Szerző: HP | Júl 30, 2013
Seres László:
CSODAHIT
Amíg hittem,
hogy a hit csodákra képes,
s általa vesédbe látok,
nem loholtam utánad Édes
követve nyomtalanul,
hogy merre jársz,
ha nem vagy nálam,
vagy későn érkezel.
Nem mentem eléd gyanakvón
az út túloldalán
araszoló féregként
lesve, meg-megállva,
visszafordulva.
Nem bámultam
önmagamra bambán
zavaromban fénylő
kirakatok üvege előtt.
Elfogadtam
minden indokod
mentség nélkül,
mert bíztam benned,
hisz te mondtad, ne félj,
kettőnk közt nincs titok többé.
Nyíltan tesszük azt,
amit látni s hallani kell.
Amíg hittem,
hogy a hit csodákra képes,
-emlékszel Édes –
vesémbe láttál,
s megvakultam én
te tudtad egyedül,
a csoda én vagyok:
Csoda,
hogy
vagyok.
Ehhez nem férhet kétség.
Szerző: HP | Júl 28, 2013
Az írek szentje: Szent Patrick (Patricius)
Kanadában, az ottawai Notre Dame templomban találkoztam a nevével. Előbb azt gondoltam, hogy Szt.Péterről van szó, – de nem az. Ő Irországnak a nemzeti szentje, tudtam meg később, amint utána olvastam.
385-461 között élt. Brittániában született, 16 évesen elrabolták a tengeri kalózok és a szomszédos ír szigetre húrcolva rabszolgának eladták. A hegyekben őrízte a juhokat és csak hatévi fogság után sikerült megszöknie. Európai földre, Galliába, a mai Franciaországba került. Lerin szigeten (a mai Cannes közelében) kolostorban élt barátként. Pap lett belőle, majd püspök.
432-ben azt feladatot kapta, hogy menjen vissza Irországba és terjessze a kereszténységet. 23 kisérővel indult térítőútra.
A lakosok barátságtalanul fogadták, „kalózok foglyának“ csúfolták, „istenek ellenségének“kiáltották a papok, a hercegek meg egyenesen fegyvert fogtak ellene. De amint meghallották prédikálni és barátságát, bátorságát, csodálatos tetteit tapasztalták, tömegesen tértek át a keresztény hitre. Fáradhatatlanul hírdette a szigeten Jézus eljövetelét, hogy megszabadítsa bűneitől az emberiséget.
Sok legenda született a szentről, főleg a királlyal kapcsolatban. Igy egy alkalommal odatette kedvencét, a varázslót hogy Patricknak mutassa be bűverejét, mire az a tömeg szemeláttára (az ördög segítségével!) felemelkedett a levegőbe. Ezt látva, Patrick Jézus nevét kiáltotta, mire a varázsló leesett és szörnyethalt. A király előkapta kardját hogy Patrickba szúrja, azon pillanatban megremegett a föld és villám csapott közéjük.
A király másnapra magához hívta. Katonákat rendelt ki a palotába vezető összes utakra, hogy fogják el, ha jön. Igen elcsodálkozott mikor mégiscsak megjelent, méghozzá nyolc társával együtt, anélkül, hogy az örök észrevették volna. Barátságosan kínálta meg vendégeit borral. Hogy az egyik serlegben méreg is volt, azt csak ő tudta. Patrick azonban megérezte. Megáldotta a poharat, mire a méreg habként összegyült a tetején, a legnagyobb nyugalommal leöntötte azt, a visszamaradt italt pedig felajtotta.
A király rákiáltott szolgáira, hogy fojtsák meg, de nem tudták végrehajtani a szigorú parancsot, mert kettéhasadt a föld és elnyelte őket.
Megijedve, reszketve kért akkor a király bocsánatot, szabadságot és védelmet ígérve neki. Őmaga pogány maradt, de felesége búzgó hívő lett, két leánya pedig magára öltötte a szűzi fátyolt s kolostorba vonult.
Az udvari énekes is megkeresztelkedett és a továbbiakban az isten angyalai az ég peremére telepedtek, hogy hallgathassák gyönyörű énekét. A legendák még sok tettére emlékeznek.
Emberek tömegeit keresztelte meg, papokat szentelt fel, iskolákat emeltetett, kolostorokat alapított, melyek gyorsan megteltek a nemes családok fiaival és lányaival. Nemsokára a szigetet elnevezték „a szentek szigetének“.
Patrickot püspökként hol lábainál kígyókkal ábrázolják, hol kezében egy lóherével, mellyel a szentháromságot szemléltette.
A bányászok, fodrászok, ötvösök védőszentje. Hozzá imádkoznak továbbá a haldoklók mellett, hogy védje meg őket a túlvilágon a poklok kínjaitól.
Országoshírű zarándokhely Lough Derg (Szent Patrick tisztítótüze), kegyelettárgy az a kő, mely őrzi az imádkozó Patrick térdenyomát.
Irországban még ma is hallani a köszöntést: A Jóisten, Mária és Patrick legyen veled!
Szerző: HP | Júl 25, 2013
Viktor küldte:
Anno Domini 1565. Ekkor érkezik vissza az Újvilágból Spanyolföldre Gonzalo Jimenez de Quesada (1499-1579), felfedező és hódító, aki valószínűleg Pizzaróhoz tartozott, és mivel aranyat nem nagyon talált, hozott egy pár gumót, ami később értékesebbnek bizonyult az aranynál. Mivel nagyon hasonlított a szarvasgombára, tartuffo-nak nevezte őket, és innen ered a német Kartoffel, a román cartof, és még sok más nyelven a krumpli neve. A magyar krumpli szó (ha jól tudom) a német Krumbieren-ből, azaz görbe körtéből ered; a bánsági svábok és az osztrákok ma is így nevezik a burgonyát.
A krumpliról már 1540-ben említést tesz Pedro de Cieza spanyol történész és conquistador, aki a Perui Krónikákban számol be arról, hogy a bennszülötteknek a kukorica és a burgonya az alapeledelük. Későbbi kutatások kiderítették, hogy az inkák már jóval Krisztus előtt termesztették Peruban és szent növénynek tekintették, amit imáikba foglaltak:
Ó Teremtőnk! Te, aki életet adtál mindennek, és megteremtetted az embert, hogy élni és sokasodni tudjon, szaporítsd meg a föld gyümölcseit, a krumplit és más ennivalókat, hogy az emberek ne szenvedjenek az éhínségtől és a szegénységtől!
Nemsokára a spanyol hajók legénysége már gyakran kapott krumpliételeket és észrevették, hogy akik krumplit fogyasztanak, azok nem kapnak skorbutot.
Annak idején a dolgok lassan haladtak; még 32 év telik el addig, amíg 1597-ben John Gerard – egy angol író és egyben szenvedélyes hobbykertész, aki mindenféle “ritka” növényt termeszt a kertjében – Virginiából kap egy pár gumót és ettől kezdve Virginiai Burgonyának nevezik, hogy megkülönböztessék az ismert batátától (édesburgonyától), annak dacára, hogy a krumpli biztosan Dél-Amerikából származik.
A növény már az ezerötszáznyolcvanas években megérkezett Olaszországba; Németországban, Ausztriában és Franciaországban csak 1600 körül bukkan fel és mindenütt azt tartották róla, hogy mérgező. Minden rosszat ráfogtak: hogy leprát, korai halált, sterilitást okoz, sőt, még azt is tudni vélték, hogy vad szexuális vágyat ébreszt, meg hogy szifiliszt okoz, és – mintha mindez nem lenne elég – végül tönkreteszi a talajt, amin termesztik. Annyira nagy volt vele szemben az ellenkezés, hogy a franciaországi Besançon városa ediktumot bocsájtott ki: “Mivel a krumpli egy végzetes növény, amelynek használata leprát okozhat, szigorúan tilos és büntetendő a termesztése!”
Később, mint látni fogjuk, visszatáncoltak.
Egyes források szerint Írországba (ahol később – közvetett módon – tényleg nagy bajt okozott a burgonya) a spanyol Armada egyik partravetett hajóján került 1588-ban.
Valószínűbb azonban, hogy Sir Walter Raleigh angol felfedező (költő, udvaronc és egy kicsit kalóz) hozta Amerikából és az írországi Myrtle Grove-ban ültette el; a termésből ajándékozott Erzsébet királynőnek, de ebből semi jó nem származott.
A tudatlan szakácsok ugyanis a gumókat kidobták, majd a krumpli szárát és leveleit főzték meg. Mivel ezek a részei tényleg mérgezőek, az egész udvar belebetegedett a különlegességbe, így aztán a burgonyát száműzték az angol udvarból is.
1771-et írunk, tehát alig kétszáz év telt el a krumpli érkezése után, amikor Antoine Augustin Parmentier, francia katonai vegyész és botanikus megnyer egy pályázatot, amit a besançoni Akadémia írt ki “egy olyan élelmiszerre, amely csökkenti az éhínségek okozta csapásokat”. Parmentier “A burgonya vegyi elemzése” című tanulmánnyal nyerte el a kitűzött díjat.
Parmentier állítólag ötször esett porosz fogságba, ahol krumplit kellett ennie eszi – nem eszi – ezt kapja alapon, de végül ízlett neki.
A tanulmányán kívül Parmentier krumplis menüs ebédeket is adott, és róla nevezték el a francia konyha nem egy burgonyás ételét.
Hogy a növényt elterjessze, Parmentier ravasz cselhez folyamodott: meggyőzte XVI. Lajos királyt, hogy egy 40 hektáros földterületen krumplit ültessenek, és azt szigorú katonai őrizet alá vegye. A környék földművesei kíváncsiak lettek, hogy mi az az érték, amit ennyire őriznek, és amikor szándékosan felügyelet nélkül hagyták a krumpliföldet, a lakosok “ellopták ” a gumókat és elültették azokat a saját földjeiken. Ily módon terjedt el a krumplitermesztés Franciaországban; persze akkor már tudták, hogy a gumója az ehető rész.
A király felesége, a kacér Marie-Antoinette abban is különc volt, hogy a krumplit nem annyira ette, mint inkább a virágját tűzte a hajába; persze az udvarhölgyek utánozták, s ez lett a divat, amíg azt a szép fejet hajastul le nem vágták.
A krumplit azonban még mindig nem fogadták el mindenütt, az oroszok például 1700-ig hallani sem akartak róla. Amikor pedig a szomszédjukban, Poroszországban Nagy Frigyes király az 1774-es éhínség idején ingyen burgonyát küldött népének, az éhezők nem akarták megenni. Fricivel azonban nem lehetett kukoricázni: katonákat küldött a krumpli után, akik erővel megetették azt az éhező porosz lakossággal.
Mint mondtuk, a krumpli nagy bajt okozott Írországnak. 1845-öt írunk, és most már nem az a baj, hogy nem akarják a burgonyát megenni. Ellenkezőleg: épp, hogy nagyon is akarják, de egy vírus támadja meg az ültetvényeket, az eredmény pedig egy szörnyű történelmi esemény: a Nagy Éhínség (ír nyelven: An Gorta Mór). Egymillió ember (!) hal éhen, legalább félmillió kivándorol Amerikába és Ausztráliába, és az elkövetkező években az ír sziget lakossága a felére csökken, nyolc millióról négyre. Egyesek szerint mindennek a krumpli az oka: az ír háziasszonyok már alig tudtak más ételeket főzni, mint a megszokott krumplisakat.
https://plus.google.com/photos/108968301883859984850/albums/5899631625127211601
Ráadásnak egy pár krumplis babona és szokás:
– Ha krumplihéjat teszünk egy leány ajtajába május elsején, tudatjuk vele, hogy nem tetszik nekünk.
– Terhes asszony ne egyen burgonyát, mert a gyerek nagy fejjel fog megszületni.
– Ha krumplit hordasz a zsebedben, meggyógyítja a reumádat vagy az ekcémádat.
– A szemölcsöt dörzsöld be egy felvágott krumplival, aztán ásd el. Mire a krumpli gyökeret ereszt a földben, elmúlik a szemölcsöd.
– A fenti receptekről természetesen kérdezze meg orvosát vagy gyógyszerészét; mi nem vállaljuk a felelősséget!
Szerző: HP | Júl 24, 2013
Mini-
szoknyában
Adri küldte: Új kedvencem
Meséljem el, hogy ismerkedek meg egy-egy új gyógynövénnyel. Igazi rituálé, amit első pillanattól kezdve ösztönösen így csinálok. Sehol nem olvastam, hogy így kellene, de így esik jól.
Először is rámtalál a növény. Igen, ő rám. Nem én keresem. Ugye nem is ismerem, nem is tudom keresni…Sétálgatok, céltalanul mendegélek, és kitűnik a fű közül egy új növény. Úgy gondolom, hogy akkor nőtt oda, hisz már százszor sétáltam itt, de sose láttam. Persze nem ő nőtt oda, hanem én vagyok vak. Rögtön lesz egy érzésem, hogy ez hasznos vagy nem hasznos. Lehajolok, megszagolom, megnézem, megfogom, és ha nagyon szimpatikus, leszakítom.
Megnézem a könyveimben, az interneten, hogy mi lehet, és ha sikerült beazonosítanom több forrásból is, akkor szedek még. Először mindig én iszom belőle teát, másnak még nem adok. Megkóstolom forrón, melegen és hidegen, és mézzel, megismerem minden oldaláról. Figyelek arra, hogy milyen érzéseket kelt bennem, nem görcsösen, hanem érdeklődve, befele fordulva.
Ez mély szellemi folyamat, észrevettem, hogy nem is tudok egyszerre egy növénynél többet befogadni. Hiába látom, hogy ott is van egy új, nem érdekel, majd visszatérek később.
Miután így összebarátkoztunk, elkezdem gyűjteni, és érdekes módon, hamarosan egyre közelebb is megjelenik, általában az udvarra is beférkőzik.
Új kedvencem- a vöröshere
A vörös here az egyik legközönségesebb takarmánynövényünk: adható állatoknak is, zöldtrágyaként használva pedig a talaj nitrogéntartalmát növeli. Ha maradt bevetetlen rész a kertünkben, vagy felszabadul egy kis hely (pl. felássuk a hagymát stb.) vessünk oda vörösherét!
A népi gyógyászatban már évszázadok óta komoly szerepe volt, pl. légúti fertőzések, köhögés, szamárköhögés, gombás fertőzés, gyomornyálkahártya gyulladás, depresszió ellen használták, külsőleg pedig pikkelysömör és ekcéma kezelésére ajánlották. A XIX. századi orvosi könyvekben torok- és gyomorrák gyógyszerként ismerték, mert azt gondolták róla, hogy megakadályozza a rákos daganatok növekedését, és bizony nem is tévedtek!
És ez még semmi!
A vöröshere a női és férfi bajok igazi orvossága. Jellemző hatóanyagai az izoflavonoidok, melyek gyenge ösztrogénszerű hatással rendelkeznek. A vörös here fitoösztrogén-tartalma miatt számos női és férfi betegségre megoldásul szolgál (klimax, menstruációs problémák, termékenység-fokozás), ezért azonnal bekerült a “Női szeszély” nevű teakeverékembe.
· A vöröshere a gyermekáldásra váró nőknél fokozza a termékenységet, (magas ásványianyag-tartalmánál fogva).
· A vöröshere enyhíti a menstruációs problémákat, mint pl. a PMS (premenstruációs szindróma).
· A vöröshere hozzájárul a változó korban lévő hölgyek egészségének és jó közérzetének fenntartásához (pl. hőhullámok csökkentése).
· A vörös here segít a változó korban lévő nők ösztrogénszintjét helyreállítani, enyhíti a menopauza kellemetlen tüneteit. Egyes, hormonhiány miatt kialakuló, időskori betegségek (pl. csontritkulás) megelőzésére is ajánlott.
· Meggátolja a melldaganat kialakulását.
· A férfiklimax tüneteit szintén enyhíti, a potenciaváltozás korában fellépő problémákban kiváló segítség (pl. prosztata megnagyobbodásra).
A vöröshere további gyógyhatásai:
Nyomelemekben, ásványi anyagokban, kálciumban, L-borostyánkősavban, fitoösztrogénben, flavonoidokban, proteinekben gazdag.
Energetizálja a szervezetet, általános regeneráló, erősítő hatású, tisztítja a vért, oldja a görcsöket, gyulladáscsökkentő hatású.
Hurutos betegség esetén oldja a nyálkát, csillapítja a köhögést.
Tartalmazza az összes nyomelemet, ami a mirigyek működéséhez és normális funkciójához elengedhetetlen.
Csillapítja a máj-, epe- és vesebetegek kellemetlen tüneteit.
Nyugtatja a gyomrot.
A benne lévő izoflavonoidok antioxidáns hatásúak, csökkentik a vér és máj zsírszintjét, védik az ereket.
Jótékony hatású cukorbetegek számára.
Idegrendszeri rendellenességek, hangulatzavarok (pl. depresszió) esetén is hasznos.
Orvosolja a bőrproblémákat.
Ízületi és reumás panaszok esetén is kiváló.
Amióta szedem, azóta megsokszorozódott a virágok száma a kertben, minden nap újabbakat tudok szedni. A növények boldogok, ha hasznunkra lehetnek, ezt már régen megfigyeltem. Szedjünk hát sokat belőle, de hagyjunk egy pár virágot elszáradni, és fogjunk magot is.
Szerző: HP | Júl 21, 2013
Seres László: Mementó
Anyám ül a kertben a hűvös fák alatt
ajkán szelíd csendben harmatos dal fakad
fáradt levelek közt mint a szél elalélt
szinte fülemben hallom ma is énekét
füstezüst hajára villódzó sugarak
tört aranyaiból koronát vont a Nap
így őrzöm őt fájón szívbe-vérbe marva
mint cizellált betűt az ősi aranyban
így bukkan fel mindig ha rá emlékezem
fénylő égi jelként mennydörgő éjjelen
félbetört varázsa amit a sors adott
bővizű forrásból még ma is szomjat olt
s őrzöm féltett kincsként míg a szívem dobban
szomorú szép szemét fenn a csillagokban
elcsukló szavait viharba kiáltón
könnyei harmatát a nyíló virágon
ahogy ül a kertben égi hársak alatt
hallom az ajkán a régen felcsendült dalt
mindig azt a hangot a szakadt lemezen
mely sebet ejt rajtam ha rá emlékezem
s látom hogy integet vár mint rég ugyanúgy
a mennybolt felett hol millió csillag gyúl
s újra vele vagyok már fogja a kezem
elment ő itt hagyott miért nem kérdezem
csak lehullok elé mint az őszi zápor
megfürösztöm testét az égi párnákon
s a fénylő messzeség mély álomba repít
összerakom mindég széthullt emlékeit
A Mementó hangulatában:
M.Simon Katalin: Virágok az égen
Virágok úsznak az égen,
Kedvesem, ugye látod őket?
Ott fenn a fényben,
Ha lelkedre lelnek,
Szirmaikon
Felszáradnak a könnyek
M. Simon Katalin: Ha lenne…
Ha lenne hite az embernek,
Nem adna hitelt júdásnak, bérencnek,
Nem feszítené keresztre az igazságot,
Homály nem födné a világosságot.
Hogyha az embernek lenne bizodalma,
Lelkében békének lenne lakozása,
Újra tiszta kékjét láthatná az égnek,
Nem állná útját álnokság a fénynek.
A családnak lenne újra becsülete,
Erkölcs a népeknek örökös törvénye,
Bírhatóbb lenne terhe gondnak, bajnak,
Feljönne csillaga a méltóságnak.
Szerző: HP | Júl 19, 2013
Éjszaka született az ötlet, a szikra: Mi volna… Mi volna ha…? Egész éjjel nem hagyott aludni. Festmények, azok volnának, rámákat meg láttunk elérhető áron az egyik üzletben, másnap délben pedig magyar istentisztelet Växjöben, s ez fontos (!), hogy utána, az istentisztelet után kávézás lesz.
Ez azt jelenti, hogy a templom mellett létezik egy vendégterem, ahol a résztvevők összegyülnek.
A többiek a házban békésen aludtak, én meg forgolódtam. És füztem a gondolatokat. Sorakoztattam a pro és kontra érveket.
A pro rész győzött.
Másnap reggel korán, amint felkeltek a “lányok“, kiléptem hozzájuk a teraszra, s bedobtam a kérdést: mi volna ha…?
Zsuzsa azonnal “fogta a labdát” s lelkesen rámondta: szuper!
Babi, a házi azt tette, amit én is tettem volna a helyében, nekifogott reszketni. Persze, hiszen a felelősség az ő vállára szállt. De nem mutatta. Legalábbis felém nem mutatta. Csak Zsuzsa tudta. Én nem vettem észre, hogy reszket. Én el voltam foglalva a magam gondolataival.
S akkor, az éjszaka született szikra beindította a gépezetet. Tíz órakor, mi hárman, nők már az üzlet ajtaja előtt topogtunk, vártuk, hogy nyissanak. A magunkkal vitt képeknek villámgyorsan rámát választottunk, percek alatt kész voltunk, bedobtuk az autóba, rohantunk haza, s neki a munkának!
János bontotta a rámákat, én illesztettem bele a megfelelő képeket, Zsuzsa ragasztotta s lezárta. Babi meg,- hát ő azt hiszem még mindig reszketett, de úgy, hogy én ne vegyem észre.
Egy óránk volt rá, 40 perc alatt már kész voltunk, így maradt időnk felöltözni is. János kihordta a csomagokat az autóba, ugrottunk mi is utána és repültünk. Vajon Babi még mindig reszketett? Gondolom, igen. Tán méginkább…
A vendégterembe érve János két asztalt a fal mellé húzott, s azokra gyorsan ráhelyeztük a berámázott képeket, meg az albumokat, benne szintén képekkel, melyeket ajándékozni vittem magammal. A többiek közben terítettek a kávézáshoz.
Kaffeé mit Kuchen,- így nevezik a németek. Mert errefelé is az a szokás, hogy istentisztelet után nem mennek haza rögtön,hanem még összegyülnek a vendégteremben egyet kávézni, meg beszélgetni. Betérnek egy kis tereferére.
Ilyen alkalmakkor gyülnek össze a magyarok. Havonta egyszer. S mivel ritka alkalmak, aki csak tud, résztvesz rajta.
Meg a Magyar Klubban találkoznak időnként, ha vendégszerepelni jönnek együttesek, meg néha bálokat is rendeznek a klubteremben.
A Växjö-i Protestáns Egyesület Jánosnak és Babinak köszönheti létrejöttét. S a lelkésznek, Molnár-Veress Pálnak, akinek nevét én már itthonról ismertem. Ő a főváros, Stockholm mellett lakik, onnan ingázik, autózik olyan 700 km-t, hogy megtartsa az istentiszteletet. (Persze ez a 700 km sokkal több időt igényel, mint nálunk, ahol 130-240 km-es sebességgel száguldanak. Ott átlag 70-80 km a megengedett sebesség.)
Ő, Molnár-Veress Pál nyitotta meg a kiállítást az asztalokhoz leült közönség elött, de mondani rólam nemigen tudott, hiszen ott ismert meg. Így át is adta nekem a szót.
Annyira belelendültem, hogy végül ő kellett félbeszakítson, alkalmat adva Bálint István bemutatására, aki a Váradról és Szilágyságról szóló vaskos köteteiről beszélt.
Én ekkora köteteket tán nem is láttam. Még.
A régi családi bibliánk volt szinte ekkora. De az is csak szinte.
Az előadását követő ismerkedés és kötetlen beszélgetés alatt hozzámlépett egy fiatalember a feleségével : Csókolom, Piri néni !
Felkaptam fejem, hiszen így engem csak régen köszöntöttek a tanulóim. Régen, fiatalkoromban, a kisdiákjaim. (Most, hogy megöregedtem, mindenkit arra kérek, hogy tegezzen. Mert szükségem van a fiatalításra.)
Tessék?!- néztem fürkészve a fiatalemberre. S mosolygó feleségére.
Te ki vagy? – nem tudtam, hova tegyem.
Nem tetszik megismerni? Egykori besztercei tanítványa, Láposi Jóska vagyok. Az árpástói, később dési papnak a fia.
Nem tetszik emlékezni rám?
Jaj, dehogynem! Hát hogyne emlékeznék, te drága gyermek! – öleltem magamhoz örömmel. Lehet még egy könnycsepp is megjelent szemem sarkában.
Ezt a meglepetést! Fent az északi Skandináviában egy kicsi magyar közösségben összetalálkozik az egykori besztercei tanárnő, aki már maga is Ausztriában él egy negyed évszázada, régi tanítványával, saccolom, olyan 30 év után…
Hadd mondjam el befejezésként, hogy a „Rögtönzött kiállítás“ után, mert ezután így fogom emlegetni, a Växjöi pps-t szétküldtem blogtársaimnak, meg néhány jóbarátomnak.
Júlia a blogomban így reagálta le:
Bátorkodom elmondani, hogy kedves, szívhez szóló együttlét volt az a svédországi.
Az előre jól megszervezett nagyszabású, esetleg tömegeket vonzó eseménynél lehet, hogy nem sikeresebb, de kedvesebb. Olyan, mint a pillanatfelvétel a fotóművészetben, meg a hirtelen/őszintén elejtett szó, a váratlanul felötlő mimika és gesztus a kommunikációban. Többet elárulnak az EMBERből is.
https://picasaweb.google.com/piroskaho/RogtonzottKiallitasVaxjoben#
Hozzászólások