Mozart

Szerző: HP | aug 21, 2013

Galambos Viktor: Meloterapia Mozart-al

Meghallgatta a reggeli híreket – semmi biztató nem volt bennük. Ellenkezőleg, főleg válogatott rossz hírek voltak, amelyek teljesen elkedvetlenítették. Ilyenkor szokása szerint megitta a kávéját, és feltette Mozart egyik zongorahangversenyét, azzal az elhatározással, hogy majd belemerül a lelket simogató zene hallgatásába, és nem gondol majd semmire.
Milyen fenséges zene, hány ember háborgó érzelmeit nyugtatta meg, micsoda isteni adottság, mert csak az lehet… Eszébe jutott a szűk bécsi utca, ott valahol a Stefl mögött, a Figaro Ház, ahová a barátai nem akartak bejönni. Ahol egyedül állt az üvegszekrény előtt és futkosott a hátán a hideg, miközben a Figaro Házassága partitúra kéziratát bámulta. Gyönyörű tiszta kották, mint a gyöngyszemek és sehol egy törlés, vagy javítás.
Valamikor tanult egy kis zenét, fel tudta fogni mit jelent egy művet egyenesen partitúraként hibátlanul leírni. Megértette, hogy ez nagyobb csoda, mint a technika bármely vívmánya, mert erre nincs magyarázat. Ez csak úgy lehetséges, hogy készen kapta a művet onnan fentről!
Maga elé képzelte azt a hideg őszi napot és egy halottas kocsit, amely után, majdnem senki sem baktat az esőben, még Constance sem, aki hamar vigasztalódott a svéd követtel, és végre bezsebelte azokat a szerzői jogdíjakat, amiket Wolfgang nem kapott meg.
Máig sem tudjuk, hol van eltemetve az, aki emberek millióinak gyógyírt alkotott a lelkére. Bezzeg az a másik, ott Párizsban, díszhelyen fekszik – megérdemli -, hiszen emberek millióit vitte a halába. Aki egy embert öl meg – az gyilkos. Ahhoz hogy nagy hadvezér legyen valaki milliókat kell elpusztítani, nyomorékká tenni…Hát nem csoda, ha csak erről szólnak a hírek.
Mi mindent összehordtak Mozart haláláról, hogy Salieri mérgezte meg, hogy vesebajos volt és a rossz savanyú borok végeztek vele, hogy “csak” influenzába halt bele… Színdarabok, filmek témája lett – persze a media!
A média, amelynek egy ilyen gyönyörű zene hangulatát is sikerül elrontani…
Mit kapott volna még az emberiség, ha nem harmincöt évesen pusztul el!? Eszébe jutott az a szoba Salzburgban, ahol az egymásra rakott Mozart művek kottái a padlótól a mennyezetig értek .
Mennyi optimizmus árad ebből a zongorahangversenyből és a többiből is – hiszen ismerte mind a huszonhetet -, pedig Mozart sem volt mindig optimista. Volt, amikor fájt neki a szegénység, a megaláztatások, a halál előérzete – ott van a negyvenedik szimfónia, a Requiem -, és még más alkotások, amelyek nem jutottak az eszébe. Talán nem volt mindig igaz, amit a zenetanárától hallott, hogy: – Benne van a nevében milyen a zenéje: “Zart”. Az-az finom, gyengéd.
Mennyi érzéssel játssza ezt a hangversenyt Barenboim. Ő is megtanulta mi a fájdalom!…Ott van a videofelvétel, meg a lemezek, amikor fiatalon, boldogan játsszák Zuckerman-al és Jacqelin du Pre- vel a Beethoven triókat. Árad a zenéből a boldogság és egymás szeretete…És végig kellett néznie tehetetlenül, hogy a világhírű gordonkaművész felesége, hogyan bénul meg lassanként és hogyan pusztul el fiatalon.
Persze a szenzációhajszoló világunkban erről is készült egy film, hiszen már senkinek – aki kissé ismert – nincs magánélete.
Hát ez a mai vigasztalódás nem igaszán sikerült. Vége a hangversenynek és a gondolatok még mindig száguldoznak. Talán még egyszer meg kell hallgatni, vagy egy másik, vidámabb hangversenyt kell feltenni, vagy mégis inkább azokat a Beethoven triókat kellene elővenni. Talán sikerül csak a zenére figyelni és nem gondolni semmire…
A lemezek közt válogatva végül Beethoven”Tavaszi” szonátáját választotta. Miközben az üde trillákat hallgatta kibámult az ablakon. Döbbenten látta, hogy kinn ragyogó napsütés van, amelyre eddig nem is figyelt, mintha csak a zenéből áradna… Lám, nem szabad csak befele nézni!… Mi lenne egy sétára indulni, ki a mezőre?!!
Útközben kiderült, hogy nem csak a nap süt hétágra, de tarka virágok között, balzsamos levegőn, egészen normális dolgok is eszébe tudnak jutni. Mint pl. az apja kedvenc mondása: ” Sosem volt úgy, hogy valahogy ne lett volna!”.
Talán ennek köszönhetően volt mindig derülátó, a legnehezebb helyzetekben is, és tudta élvezni a jelent, anélkül, hogy a sötét jövőn rágódott volna. Végül mindig neki volt igaza !

Élet-halál harc

Szerző: HP | aug 16, 2013

D. Nagy Éva: Élet és halál

„Ha menekül, kétségbeesett és veszélyben van az ember, megtanul hinni a csodában. Különben nem élné túl, amit túl kell élnie.“ (Erich Maria Remarque)

Ez is egy sokk, de ez másmilyen, mint amiről már írtam. Az „csak“ egy csalódás, egy partner ( időleges) elvesztésének, hiányának a sokkja volt, ez most élet és halál kérdése.
Arról a sokkhatásról szól, amikor valakivel egy súlyos, talán halálos betegség diagnózisát közlik. Itt nincs kompromisszumkötési lehetőség, itt egy élet-halál harc veszi kezdetét.
Van olyan, hogy az egész egyik pillanatról a másikra történik. Kicsit fáradtabb, kedvetlenebb az ember, de azért még úgy érzi /hiszi, hogy egészséges és aztán mégis kiderül, hogy egy borzasztó kór fészkelte be magát a testébe, amitöl nagyon nehéz, esetleg lehetetlen megszabadulni. Megkezdődik a kezelés, az ember egyre rosszabbul, betegebben érzi magát, halálfélelem gyötri. Sokszor már nem is tudja, hogy egy újabb „tünet“-e, vagy a kezelés mellékhatása, avagy csak a kétségbeesett „lélek“ rossz játéka , amit tapasztal. Már bánja, hogy egyáltalán orvoshoz ment. Arra gondol, hogy talán még valameddig viszonylag jól élhetett volna és aztán még viszonylag egészségesen meghal….És most itt áll, árnyéka valamikori önmagának, a tükörbe se szeret nézni, semmi nem megy már… Most érti meg, mi a különbség az Élet és a vegetálás között…

Feladni vagy felvenni a harcot?
Mi a félelmetesebb , kegyetlenebb, fájdalmasabb a halál vagy a hozzávezető út?
Mi erősebb a remény vagy a kétségbeesés?
Felemészti a kór, megölik a drasztikus kezelések vagy sikerül legyőzni az alattomos gyilkosokat?
Ez most egy olyan élet-halál harc, ami a szervezetben és a lélekben is lejátszódik.
Ki/ mi győz? Ki/ mi lesz a vesztes?

Nagyon mélyen magába kell nézzen ilyenkor az ember. A fontos és lényegtelen dolgok közötti különbség nyílvánvalóvá válik. Az örömet okozó és a fárasztó, energiát rabló dolgok közötti is. Èrzi, hogy most már nics idő hiábavalóságokra. Most minden benne rejlő energiára szüksége van a Küzdelemhez, ami most nem az anyagiakért folyik, nem egy jobb autó, szebb lakás, divatosabb holmi megszerzése, nem a karrier a tét, hanem a Túlélés. Már látja, hogy tényleg semmi más nem számít csak az Egészség. Csak ez, az Èlet lesz az egyedüli, ami fontos számára.

Sikerül-e csak erre koncentrálnia? Sikerül minden, a legkisebb sejtekben rejlő energiát is mozgósítani? Sikerül-e olyan könnyűvé és szabaddá válnia, hogy semmi, de semmi se vonja el a gyógyulástól?

Nagyon nehéz, még ezt is nagyon nehéz elérni….mert valamiből élni kell, mert azt tanulta, hogy tekintettel kell lenni másokra, – és most nagyobb szüksége van, mint bármikor a segítségre, nem űzheti el önzőnek tünő magatartásával a még segíteni készeket…
A “mi lesz, ha…?” kérdések is gyötrik.
A feladást, a könnyebb megoldást sugalló „ördög“ is megjelenik.
A gondolat, a lélek ereje ami legjobban segíthet a harcban. A hit és a szeretet. Hit Istenben, a Csodában és az élet szeretete, az önmaga iránti szeretete, a jó barátoktól kapott szeretet.

Fájdalmas amikor az ember rájön, hogy mennyi értéktelen, tárgy, ember veszi körül, de szükség van a „tisztítótűzre“. A „salak“ csak elnehezít, a mélybe húz, és most „szárnyalni“ kell, kirepülni a halálos kór béklyójából! De a fájdalmas tapasztalatok mellett megélheti a csodákat, amikre eddig nem is figyelt, mert természetesnek vette őket, meglátja a kis csodákat is, amiket a Nagy csodára várva észre sem vett. Megérti, hogy az hogy él, már maga egy Csoda.

Sorra veszi amiket elmulasztott, felsorolja magának mindazt amit még feltétlen megvalósít, ha még Időt kap rá a Fennvalótól. Megfogadja, hogy csak az igazán fontos dolgokra fog koncentrálni, megfogadja, hogy csak arra fordít időt, ami tartalommal és örömmel tölti meg a napjait és nem pazarolja sem az oly drágává vált időt sem önmagát hiába.

Ha a küzdelme sikeres volt és meggyógyult, vagy legalábbis időt nyert, mi marad meg ezekből a fogadkozásokból, meddig sikerül olyan tudatosan élnie, ahogy azt a betegágyán eltervezte? Akkor minden olyan tiszta és egyszerű volt, mint az 1×1 és a fontos és nem fontos között olyan egyértelműek voltak a határvonalak…
Jó lenne, ha sikerülne mindaz, amit megfogadott magának, de a hétköznapok néha (újra) „átgyalogolnak“ rajta…
Egy biztos: sokkal tudatosabban él, jobban figyel, vigyáz magára, az igazi értékekre. Könnyebben tud nemet mondani, ugyanakkor az Élet-igenlése is erősebb. Nem halogat annyit, csak nagyon keveset használja a “majd” szót, helyette többször az “akarom”-at.
Valahol nyugodtabb, bölcsebb lett, nem engedi magát annyit „heccelni“, mert pontosan tudja, hogy mi és ki mennyit ér, önmagát is beleértve.

….. és ha elveszti, ha feladja a Küzdelmet?
Akkor talán megváltásként jön el a Halál és úgy érzi, hogy a sok harc után végre megpihen.
Vagy ha mégsem tud beletörődni….. erről inkább nem akarok írni…..

Történnek csodák

Szerző: HP | aug 13, 2013

Galambos Viktor: Az ezredes, meg a Csodarabbi

Szép szál ember volt az ezredes még öregkorában is. Olykor-olykor elvittek hozzá látogatóba. Mindig úgy nézett ki, mintha most csomagolták volna ki a skatulyából és olyan egyenesen, katonásan járt, mint fiatalkorában, mikor a királyi gárdaezredben szolgált.
Nagyon kedves volt és igyekezett elszórakoztatni, levitt a pincébe és megmutatta a műlégy készítő műhelyét, mert a nagy szenvedélye a pisztráng halászat volt. Ezzel töltötte az idejét miután nyugdíjba ment – szerencséjére a második világháború előtt. Így aztán meg is hagyták neki a nyugdíját, mivel nem harcolt a Szovjet Unió ellen.
Engem a műlegyeknél sokkal jobban érdekelt a szalon falán levő hindu faliszőnyeg, amelynek a piros selymére aranyszállal elefánt volt hímezve. A szőnyegen két valódi hindu lándzsa keresztezte egymást és két bronz pajzs volt a lándzsák alatt.
Híres volt az ezredes arról, hogy megvesztegethetetlen volt, még a város katonai parancsnokaként is. Mikor ez egyszer szóba került, nevetve mondta, hogy nincs megvesztegethetetlen ember, csak az árak különböznek és neki olyan magas volt az ára, hogy senki nem fizetett eleget!
Arról is adoma keringett, hogy mikor az orvos mondta neki, szokjon le a dohányzásról, azt felelte hogy : “Leszoktam!”. A szemétkosárba dobta a nála levő cigarettákat, finom szivarokat és soha életében nem gyújtott rá újból. De ez sem segített. A végén mégis a szíve – amely fiatalkorában olyan nagy volt! – vitte el.
Erről sok-sok évvel később hallottunk, az özvegyétől – aki távoli rokonunk volt. Sokszor ebédelt nálunk vasárnaponként és néha a temetőbe is kivittük, a szülők és rokonok sírjait meglátogatni. Ilyenkor sosem mulasztotta el meglátogatni a régi temetőrészben levő Csodarabbi sírját.
Ez a rabbi az ezernyolcszázas évek elején élt a városban és messze földön híres volt a bölcsességéről. Miután meghalt, elterjedt róla a hír, hogy aki a sírjánál imádkozik, annak teljesíti a kívánságát. Érdekes, hogy ezt több keresztény hitte, mint izraelita. Ennek ékes bizonysága, hogy sok gyertyát gyújtottak a sírján, ami egyáltalán nem zsidó szokás – mert ők csak egy követ, vagy kavicsot szoktak a sírokra tenni.
Addig faggattuk a nénémet, hogy miért jár a Csodarabbi sírjához, amíg egyszer rászánta magát és elmondta nekünk a következő történetet.
Fiatal tisztként az Ezredes a királyi gárdaezredben szolgált és egy feltűnően szép férfi volt, akin úgy állt az egyenruha, hogy nem létezett női szív, amely annak látására meg nem dobban. Ezen felül roppant kedves, szellemes ember volt, nem csoda, hogy a gyengébb nem bolondult érte. Ezt persze ki is használta.
A baj ott kezdődött, amikor elvette feleségül egy nagyon előkelő román család elkényeztetett lányát, és mivel az orvos nem mondta neki, hogy szokjon le a nőkről, így az ezredes nem vette valami komolyan a házastársi hűséget. A fiatal feleség – akinek közben egy kislánya is született -, sok mindent elnézett neki. De mikor rájött, hogy a legjobb barátnője is több időt tölt a kelleténél az ezredes karjai között, betelt a pohár.
Egy közös ebéden, amikor az ezredes kissé gúnyosan nyilatkozott a leves minőségéről, méghozzá a barátnő jelenlétében, a felesége átment a másik szobába és az ott levő szolgálati pisztollyal főbe lőtte magát. Ekkor szokott le az ezredes a szoknyavadászatról.
Úgy két évvel ezután történt, hogy a néném elment a városi parancsnokságra, hogy meghosszabbítsa a bátyja felmentését a katonai szolgálat alól arra az időre, amíg Franciaországban folytatja a tanulmányait.
Nem ismerte sem a terepet, sem a katonai rangokat és egyenest a városparancsnok irodájába nyitott be. Ott előadta az “őrmester” úrnak, hogy mi járatban van. Az “őrmester” figyelmesen végighallgatta a hófehér bőrű, szénfekete hajú, karcsú lányt, titokban megcsodálta a csodaszép fekete szemeit, aztán kijelentette, hogy a felmentést nem olyan egyszerű megkapni. Majd előterjeszti a városparancsnoknak, jöjjön el két nap múlva újból érdeklődni.
Ez egy jó párszor megismétlődött. Közben az ezredes úr is érdeklődött. Megtudta, hogy a lány családja a Kémutcában lakik, a város akkori zsidónegyedében, ahol még nagyon szerényre és szigorú erkölcsökre nevelik a lányokat. Ez rendben is lett volna, de egy magas rangú tiszt a román királyi hadseregből nem vehetett el feleségül egy izraelita vallású lányt. Az ezredes első házassága tragikus vége óta egyedül nevelte félárva kislányát – másra, mint házasságra nem is gondolhatott.
Tehát beállított a lány szüleihez és megkérte a lány kezét, azzal a kikötéssel, hogy az áttér az ortodox keresztény hitre.
Szerencsére a szülők nem voltak bigottan vallásosak, mert ha így lett volna a dolog, az áttérés egyenlő lett volna a halállal. Szépen meggyászolták volna a lányukat és életük végéig halott lett volna a számukra.
Határozni mégsem akartak, így a lányukra hárították a felelősséget, határozzon ő!
Teltek a napok, a hetek, nem tudta elhatározni magát, pedig az ezredes értett az udvarláshoz és mindent megtett, hogy elérje a célját.
Tanácstalanul kóborolva egy nap a temetőbe tévedt. Mintegy véletlenül eljutott a Csodarabbi sírjához és ott álldogált egy jó darabig. Egyszercsak úgy érezte, mintha valaki szólna hozzá, és azt mondaná:
– Tedd meg, menj hozzá!
Úgy is tett.
Azóta, ahányszor kiment a temetőbe – most már tudatosan – elment a Csodarabbi sírjához megköszönni azt, hogy férje életének végéig boldog, harmonikus házasságban éltek. Soha semmire nem lehetett panasza, együtt nevelték fel az anyátlan kislányt. Ha létezik ideális férj – mondogatta -, akkor az ezredes volt az!
Már sok éve őt is eltemették, kívánsága szerint az ezredes mellé – távol a Csodarabbitól – a város másik végében levő román ortodoxtemetőbe.
Itt vége is volna a történetnek, de a Csodarabbi nem azért volt Csodarabbi, hogy kiegyenlítetlenül hagyja a számlát. A kislány, akit együtt neveltek fel, férjhez ment egy Mózes hitű emberhez, és miután kivándoroltak Izraelbe, áttért a zsidó hitre. Az ezredes unokái már ebben a hitben születtek és nevelkedtek fel és ma is izraeli polgárok…
De az is lehet, hogy csak bizonyítani akarta, hogy a hivatalos vallási hovatartozás felett áll az emberi együvé tartozások örök csodája.

Piedesztálon

Szerző: HP | aug 6, 2013

Seres László: PIEDESZTÁLON

Nem vívódtam. Hittem akaratlan.
Mindenem vagy, csontomból faragtam
tartópillért neked, mint a gyerek,
hogyha nem vagy velem, érezzelek.
Futó erek, s szíved köré bordát váznak,
vágyakat szárba szökkent kalásznak,
s utat kanyargón, hol lábad hordoz.

Megbékélt csendet vad viharodhoz.
Nem vívódtam. Tudtam, amit kaptam,
hit volt, s kétely az elvetett magban,
feledve a kínt, mint aki célt ért,
s átkelt veled tetőt borzolt szélként
sóhajok hídján, zsalugáteréjben.

Fáklyám lettél, mikor hozzád értem
megkövülten talapzattá válva,

hogy felállhass a piedesztálra.

(2013 augusztus 02 22.30)

Büszkén, ékesen

Szerző: HP | aug 3, 2013

M.Simon Katalin versei:

A csodaszarvas

Jött az ösvényen
Büszkén, ékesen.
Megrázta lombját
Az erdő, felébredt,
Meddő hegyekből
Források törtek,
Duzzadt vize
Szikkadt patakoknak,
Alélt völgyekben
Új virágok nyíltak.

Eloszlott aggálya
Az égi kegynek,
Új értelmet nyert
Az emberélet.

Székely hittel

Kerítést állítanak, s kaput nagyot,
Hogy karvaly szemektől védjék a portát,
Mutassanak Istennek hódolatot,
S a világ szemét elkápráztassák.

A nagykapunak, ha sarkig kitárják,
Szénásszekér nem éri széltét, magasságát,
Az utcaajtón ki békével megy be,
Békével fogadják, s amikor kimegy,
Útjára kérik az ég áldását.

Hogy viharok ereje a kaput ki ne döntse,
A zábékat mélyen beássák a földbe,
A két kaput gerendával összefogják,
Fölötte tető a fának hasznára,
Alatta “fölös” galambok tanyája.

Kapufába vésik díszes faragással
Az idő hazug mozdulatlanságát,
A göröngyös utat, mely mögöttük, s előttük áll,
Konok akaratát ősi hagyatéknak,
A hitet, hogy létük sziklavár.

Az alábbi, a vershez igen találó linket Judit küldi, Mezőtúrról:

http://www.youtube.com/watch?v=njSYWHmRsD0

Borotva szappan

Szerző: HP | Júl 31, 2013

(Részlet Galambos Viktor: Emlékek című könyvéből)
Minden nap fogat kell pucolni ! Kaptam is egy kis fogkefét, nyele fából készült és disznóserte alkotta a kefét. Egy kis barnára pácolt dobozban – amit apám készített sperlemezből – volt a fogpor: egy fehér por amit ha jól emlékszem csontlisztből csináltak. Be kellett mártani a fogkefét vízbe, azután a fogporba – és azzal ami ráragadt jól lekefélni a fogakat…
Később megjelent egy kerek kis fémdoboz, olyan amilyenben most cipőkenőcsöt töltenek. Volt benne egy rózsaszin kőkemény pasztilla, ezt kellett dörgölni a nedves fogkefével és aztán a fogkefére ragadt anyaggal fogat tisztítani. Ennek már valami íze is volt és egy kissé habzott is. Az után megjelent a fémtubusba töltött fogkrém, Odol és más márkanevek alatt, külonböző ízzekkel, hüsítő hatással és többé – kevésbbé habzó krémmel.
Háború után, a műanyagok megjelenésével a fogkefe is kezdett átalakulni. Először csak a nyelet, később a sertét is kezdték műanyagból gyártani. Nagy szenzáció volt a “nylon” fogkefe. A kefe alakja is kezdett megváltozni, az egyenes, lapos nyél ovális-keresztmetszetű hajlott nyéllé alakult át és a kefe sörtéket is mindenféle színben és szögben illesztették a nyél végére. Maga a kefe kisebb lett, hogy jobban hozzáférjen a fogakhoz. Ma már a nyaka hullámos és hajlékony, hogy minden fogfelületet elérjen.
Egyre több fogkrémbe kevertek fluort, megjelentek a különböző szájvizek. A fogkrémtubusokat is kezdték műanyagból gyártani.
Persze a szocialista “aranykorszak”-ban a fogkrémért is sorbaálltunk ( ugyan, mi az, amiért mi nem álltunk sorba ?!…), főleg amikor bolgár fogkrémet “osztottak”, amiben az ottani savanyúvizek sói voltak, vagy kinai fogkrémet, amely egy kissé jobbminőségű volt. Fluorozott krémeket csak külföldről lehetett behozni, a ritka alkamakkor, amikor kegyesen útlevelet kaptunk valamelyik “nyugatibb” népidemokráciába.
Jelenleg a probléma az, hogy milyen fogkrémet, szájvizet, milyen kézi- vagy villany- fogkefét használjunk. Mit lehet elhinni a reklámokból, mennyi az ésszerű egészségvédő hatás és hol kezdődik a divatőrület?… Amint teltek az évek, már nem csak fogat kellet tisztítani, hanem borotválkozni is.
A borotválkozás multjáról mindig az a halhatatlan jelenet jut eszembe a “Diktátor”-ból, amelyben Chaplin Brahms Magyar táncának a ritmusára borotvál .
Az első emlékeim is apám borotvafenésével és borotválkozásával kapcsolatosak. Azután következnek az első hajvágások Voján bácsi tiszti-kaszinó melletti műhelyében. Mint később megtudtam, családi tradició volt Voján bácsi műhelye. Nagybácsim minden reggel oda járt borotválkozni, az unakabátyáim is ott nyíratkoztak. A szalonban bőrrel párnázott forgószékek voltak, állítható fejtámasszal, fehér lepedők, törlők és vöröskereszttel jelölt fertőtlenítős üvegek, amelykbe – miután a falon lógó bőrszijjakon megfenték a borotvákat, – belehelyezték őket sterilizálás céljából.
A borotva szappanal és az ecsettel kis tálakban verték a habot – mint mamám az üstben tésztasütéskor – amit aztán jó ideig kellet az arcon eldolgozni. A polcokon ott volt a timsó is, amivel a borotválkozás közben ejtett sérülések vérzését állították el. Utána szesszel bekenték az arcot és aki akart kölnit, sőt púdert is kaphatott, tetszés szerint. Hajat ollóval és kézi nyírógéppel vágtak. Azután itt is elkezdődtek a változások.
A gillett megjelenese után egyre többen kezdtek otthon borotválkozni, a kézi nyírógépeket is kezdték felváltani a villany-nyírógépek. Engemet csak a hajvágások alkalmából borováltak borotvával, már nem Voján bácsi, hanem Brankó, a segédje. Otthon én is a nagyapámtól örökölt gillettel kezdtem borotválkozni és a leghőbb vágyam volt egy igazi borzszőr ecset.
A szocialista “kövér esztendők “idején Apám szerzett egy zsilet-fenő készüléket és mivel egyre nehezebben lehetett zsilethez jutni, – a népidemokratikus gyártmányú zsiletek pedig egyre gyatrábbak lettek, – szorgalmasan fentük őket. Borotválkozás után vidáman kenegettük az arcunkat a “Sanitar” szesszel, – ami szép világoszöld vagy lila volt és jó büdös.
Közben Voján bácsit kényszerítették hogy átadja az üzletet a “Higiena” szövetkezetnek, mely ettől kezdve csak nevében törődött a régi sterilitásra. A kiőregedett segédek, miután fizetésükből vagy nyugdíjukból nem tudtak megélni, házhoz jártak hajat vágni.
Brankó évekig járt hozzánk és a hajvágás díján felül egy-egy üveg szilvóriumot is kapott mindig, amely nálunk bőven volt a házban, mivel orvos feleségem falun dolgozott és a hálás betegeknek ez volt a legkézenfekvőbb ajándék. Brankó szegény már nehezen járt, a keze sem volt olyan biztos, mindig mondtam Aninak, hogy: – ha ezután a hajvágás után is megmaradok két füllel, akkor szerencsém volt, de ennek ellenére, nem volt lelkünk az öreget elküldeni. Egyébként a hajvágás egyre könnyebb lett, mivel egyre kevesebb lett a levágnivaló és majd ötven év után úgy ért véget, hogy Brankót elütötte a villamos, – Isten nyugosztalja! A többi borotvaeszköz is eltűnt az életünkből, Brankóval együtt.
A szappan helyét először a Magyarországról hozott “Barbon” borotvakrém vette át, azután a nyugatról becsempészett villanyborotvák, még később, itt, a borotvahabok, gélek, a dupla pengéjű Gillett-önborotvák, amelyek ma már villamosítva vannak és a TV hirdetés szerint : “A legjobb amit egy férfi kaphat”. Most még csak azt nem tudom, hogy ez a borotvára vonatkozik-e, vagy arra a bomba-nőre, aki a reklámbeli macsó frissen borotvált arcát simogatja?…