. Az év során Rose az egyetem egyik szimbólumává vált, és bárkivel, akivel találkozott, gyorsan összebarátkozott. Szeretett kiöltözni, és szórakoztatta, hogy a többiek felfigyeltek rá. A szemeszter végén elhívtuk Rose-t a foci bankettre. Sosem felejtem el, amit akkor tanított nekünk. Felkonferálták és a színpadra lépett. Ahogy elkezdett beszélni, leejtette a három kártyáját a földre. Egy kicsit zavarban volt és a mikrofonra támaszkodva azt mondta:
– Elnézést, egy kicsit ideges vagyok. Feladtam a sört a böjt miatt és ez a whisky
kicsinál! Sosem fogom rendbe szedni ezeket a lapokat, szóval hadd mondjam el fejből amit tudok!
Ahogy nevettünk, megköszörülte a torkát és így folytatta:
– Nem azért hagyjuk abba a játékot, mert öregszünk. Azért öregszünk meg, mert abbahagyjuk a játékot. A fiatalságnak, boldogságnak és sikernek összesen négy titka van. Nevess sokat és minden nap találj humort az életedben! Kell, hogy legyen egy álmod! Ha elveszted az álmaid, meghaltál. Annyi olyan embert ismerünk, akik úgy járnak-kelnek a földön, hogy halottak és még csak nem is tudnak róla! Hatalmas különbség van aközött, hogy felnősz és aközött, hogy megöregszel. Ha 19 éves vagy, és egész évben csak fekszel az ágyban, anélkül, hogy valami hasznosat csinálnál, akkor is húsz éves leszel. Jelenleg 87 éves vagyok, és ha egész évben az ágyban fekszem, én is 88 leszek. Mindenki megöregedhet. Nem kell hozzá tehetség vagy képesség. Ahhoz, hogy felnőj, mindig meg kell találni a lehetőséget a változásban. Ne sajnálj semmit! A felnőttek általában nem sajnálnak semmit, amit megtettek, inkább azt, amit nem tettek meg. Csak azok félnek a haláltól, akik azt sajnálják, hogy nem is éltek.
A beszédét azzal zárta, hogy bátran elénekelte ” A rózsa” című dalt. Mindannyiunkat megkért, hogy tanuljuk meg a szövegét és éljük át a mindennapjainkban.
Év végén Rose befejezte a főiskolát, amit már olyan régen elkezdett. Egy héttel a diplomaosztó után meghalt. Békésen, álmában. Több mint kétezer főiskolás tanuló érkezett a temetésére, hogy tisztelegjen a csodálatos hölgynek, aki példát mutatott, hogy sose késő azzá válni, aki lenni akartál…
Viktor küldte: TEL AVIV
Az első bevándorlási hullámmal érkezett keleteurópai cionista vallásos zsidók a Jaffától északra lévő homok dűnéken építették fel a 19. század végén a Neve Tzedek nevű települést.
Képsorunk ezzel a régi hangulatos negyednek az utcáival foglalkozik.
Ezelőtt 108 évvel érkezett az akkori Palesztinába Arye Weiss. Ajánlották, hogy telepedjen le Jaffa városában, ám az akkori idők Jaffája egy zsúfolt, főleg arabok lakta település volt, sem vízvezeték, sem kanális, a házak mellett latrinák, piszok és bűz.(lásd képsorozatunk első arhiv képét)
Ez egyáltalán nem volt a Nyugateurópából érkezett Weiss ínyére, NeveTtzedek szűk utcáitól sem volt elragadtatva,- de mivel cionista volt, nem fordult vissza Európába, hanem megalapította a “Ahuzat Bájit” (Udvarház, avagy A Házak Tanyája), nevű egyesületet, azzal a céllal, hogy Jaffa környékén alapítsanak egy vízvezetékkel és csatornázással ellátott új, modern települést.
Három éven belül 66 család csatlakozott az egyesülethez, akik megvásárolták a beduinoktól a Jaffa melletti terméketlen homokos dűnék egyrészét.
Parcellázták a területet és 1909-ben összegyűltek hogy kisorsolják a telkeket. (Erről az eseményről még hiteles fénykép is megmaradt, lásd a sorozat második felvételét).
A tengerparton 66 fehér és 66 szürke kagylót gyűjtöttek össze. A fehérekbe belekarcolták a család neveket, a szürkékbe pedig a telekszámot. Egy kisfiú húzott először a fehér kagylókból, majd egy kislány a hozzá tartozó szürkékből.
Így sorsolták ki a telkeket, és ezeken épültek az “Ahuzat Bajit” első lakóházai.
Nem sokkal később született meg Arye legkisebb lánya. Az anya Elisabeth-nek akarta elnevezni de az apja ragaszkodott hozzá, hogy a nevébe az új település neve is belekerüljön. Igy lett belőle Ahuzabeth Weiss, az első Tel Aviv-ban, (ahogy a fejlődő várost később elnevezték) született lány. ( A képsor harmadik arhiv felvételén a jobb oldalon látható).
A település tovább fejlődött és 1911-ben a fejlesztési hivatal élére egy rendkivül sokoldalú és aktív ember került, Meir Dizengoff. 1922-ben, amint Tel Avivot várossá nyilvánították, ő lett az első polgármestere. Ezt a tisztet élete végéig 1936 -ig viselte, és hatalmas része volt a város modern metropolisszá fejlesztésében.
Emlékét nagy tisztelet övezi és a régi városházában, – érintetlenül hagyták az irodáját, még a kalapja is ott lóg a fogason.
A régi városháza jelenleg várostörténeti múzeum, előtte egy gyönyörű tavirózsa medencével.
Tel Aviv-nak jelenleg közel félmillió lakosa van, a peremvárosokkal együtt pedig hétszer annyi.
Egy zsombékon ült. Felhúzott térdét átkarolva, bámulta, a fűzfabokrok mögül előkanyargó Kisküküllőt, amint az fegyelmezetten siklott tova mély medrében. Néha egy bottal valamit karcolt a homokba, aztán, hogy idegen szemek elől elrejtse, gyorsan kitörülte a firkát.
A déli nap hevesen tűzött. Tikkadt fűszálak, falevelek tűrték alázatos mozdulatlanságban a forróságot. A csendben csak a lóherék virágaival incselkedő darazsak zümmögését hallotta mindaddig, amíg a falu felől feltűntek a libák. Kitárt szárnyakkal rohamozták meg a magas partot, és fülsiketítő gágogással leszálltak a folyóra. Amint a víz megérintette testüket, ismét elcsendesedett a táj. A libák élvezték a víz hűvösét. Nyújtott nyakkal alámerültek, fölfelé meredő lábukkal és farktollukkal egyensúlyoztak, majd zsákmánnyal csőrükben kikapták fejüket a vízből, és helyrebillentek. Az asszony mosolyogva követte a jelenetet. Mintha szeme előtt a dédmama falvédőjén levő kép elevenedett volna meg.
Elbűvölte a fürdés örömében tobzódó ludak látványa, a távolból fehérlő sziklás oldal, az erdő, amely a túlsó parton magasodott a falu fölé. Érezte, hogy átöleli a múlt…
**
Felpattant helyéről, ruháit egy mozdulattal a zsombékra dobta, és őzgida kecsességével szaladt a vízbe. Egy ideig hagyta, hogy testét szelíden simogassa a folyó, aztán engedett a csábításnak, és elmerülve a mit sem sejtő habokban, erőteljes karcsapásokkal úszott szembe az árral. Amikor elfáradt, a hátára fordult, és élvezte, ahogy a víz lassú ringással sodorja. A libák a tulsó part felé húzódtak, és nyugalommal tűrték, hogy a sajátjuknak vélt területre egy számukra ismeretlen idegen hatoljon be. Csak halkan méltatlankodtak, amikor látták, hogy az idegen fejjel lefelé merül a mélybe, lábát fegyelmezett mozdulatlanságban az ég felé feszítve a víz színén. Aztán erőteljes csobbanás, és újra feltűnik a feje, hogy kipihegje magát, míg lábával a víz alatt egy helyben biciklizik. Aztán egész testével merül a víz alá, és pár méterrel távolabb bukkan fel újra.
Szerette ezt a folyót, gyermekkorának folyóját, s míg játszadozott vele, újra gyermeknek érezte magát.
***
A nap már az ég alja felé tartott, amikor kijött a vízből. Percekig álldogált a mezőbe nyúló parton, tekintetével simogatva az ismerős tájat, majd elnyúlt a fűben, és hagyta, hogy gondolatai szabadon kószáljanak. Az alkony hűvöse térítette vissza a jelenbe. Arcán érezte a mező széna illatú leheletét, és hallotta, hogy a közelben egy tücsök ismerős dallamot muzsikál. Lelkét elárasztotta a hazatérés öröme.
Seres László:
Nagyon mélyről, a szív bugyraiból íródtak e gondolatok, kicsit elmerengve, belefeledkezve a tájba, az andalítóan elringató nyár meleg hőpaplanába, nézve a körülvevő természet csodálatos léleknyugtató képeit. Ez a pillanat az a lelkünkben, ami nosztalgiára késztet, időutazásra a múltba keresve mindazt, ami elmúlt, aminek felidézése is örömmel tölt el, ami nyugalmat áraszt, s az örökös hazavágyás reményét lebbenti fel előttünk.
Magával ragadó a csend, a lét letisztult egyszerűsége, a felsejlő gyermeki álmok varázsa, mely mindig ott van a szívben, ha képes az ember önmagába nézni. Örömmel olvastam e kis karcolatot egy kimerevített képet, életképet, mely lehet bárkié, aki ezt olvassa. Olyan, mint egy “Honvágy vers” mondhatnám, tele lírával, érzelmet-keltő és hangulatot megfestő képekkel, mely a múló pillanatot érzékelteti, vágyakat ébresztőn, hogy legalább ízeit visszahozza.
Hasonló gondolatokról éppen tegnap tettem fel egy verset a facebookra. Nosztalgiáról, honvágyról, szülőföldről, hazai tájakról, ami beivódik örökre az ember lelkébe. Ajánlom szíves figyelmetekbe: (A vershez egy régi Kunszentmártoni látképet találtam, ami gyerekkoromból származik, s most akadtam rá valahol)
Nem csak megérkezni…elmenni is …nehéz…)))
AKI EL SE MENT
Aki el se ment, azt vissza sose várják,
nem sírnak utána, elébe se mennek,
csak féltik, mint az öreg diófa árnyát,
ha nekifeszül a zúgó fellegeknek.
Elmentem én is, de mégis itt maradtam.
A ház, az utca, a tér ma sem enged el.
Dús gyökérzettel a rögök befogadtak,
velem mozdulnak a mélyben elevenen.
Tudom, ki hol élt, kié volt egy-egy porta,
hol a bolt, a fodrász, hol sült a friss kenyér.
Anyám kezétől lett áldott minden morzsa,
mozdulata ma is a sejtjeimben él.
Nem számít sors, régmúlt, pusztító enyészet,
a Körös, a híd, a “túl-át” ismerős még.
Tudom, a seregély melyik fán rak fészket,
hol meredek a part, merre vezet ösvény.
Hogy kúszik a mélyből víz fölé a szeder,
s úszik tovább a reszkető békanyálon.
Megtisztul bennem a múlt, ahogy öregszem,
s gyógyírt hoz kínomra, hogy többé ne fájjon.
Bűneim öntudatlanul sokszor meggyóntam,
könnyen elkerülhető vermekbe estem.
A Veres-kereszt gyepén gyerekkoromban
gyakran feloldozott a kőbe zárt Isten.
Anyám kérte, esdve, sorsomról ő dönt,
s mint a vásott kölyök előre köszöntem
neki, vártam, hogy mikor dől le a kőtömb,
hogy hálából a sebeit bekötözzem.
Még nem tudhatom, hogy milyen az öröklét,
hol végpusztulás lángjába fullad a nap,
de a kereszt áll még égbe szökő kőként,
s ott a folyó szívemre omló part alatt.
Velük vagyok, a múlt faragott kincseit
így őrzi halvány, pislákoló fény bennem
éltetve egy kicsit, hogy melegítsen is
az emlék. Ha már mindent elveszítettem.
Hozzászólások