Sándor küldte (ezt is): Weöres Sándor – Károlyi Amy (Facebook, Nyáry Krisztián)
A 33 éves Weöres Sándor és a 37 éves Károlyi Amy 1946-ban egy temetőben randevúztak először. Beszélgetés közben rájuk esteledett, a temető kapuját bezárták. Amikor reggel végre kiengedték őket, már tudták, hogy össze fognak házasodni.
A költőnő pályája későn indult, első versei csak 30 éves korában jelentek meg folyóiratokban. A Weöres család csöngei házában vendégeskedő Illés Árpád grafikusművész levélben kért tőle újabb verseket, mert érezte, hogy tetszeni fognak az akkorra irodalmi csodagyerekből elismert költővé lett barátjának. Jól gondolta, Weöres azonnal rajongó levelet írt az ismeretlen költőnőnek: „Ma csak néhány költőnő tud ennyire a lét mélységeihez, az igazi valósághoz férkőzni, a férfi költők elkárhoznak az artisztikumok útvesztőiben, vagy még rosszabb esetben a napi politika büdösségében. Vigyázzon a tehetségére (…) legyen masszív, mint egy aranyból készült papnő!” A címzett egy légriadó alkalmával a pincében olvasta el a levelet, és eszébe jutott, hogy évekkel korábban, Babits Mihály előszobájában várakozva már látta Weörest, de a mesterétől távozó fiatalember elsuhant mellette. Még sokáig kellett várniuk, amire újra találkoztak egymással, a háborús évek összekuszálták mindkettejük életét.
Sanyikáról, ahogy barátai hívták, nehezen lehetett eldönteni, hogy egy kisgyerek vagy egy százéves öregember lakik-e apró testében. Különös, éneklős hanghordozásához, sajátos mozgásához, grimaszaihoz megdöbbentően széles körű műveltség társult, és ez kortalan mesealakhoz tette hasonlatossá. Sok visszaemlékezés egyezik abban, hogy az első találkozáskor mindenkinek egy manó vagy kobold jutott róla eszébe. Mégis vonzalmat ébresztett több nőben, legalábbis erről tanúskodik fennmaradt levelezése. Ő maga is hajlamos volt egy mozdulat vagy egy mosoly kedvéért másodpercek alatt beleszeretni valakibe. Így például a 24 éves Polcz Alaine-be, akivel 1946 elején a Széchényi Könyvtárban találkozott először. Ott, helyben megírta a lánynak a Galagonya című verset, amelyet szerelmi vallomásnak szánt. Érzelmei nem találtak viszonzásra, rajongása később életre szóló barátsággá szelídült.
Nem sokkal ezután került sor a temetői randevúra Károlyi Amyval. Szinte azonnal összeházasodtak. A házasság hírét Weöres barátai részéről nem fogadta osztatlan lelkesedés. „Amikor férjhez mentem Sanyihoz, az valahogy az irodalmi életnek nem tetszett. Ariel meg Puck ne házasodjon meg, ugyan ki az, aki őt elkanyarta, ilyen hangulat volt” – írta később Károlyi Amy. A feleségnek nem lehetett könnyű: nehéz egy olyan gyereklelkű felnőttel élni, aki a költészeten kívül semmit nem vesz komolyan. Amyra maradtak az evilági dolgok, a mindennapi szükségletek biztosítása, a pénz beosztása, és persze a korlátok felállítása. Korlátokra szükség volt, hiszen Weöres szeretett inni, s Károlyi Amy egész későbbi életét meghatározta, hogy megóvja férjét az alkohollal való kalandoktól. Barátjuk, Lator László szerint „ha nem jön Amy, Weöres Sándor az árokparton halt volna meg harmincvalahány éves korában.”
Gyermekük nem lehetett, de Amy elfogadta, hogy Sanyikával nemcsak férjet, hanem gyereket is kapott, akinek minden reggel ki kellett készíteni a ruháját, és a haját is meg kellett fésülni. Mások ezt úgy értelmezték, hogy a költőnő rátelepszik férjére, és életének minden mozzanatát irányítani akarja. Szellemi kapcsolatuk azonban e felszíni dolgoknál sokkal kiegyensúlyozottabb volt, kölcsönösen hatottak egymás költészetére is: „Ahelyett, hogy megrekedtem volna a saját vackomon, olyan irdatlan távolságokat jártam és száguldottam be, ahová tán messzelátóval és hétmérföldes csizmával sem láthat, illetve juthat el az ember soha.” – mondta Amy. Házasságukat követően úgy tűnt, a költőpár „beérkezett”, egyenletesen felívelő pálya áll mindkettejük előtt. Amynak, közel a negyvenhez, végre megjelent első kötete, Weöres verseiért pedig sorban álltak a legjobb folyóiratok. Egy évig sem tartott az idillikus állapot. 1948-ban dörgedelmes kritika jelent meg a Szabad Népben Weöres verseinek tűrhetetlen formalizmusáról. Tíz év szilencium következett, legfeljebb műfordításokkal és gyermekversekkel lehettek jelen az irodalmi életben. Egyéb műveiket az asztalfióknak írták, a megjelenés reménye nélkül. Így született az a különös ajándék is, amellyel Weöres 1950-ben lepte meg feleségét. Egy kockás füzetet teleírt pajzánul erotikus versekkel, és megkérte Borsos Miklós szobrász-éremművészt, hogy készítsen mellé egy karkötőt Amynak. Bár a Priapos címet viselő versgyűjtemény csak egyetlen embernek készült, Károlyi Amy halála előtt hozzájárult, hogy fakszimilé kiadásban mégiscsak nyomdát lásson. Kapcsolatuk összetettségének, játékosságának gyönyörű dokumentuma.
A külvilág számára azonban továbbra is csak a Sanyikát őrző szigorú börtönőrnek látszott Amy. Megesett, hogy amikor elment otthonról, valóban férjére zárta az emeleti dolgozószoba ajtaját, nehogy Sanyika a kocsmában kössön ki. Weöres egy ilyen alkalommal az utcán dolgozó munkásokat kérte meg az ablakból, hozzanak néhány palack zöldszilvánit. Ezt testvériesen megosztotta velük, a saját részét madzagon húzva fel a bezárt szobába, és bűnbánó mosollyal várta feleségét. Amynak minden energiáját a hasonló esetek kivédése vagy a következmények elhárítása kötötte le.
Amikor 1988 végén a költő kórházba került. Amy is nagyon beteg volt már, de nem akart elszakadni férjétől. Mellette ült akkor is, amikor azt látta, hogy hirtelen mély ránc jelent meg Sándor szemöldökei között. „Mi fáj, Sándor?”– kérdezte. „Felmegyek a magasságos egekbe, az fáj.” Ezek voltak az utolsó szavaik egymáshoz, Weöres Sándor nem sokkal ezután kómába esett, és többé nem tért magához. Károlyi Amy még tizennégy évet élt. Élete végéig kereste a választ, nem lett volna-e jobb Sándornak, ha mégis nagyobb szabadságot hagy neki, hogy teljesebb életet élhessen. A választ maga Weöres adta meg A nő című versében. Sorai a férfiak életének értelméről kettejük kapcsolatát is jellemzik: „Lehet kis-ember, lehet nagy-vezér, / alkot s rombol, de igazán nem él / s csak akkor él – vagy tán csak élni látszik – / ha nők szeméből rá élet sugárzik.”
FÉNYKÉP
(Részlet Galambos Viktor Emlékek című könyvéből)
A család legrégibb képei a fényképezés őskorában dagerotípiával készültek, meglepően jó minőségű alkotások. Hatalmas lencsés faszerkezetekben fényérzékeny lemezekre vették fel a gondosan beállított képkompoziciókat. Persze ezek technikai kivitelezéséről nincsenek személyes emlékeim. Csak a barna, vajszín árnyalatú levelezőlap nagyságú ismeretlen őseimet csodálhattam meg ebből a korszakból, ilyent azonban házilag senkinek nem jutott eszébe elkészíteni! Nézegetem a saját gyerekkori fényképeimet is. Ezek kicsi, hatszor hat centis képek, némelyik szépia színű, másik egyszerűen fekete-fehér. Apám vette föl őket egy Voiklender tükrös dobozzal. Fenntről kellett belenézni, de nagyon pontosan lehetett beállítani a képet. Egy filmre tizenkét kép fért, amit aztán Káldor bácsihoz kellett elvinni előhívásra és másolásra.
Mire felcseperedtem, addigra már egy Agfa harmonikás gépe volt a családnak, ezzel kezdtem fényképezni. Ez szintén hatszor hatos képeket vett fel és beszereztem hozzá egy “laboratóriumi felszerelést.” A felszerelés egy porcellán tálból állt, amiben egy forgóhengerrel, amely a filmet az előhívó- vagy rögzítőoldatba mártva tartotta, miközben ide-oda húzigáltam. A felszereléshez piros lámpát is barkácsoltam egy üres konzervdobozból és valahonnan a másolórámát is beszereztem. Ez a masolóráma egy fakeretből állt, egyik oldalán üvegablakkal, a másikon kis ajtóval. Az üvegre rátettem egy filmkockát, arra pedig egy fényérzékeny fotópapírt, be kellett csukni a hátsó ajtót, mindezt a piroslámpa fényénél. Azután jól elcsomagolni a többi fotópapírt és fehér fénnyel megvilágítani a rámát. A megvilágítás idejét el kellett találni, éppúgy, mint a felvételnél, a nyilás-beállítástól (blendne) függően. Az első nagyítókészülékemet is fából barkácsoltam egy asztalos segítségével. A szükséges megvilágítási idő – a rossz minőségű, Szovjet Unióból csempészett papírra, utóbb a román Flaro- és Azo- papírokra – sokszor félóráig tartott.
Azután kezdték behozni a Szovjetből – persze feketén – a 24×36 mm filmmel működő fényképező készülékeket: Zorki, Fed néven Ezek nagyon jók voltak, mert a Németországból elcipelt Leica gyárban gyártották őket, lemásolva a Leica gépeket. Hozzáférhetővé vált az előhívótank is és a film már pankromatikus volt. Teljes sötétségben kellett befűzni a tankba, de előhívni, rögzíteni, már világosságban lehetett. Megjelentek az optikai fénymérők, amelyekbe kukucskálni kellett és a legutolsó látható számot megjegyezni. Ezt összehasonlítva a készülék oldalán lévő táblázattal, leolvashattuk a megfelelő megvilágítási időt. Később az exponometerek már fotocellásak voltak és ezzel színes diapozitivot is lehetett felvenni. Az elsőt Pesten fényképeztem le és mivel féltem, hogy két nap alatt nem fogják előhívni, németül beszéltem a fotósnál. Szegény nagyon kínlódott, hogy kézzel-lábbal megértesse magát… El is készült a film másnapra, a botrány csak akkor tört ki, mikor a nyugta kiállításánál megkérdezte a nevemet és azt önkéntelenűl jó magyaros hangsúllyal meg is mondtam.
Egy Csehszlovákiai kirándulásról nagyítókészüléket is hoztam és most már azon törtem a fejemet, hogyan lehetne színesképet csinálni. Nem volt könnyű dolog. Harminchárom színszűrőből kellett kiválogatni kettőt-hármat. Meg aztán, ha lehetett papírt kapni – nem volt vegyszer, ha volt papír és vegyszer, – nem volt film. Igy aztán megmaradtam a színes diáknál, amit a fürdőkádban hívtam elő, hogy a hőmérsékletet rögzítsem, órákon keresztül.
Hihetetlen hogy mindezek a dolgok eltüntek az életünkből. A fényképezés hobby-ja megmaradt, de a film, fénymérő, papír, másoló, nagyító, előhívótank, vegyszerek, stb. már csak az emlékezetben maradtak meg.
A helyüket átvette a digital technika, a képeket CD-n ,vagy DVD-n tároljuk, néha még ki is nyomtatjuk őket, színesek és szebbek, egyre ritkábban nézzük őket az albumokban és egyre sűrűbben a TV vagy computer képernyőjén. A két-három évvel ezelőtt vásárolt fényképezőgép már múzeális darab, bevonul az emléktárba eltett “Fed” mellé és még több pixellel, még nagyobb zoommal fényképezünk ebben a modern világban.
A digitális fényképezőgéppel is lehet kísérletezni, természetesen szoktam is, de a “barkácsolás” elemi öröme valahogy elmarad.
A 30 éves Arany János már országosan ismert költő volt, amikor szokatlan verset írt egykori tanítványa, a 18 éves Rozvány Erzsébet emlékkönyvébe: „Én láttam a bimbót, én láttam azt, / Midőn, érezve a nyájas tavaszt, / Kezdett kifejleni: / Örűlt a lelkem és kéjjel telék, / És mint hiú kertész, sokat merék, / Sokat, reményleni.”
Az alkalmi költemény nemcsak azért különleges, mert a kéjes reményeket nehezen nevezhetjük a tanár és diákja közti viszony tipikus jelzőjének, hanem azért is, mert ez az egyetlen ismert Arany-vers amelyben a költő láttatni engedi férfiúi érzelmeit. Az is csoda, hogy egyáltalán fennmaradt: Arany János a magánéletére leginkább vigyázó, legszemérmesebb költőnk, hagyatéka pedig már halála után azonnal a kultusz áldozatává vált. Életrajza az elvárásokhoz igazítva jelent meg, s erotikus verseiről is csak annyit tudunk, hogy léteztek. A család az életműből kilógó költeményeket egy pincében őrizte, amely egy nap beázott, – ezt felmentésnek vették az örökösök, s nagy megkönnyebbüléssel semmisítették meg az átnedvesedett paksamétát. A hagyaték másik része – benne levelek és feljegyzések – pedig egy bombatámadás során égett el a második világháborúban.
Arany szerelmi életének mozaikja ezért csak közvetett forrásokból rajzolható meg. Valószínű, hogy fiatalkori debreceni színész-karrierje is szerelemi okok miatt szakadt meg olyan hirtelen. Az 1850-es Bolond Istók számos eleme önéletrajzi ihletésű, így okkal gondoljuk, hogy az ifjú színésszel cicázó Klárcsi kisasszony is valós személy lehetett. A történet szerint a szerelmes fiú verseket szavalva andalgott kolléganőjével, ám a kikapós szubrett megelégelte a költői idillt, és a késői órán szállására invitálta udvarlóját. A fiatalember meglepetésében csak annyit tudott kinyögni: „késő van instálom”, és kereket oldott. A lány dühösen becsapta mögötte az ajtót, az ifjú színész pedig másnap felmondott a társulatnál. Csak következtethetünk rá, hogy Klárcsi kisasszony a meghívás mellett egyéb feltételeket is közölhetett vele, mivel Arany a történetet azzal zárja, hogy „az olcsó kegyet megutálá – mint borban a legyet.”
„Kiábrándult szerelemmel” tért haza Nagyszalontára, ahol tanítóskodásból tartotta el magát. Egy görög származású kereskedő-família, Rozványék bízták rá két kamasz fiuk és 10 éves kislányuk nevelését. Két évig lakott a családnál, de rendszeres vendégük maradt azután is, hogy aljegyzői állást kapott. Rozvány Betti a szeme előtt serdült Szalonta legszebb lányává. Valószínűleg erre az időszakra utal a későbbi kitárulkozó emlékvers is a nyiladozó bimbót kéjjel figyelő, s hiún sokat remélő kertészről. Talán a Rozvány-házaspár előtt sem maradt titokban ez a vonzalom, mindenesetre ők mutattak be Aranynak egy inkább hozzá illőnek gondolt, eladósorban lévő lányt, Ercsey Juliannát. A „szép, szőke, piros arcú, egészséges, gömbölyű testalkatú és szép lelki tehetséggel megáldott hajadon” származásáról már az első Arany-életrajzok füllentettek: nem fiatalabb, hanem egy évvel idősebb volt Aranynál, s igaz ugyan, hogy a nemesi származású Ercsey ügyvéd úr lánya volt, de annak a cselédlányától való házasságon kívüli gyermeke. „Árva voltál, én szegény: / Nem volt messze olyan össze- / illő pár a földtekén.” – írta a költő később Juliannához, akit egy év jegyesség után vezetett oltár elé.
B.Kati: Ezt az idézetet tudom ajánlani mindenkinek! Igy jó élni!
Gondolj arra, hogy meztelenül jöttél erre a világra és meztelenül térsz belőle vissza. Vendég vagy ezen a földön. Csak az a Tied, amit a bőröd alatt hoztál és elviszel. Gazdag, aki egészséges. Aki erős. Aki nem szorul másra. Aki föl tudja vágni a fáját, meg tudja főzni ételét, meg tudja vetni ágyát és jól alszik benne. Aki dolgozni tud, hogy legyen mit egyék, legyen ruhája, cipője és egy szobája, amit otthonának érez. Fája, amit fölapríthasson. Aki el tudja tartani a családját, étellel, ruhával, cipővel, s mindezt maga szerzi meg: az gazdag. Örvendhet a napfénynek, a víznek, a szélnek, a virágoknak, örvendhet a családjának, a gyermekeinek és annak, hogy az ember él.
Ha van öröme az életben: gazdag. Ha nincsen öröme benne: szegény. Tanulj meg tehát örvendeni. És ismerd meg a vagyonodat, amit a bőröd alatt hordasz. Élj vele és általa, és főképpen: tanulj meg örvendeni! Vendég vagy a világban és ez a világ szép vendégfogadó. Van napsugara, vize, pillangója, madara. Van virága, rengeteg sok. Tanulj meg örvendeni nekik. Igyekezz törődni velük.
Azzal, ami még a világ szépségéből csodálatosképpen megmaradt, az emberiség minden pusztításai mellett is. Nem győzöm eleget mondani: tanulj meg örvendeni. Annak, hogy élsz.
S mert élsz: gazdag lehetsz.” (Wass Albert – Te és a világ)
Európának van történelme. Kanadának van földrajza. Barcelonának van architektúrája. De micsoda architektúrája! Krétának nincs architektúrája, de van archeológiája. És van legendája. Méghozzá sok.
Tavalyelőtt jártunk Rhodos szigetén és egy pár képsorban szeretném megosztani veletek is az élményt.
Nagyon érdekes hely, mert az antik világ hét csodája közül az egyik, a Kolosszus Rhodoson volt, és az óvárosa jelenleg is a Világörökség Kincse.
Időrendi sorrendben Lindos-al fogjuk kezdeni a sétánkat, majd az óváros, a zsidó negyed és a kikötőbe látogatunk.
A sziget már a neolitikumban is lakott volt és az első történelmi források szerint Kr.e. a XVI. században a Krétai Minoiták foglalják el a szigetet, azután Kr.e a X. században Thepolemus király vezette Dór törzsek érkeznek Rhodosra, ők építik fel Lindost.
A sziget fekvése a Földközi tenger délkeleti részén , kedvezett a Görög főniciai kapcsolatoknak, és Kr.e a VIII. században Lindos már egy fontos kereskedelmi központtá fejlődött.
A hanyatlás akkor következett be, amikor Kr.e az V. században felépítették Rhodos városát, a mai Óvárost.
A klasszikus korszakban Lindos Akropoliszát a Lindiai Athena temploma uralta, amely a végleges formáját a helenisztikus korszakban kapta meg . A római korszakban még számos épülettel gazdagodott az Akropolis, de a korai középkorban már nem voltak használatban, és a Kr.u. a XIV. században az Irgalmas Lovagok által épített hatalmas erődítmény bekebelezte az antik Akropolist.
A legősibb Városról Rhodos szigetén Lindosról, már olvashattunk, most lássuk hogy folytatódik a sziget történelme.
Meg kel említeni a mitológiai legendát mely szerint Rhodos , Helios a nap isten és Rhode nimfa egyesüléséből született. Rhode egyébként egy Rhodos-on honos rózsaszínű hibiszkusz.
Kr.e. 478-ban a perzsák lerohanják Rhodost, de Rhodos az Atheniekel szövetkezve felszabadul, és igyekszik semleges maradni., mindaddig míg Kr.e. 332-ben Nagy Sándor uralma alá kerül.
Nagy Sándor utódainak az idején, egy híres retorika iskola működik a szigeten, amelynek Rhodosi Apolonius a vezetője.
Nagy Sándor egyik utóda Antigonus. Ennek a fia Demetrius , foglalja el a szigetet, és hatalmas ostrom gépeket épitet,például egy 55 m éteres katapultot, és egy 163 tonna súlyú ostrom tornyot. Úgylátszik mint minden diktátor grandomániában szenvedett. Miután megszabadultak tőle , a rhodosziak eladták a harci gépeket, és állitólag ebből a pénzből építették meg a híres Kolosszust.
A Kolosszus egy 15 m magas talpazaton állt,és maga a Helios szobor, 30 m magas volt. egy fém vázra, bronz lapokat szereltek, ezekből alakították ki a szobrot. Állitolag a bronz is Demetrius fegyver tárából maradt Rhodoson.
Az antik világ egyik csodája egészen Kr.e.226 -ig állott, amikor egy nagy földrengés, térdben eltörte a szobrot és az ledőlt.
A szobor darabjait 800 évvel később még Strabon is látta, és az idősebbik Plinius, beszámol arról, hogy a szobor megmaradt ujjai maguk akkorák voltak, mint egy egy szobor.
Kr.u. 654 az arabok elfoglalták Rhodost és Teophanes a Gyóntató krónikája szerint a szobor darabjait egy Eddessa-i zsidó kereskedő vette meg és 900 tevén elszállította Eddessa-ban ( A mai Homs-ba) Egy biztos hogy a legutóbbi események után sem zsidó kereskedő sem szobor maradványok nincsenek a romok között amelyek Homs-ból mardtak.
A sziget bizánci uralom után végül 1309-ben az Irgalmas Lovagok fellegvára lesz, – kkor épülnek a hatalmas várfalak és a nagymester palotája, melyek máig a sziget látványosságai.
Suleiman szultán végül 1552 Decemberében elűzi a lovagokat és a sziget török uralom alá kerül egész 1912-ig.
A lovagok Szicíliába, majd Málta szigetére tették át a székhelyüket.
A török uralom után az olaszok, majd a németek uralták a szigetet egészen a második világháború végéig. Ekkor csatolták vissza sok évszázad után Görögországhoz.
Az óváros olyan épen és változatlanul megmaradt hogy azt mondják ha egy ötszáz évvel ezelőtti polgár feltámadna, minden baj nélkül haza találna az ismert utcákon!
Hozzászólások