Szerző: HP | Júl 17, 2013
Sándor küldte Nyáry Krisztián anyagát:
Hamvas Béla 39 éves volt, amikor 1936-ben megismerte a 27 éves Kemény Katalint.
A művészettörténész végzettségű, műfordítóként is dolgozó Katalint kezdettől szellemi partnernek, egyenrangú alkotótársnak tekintette.
Egész életében arra vágyott, hogy nyugodtan, kötöttségek nélkül írhasson, egy hasonló életcélt követő társsal az oldalán. A hivatali munka, akárcsak annak idején az iskolai fegyelem, mindig nehezére esett.
Amikor Katalin bemutatta a szüleinek, Hamvas a vacsoránál kijelentette: „Milyen kár, hogy az ember negyvenéves korában nem mehet nyugdíjba, úgy, mint Svájcban.” Az anyósjelölt erre őszintén meglepődött: „Egy nyugdíjashoz fogsz férjhez menni?”
A következő évben megvolt az esküvő és a pár berendezkedett az olvasásnak és írásnak szánt életre. A férj napközben egy könyvtárban dolgozott, este pedig hazatért Katalinhoz könyvtárrá alakított Remete-hegyi lakásukba.
Az idillnek hamar vége szakadt. Hamvast a világháború kitörése után háromszor is behívták katonai szolgálatra, az orosz frontot is megjárta. Eközben is írta egyik főművét, a Scientia Sacrát. Amikor csapatát Németországba vezényelték, megszökött, hogy Budapesten ápolhassa betegeskedő feleségét. Remete-hegyi lakásukat bombatalálat érte, elpusztult évtizedek óta gondosan gyűjtött könyvtáruk, valamint több ezer oldal kézirat is. Ezt Hamvas a háborúnál is nagyobb sorscsapásnak fogta fel. „Koldus lettem. A birtok világa megsemmisült. … Igyekszem többé semmihez sem odaragadni. Koldusnak lenni nehéz, de jó…”
Valóban koldus évek következtek. Az író a háború után egy ideig szerkesztőként dolgozott, amikor Lukács György egy kritikája után állásából felfüggesztették és kényszer-nyugdíjazták. Előbb földműves-igazolványt váltott ki, és Katalinnal együtt egy szentendrei parasztházba költözött, ahol a kertet művelte. 1951-től 1964-ig pedig az Erőműberuházó Vállalat vidéki építkezésein volt raktáros, s közben folyamatosan írt, szanszkritül tanult, latin, görög, héber, kínai szerzőket fordított. Munkatársainak fogalma sem volt róla, hogy egyik legműveltebb kortársuk adja ki nekik a szerszámokat minden nap.
Ezekben az években csak kéthetente egy-egy hétvégére találkozott Katalinnal, egyébként egyedül élt különböző ideiglenes munkásszállásokon. Tanítványai, életrajzírói kétfajta módon írnak Katalinnal való viszonyáról. Az egyik olvasat szerint tökéletes társ, értő szellemi partner volt Hamvas mellett, aki egyetlen nagyobb lélegzetű, még életében megjelent műve, a „Forradalom a művészetben” szerzőtársa is volt. A másik olvasat szerint rossz feleség volt, aki nem gondoskodott férjéről: Hamvast a munkásszállón nem látogatta meg, az író csomagot, telefonhívást nem kapott tőle, és üres táskával, tiszta ruha és hazai koszt nélkül tért vissza a hétvégi találkozásokról is. Alkalmasint mind a két olvasat igaz. Kapcsolatuk nem evilági volt, kéziratok lapjain teljesedett ki.
„A szerelem titka, hogy a kettőből egy lesz, a barátság titka, hogy az egyből kettő.” – írja Hamvas „Ezért a szerelem fordított barátság, úgy hogy az egyikből mindig szivárog át valami a másikba.
A szerelem néha olyan, mintha egyből kettő lenne, holott mindig kettő volt, és csak a szerelem tette eggyé. A barátság pedig néha olyan, mintha kettőből egy lenne, pedig mindig egy volt, csak a barátság tette kettővé.”
Rajtuk kívül más nem tudhatta, az ő kapcsolatuk a kettő közül melyik volt inkább. Hamvas életének utolsó éveit Budapesten töltötte, a megjelenés reménye nélkül, folyamatosan írt egészen 1968. november 7-éig, amikor agyvérzésben meghalt.
Katalin 2004-ig élt, idős korában költőként talált magára.
Szerző: HP | Júl 14, 2013
Perspektíva
B. Kati küldte:
2. Az ingerek 170 mérföld per óra sebességgel közlekednek az idegpályákon.
3. Az agy használja fel a véráramban keringő oxigén 20%-át.
4. Az arcszőrzet sokkal gyorsabban nő, mint bármely mást szőrzet a testen.
5. Átlagosan napi 60-100 hajszálat vesztünk.
6. A női hajszál átmérője fele a férfiakénak.
7. Kezünk körmei négyszer gyorsabban nőnek, mint a lábkörmeink.
8. A szőkék több hajszállal rendelkeznek.
9. Legalább a hajszálaink 50%-át el kell veszítenünk, mielőtt ez feltűnne valakinek.
10. A szív olyan nyomást fejt ki, mellyel akár 9 méterre is kilőhetné a vérlemezkéinket.
11. Az emberi gyomorban található sav elegendő egy borotvapenge feloldásához.
12. A gyomrunk belseje 3-4 naponta megújul, mivel a régi feloldódik a gyomorsavban.
13. A nők szíve gyorsabban ver, mint a férfiaké.
14. A tüdő bal fele kisebb, mint a jobb fél, helyet hagyva így a szívnek.
15. Az ember túléli azt, ha a belső szervei nagy részét eltávolítják.
16. A nők kétszer többet pislognak, mint a férfiak.
17. Az emberi test 75%-a víz.
18. Az ember élete során annyi nyálat termel, mellyel akár két úszómedence is megtölthető lenne.
19. A fülzsír termelése elengedhetetlen a normális fülműködéshez.
20. Naponta kb. 120 millió szexuális aktus történik a Földön.
21. A legnagyobb sejt az emberi testben a heréé, míg a legkisebb a spermiumé.
22. A fogunk már a születésünk előtt 6 hónappal elkezd nőni.
23. Minden baba kék szemmel születik, ez később az UV-fénynek köszönhetően éri el a szülőktől örökölt színét.
24. Minden ember kb. fél óráig egyetlen sejtként létezik, ezután indul be a robbanásszerű sejtosztódás.
25. A férfiak alvás közbeni erekciója a REM-fázis normális és szükséges velejárója.
26. Egy nagy étkezés után a hallásunk élesebbé válik.
27. Ha a nyálunk nem oldja fel a falatot, akkor nem érezzük az ízét.
28. Az emberi orr képes 50000-féle szagminta megjegyzésére.
29. Egy emberből kb. 4,5 kg hamu marad az elhamvasztása után.
30. A 60. életévünk környékén elveszítjük az ízlelőbimbóink 50%-át.
31. Míg a szemünk mérete nem változik a születésünk után, az orrunké és a fülünké igen.
32. Hétfőnként sokkal több ember hal meg szívinfarktusban.
33. Az ember előbb meghal az alvás hiányától, mint az éhezéstől.
34. A betegségek 90%-át a stressz okozza.
35. A nevetéshez 17 izmunkat használjuk, míg a homlokunk ráncolásához 43-at.
36. A babák még 300 csonttal születnek, ez felnőtt korukra 206 darabra csökken.
37. Az ember kb. 1 cm-rel magasabb reggel, mint este.
38. A legerősebb emberi izom a nyelv.
39. Egy lépés megtételéhez 200 izom munkája szükséges.
40. Percenként 3 millió sejtünk pusztul el.
41. Minden emberi nyelvlenyomat egyedi.
42. A leggyakoribb vértípus a 0-ás.
43. Az emberi ajak azért piros, mert gazdagon átszőtt hajszálerekkel.
44. Minél hidegebb helyen alszunk el, annál nagyobb eséllyel lesz rémálmunk.
45. Az emberi könny olyan enzimeket tartalmaz, mely számos baktériumot elpusztít.
46. Az emberi test annyi hőt ad le fél óra alatt, mellyel felforralható akár 2 liter víz is.
47. Senki sem tudja önmagát megcsiklandozni.
48. Az ember az egyetlen olyan élőlény, mely képes érzelmi okok miatt könnyezni.
49. A jobbkezes emberek átlagosan 9 évvel tovább élnek balkezes társaiknál.
50. Az orrunk és az ajkunk közötti bemélyedésnek saját neve van, philtrumnak nevezik.
Szerző: HP | Júl 11, 2013
Kézirat
Két blogtag, két költő, két vers.
Egyik könnyed, játékos, kedves, tipikus női vers, másik súlyos, kemény, elgondolkodtató, tipikus férfi vers:
M.Simon Katalin: Gyuri első vakációs napja
Gyuri, vigyázz a húgodra,
Míg teregetem a ruhát!
Gyuri nézz be a kiságyba,
A húgod elaludt-e már?
Gyurikám, nem hallod, hogy sír,
Éhes a kishúgocskád,
Cumisüvegben a tápszer,
Míg jóllakik, tartanád?
– Mi van veled én kisfiam,
Miért vagy oly kedvetlen?
– Gyűlölöm a vakációt,
Mami, kérlek, intézd el,
Kezdődjön meg az iskola,
Ha lehetséges, már kedden.
Seres László: Csak úgy
Feladni
elveket, mit zendülő vér,
szív, ideg és agy
égi pályákon beléd vésett,
csak elvtelenül lehet.
Ahogy a hitet hitetlenül.
Megcsalni
szerető Kedvest,
lelkedből fakadót kínnal,
gőggel, megkísértetten lehet,
mikor gyönyör az éhség,
s a szomjúság is éltető,
csak megcsalatlanul.
Eldobni
nőt, a legdrágábbat,
ki megértőn önmagává tett,
s szívedben féltve hordtál,
csak úgy, egyedül úgy lehet,
ha belehalsz előbb,
hogy élni tudj tovább,
ha szólsz, hogy örökre hallgass
ordas szívvel kivert kutyaként
boldogtalanul.
Müller Péter: A nő
http://www.youtube.com/watch?v=AJbX4seWdZY
Szerző: HP | Júl 10, 2013
“Szalmavirág a mennybolt”
Részlet Galambos Viktor könyvéből:
A tél közeledtével gondoskodni kellett a fűtőanyag beszerzéséről. Ez abból állt, hogy apám elment az utca sarkán levő Varnusz féle fatelepre és a Korona utcában levő Hladek fatelepere, megnézni milyen fájuk van. Aztán megrendelte a fél vagon fát. Tölgyet – a cserépkályhák fűtésére -, bükkfát – a konyha- és fürdőszobakályhákba -, valamint “spandli”-nak valót begyújtáshoz. Miután a fa megérkezett a stráfkocsin, berakattuk a fáskamrába. A kocsival mindig érkeztek emberek is, akik abból éltek, hogy az utcára nagy halomba ledobott fát betalicskázták a fáskamrába és szépen felrakták, úgy hogy majdnem az ajtóig tele volt.
A házban két cserépkályha volt, mindkettőben “ler” amit víz melegítésére és néha alma-, vagy gesztenye sütésre használtunk. A mosakodáshoz való vizet minden reggel ott melegítettük, és miután a kályha bemelegedett egy székre tettük a lavórt, minél közelebb a kályhához és ott mosdottunk. A fürdőszobába egyszer egy heten volt csak begyújtva a régi rézkazán alá. Ezt a kazánt apám folyton javítgatta forrasztásokkal, mert bizony gyakran szivárgott belőle a víz. Volt egy mosdó a fürdőszobában is, de csak hidegvíz csap volt rajta, és kizárólag kézmosásra használtuk.
A begyújtáshoz a kályhákba a “sparher”-ben előre kellett fát aprítani, aztán egy újságpapírra rátenni egy kis hamut, arra petróleumot önteni, mellé tenni két aprófát és arra keresztben a spándlit – aztán meg lehetett végre gyújtani a papír szélét.
Ami megmaradt ebből a fűtésmódból, az a sült alma illata, a meleget árasztó cserépkályha, amelyen az ember a hátát melengette ha bejött a hidegről. A sparherden sütött tésztadarab – amit mi gyerekek akkor kaptunk, mikor metéltet készítettek a konyhában – és reggelenként begyújtás előtt a kályha tisztítása a tollseprűvel és a hamulapáttal. Persze a piszkavas sem hiányozhatott a kályha mellől és az előtét vasláda, hogy a véletlenül kiesett parázs ne a padlót gyújtsa fel! Ez a kályhaelőtét, piszkavas, hamulapát, egy díszes készletet alkotott, amely nem hiányozhatott egy cserépkályha elől sem.
A nagy esemény nekünk gyerekeknek az volt, mikor a kéményseprő kitisztította a kályhát – levéve a tetején levő cserepeket, azután egy különleges lapáttal és kefével kiemelte a lerakódott hamut, kormot a járatokból és végül agyaggal visszaragasztotta a fedőcserepeket. Utána persze nagytakarítás következett, mert minden igyekezet dacára a finom korom-hamu-por mindent belepett a lakásban. De ez semmi volt ahhoz képest, hogy pár évenként át kellett építeni a kályhát. Ilyenkor teljesen szétszedték és újra rakták, kipótolva a járatok kiégett samotttégláit, az elhorbult öntöttvas rácsot vagy ajtót. A tisztítást mind gyakrabban kellett megejteni, mert a háború évei alatt és főleg utána a tüzifa egyre ritkább és drágább portéka lett.
A fát később felváltotta a brikett és a szén, aztán a kommunista világban a barnaszén, a tőzeg – amely egy – kettőre eltömte a kályhát és folyton büdös füst szivárgott belőle.
Emlékszem, mikor egyszer az irodának – ahol dolgoztam – rendeltünk tőzeget és reklamáltam, hogy a fele föld, a válasz az volt, hogy ha csak a fele föld, akkor a jobbikból kaptunk! A bőségnek ebben a korszakában az irodában a nadrág alatt egy kötött gyapjúnadrág volt rajtam, a munkaköpeny alatt pedig egy prémbélés, a fejemen sapka, de ez sem tudta megakadályozni, hogy a kezeink dagadtra ne fagyjanak a “jól fűtött” irodában, amely a bölcs és felbecsülhetetlen értékű irányítás szerint, háromezer kilókalória tüzelőanyagot kapott köbméterenként egy évre! Volt olyan is, hogy saját pénzünkön vett szalonnával mentünk a vállalati autóval az erdőbe hasábfáért, amit aztán a pincében mi fűrészeltünk el kézifűrésszel. Ennek legalább az volt az előnye, hogy végre megmelegedtünk.
Otthon az újítás az volt, hogy le kellett bontsuk az egyik cserépkályhát és egy szénkályhát állítottunk be a helyére, amit mikor a gyerekek még kicsik voltak, még éjjel is fűteni kellett, ha kint tizenöt – húsz fok volt a nulla alatt. Azután az egyik nagybácsi szerzett egy Jugoszláviából csempészett olajkályhát és elkezdődött az olaj korszak.
Először is beszereztem az ócskavastelepről egy pár kiszuperált hordót, amelyek lekerültek a pincébe és az utcáról gumicsövön engedtük le a fűtőolajat. A csövet meg kellett szívni és ma is emlékszem a fűtőolaj rémes ízére, amikor elkerülhetetlenül az ember szájába került egy pár csöpp. Azután minden nap a kézipumpával egy kannába szivattyuztuk az olajat és betöltöttük a kályha tartályába, amely csodálatosan egyenletes meleget biztosított mindaddig amíg égett, de ahogy eloltották – a cserépkályhával ellentétben, amely órákig tartotta a meleget – azonnal kihűlt. Most már nem volt szénbűz a lakásban, legföljebb a kezeinknek vagy a ruháinknak volt petróleumszaga.
A konyhában is megváltoztak a dolgok a sparherd helyét átvette a petróleum főző, most már a konyhában is petróleumszag terjengett és mivel fa már nem volt, a sütést is a petróleumfőzőn oldottuk meg, az úgynevezett csodafazékkal. Azután megjelent a gázrezsó és eget-földet megmozgattunk, hogy egy “Aragáz” palackot beszerezzünk. Még máig is rejtély előttem, miért haragudtak a kutyák annyira az aragázos emberre, talán a szaga miatt? Aztán bevonult az első gázkályha, aminek már sütője is volt és a “csodafazekak” az ócskavasba kerültek. (Nem a szemétbe, mert szinte semmit sem dobtunk ki abban az időben – erről még ma is nehezen szokunk le.)
Azután blokkba költöztünk. Központifűtés és melegvíz! Olyan hőség volt, hogy kinyitottuk az ablakokat és minden nap lehetett fürdeni, tussolni. Mikor az egyik kollegámat – aki falun lakott – rá akartam beszélni, hogy vegyen lakást a városban, – azt mondta, hogy ő akkor fűt amikor akar és akkor melegít vizet amikor szüksége van rá, nem pedig amikor mások akarják. Később értettem meg milyen igaza volt, mikor a fűtést pár órára korlátozták – a melegvizet is – így aztán mindenki egyszerre használta és csak langyos volt a legjobb esetben is. Majd következtek azok a csütörtök délutánok, amikor se áram, se víz sem fűtés nem volt és mivel se gyertyát, sem petroleumot nem lehetett kapni, a dunna alatt feküdtünk a sötétben. Ez nagy mértékben támogatta a tervbe vett nemzetszaporító programot.
Ezek az emlékek. Most beállítom a légkondicionáló hőmérsékletét, megnyomom az indító gombot és a többi az ő dolga, akár tél van, akár nyár. Itt surrog mellettem és az egész lakásban a beállított hőmérséklet van. Igaz, ez is csak akkor, ha működik – meleget csak a cserépkályha tartott. Persze erről nem hogy gyerekkoromban, de még fiatal koromban sem hallottam. Az első kis légkondicionáló berendezést a minisztériumban láttam az egyik vezérigazgató szobájának az ablakán.
A gáz megmaradt a konyhában főzésre, a palack eltűnt. Valahol a házak mellett van egy földalatti nagy tartály, amit a gáztársaság feltölt időnként, mi csak a gázóra által mutatott fogyasztást kell kifizessük. Ezt telefonon kell betáplálni egy robot-készülékbe, persze a hitelkártya számával együtt, de erről majd ha pénzről lesz szó.
Ma a kályhánk sütője már villannyal működik, beállítható a hőmérséklete és ha melegíteni kell valamit, akkor a mikrohullámű kályhát használjuk.
A melegvíz korlátozás idején a fürdőszobába is szereztünk egy villanyboylert – ezt is Jugoszláviából csemészték – és mikor kiégett a melegítő-ellenállás óriási probléma volt a kicserélése. Az egyik gyárban kellett öntetni egy új fűtőtest féleséget a helyettesítésére.
Itt már beépített villanyboylerrel kezdtük – napkollektoros villanyboylert használunk most is, amely az év nagy részében ellátja forró vízzel az egész háztartást, kizárólag a napenergia felhasználásával.
Szerző: HP | Júl 8, 2013
Az elektrónikus egér
Részlet Galambos Viktor könyvéből:
ÉLÉSKAMRA ÉS TÁRSAI
Temesvár – Erzsébetváros. A huszadik század elején a régi Mayerhof külvárosban, a szerény középosztály polgárai kezdtek építeni családi házakat. Az olcsón, nem mindig szakemberek által épített házaknak, nem valami jó volt a szigetelese, nem is voltak alápincézve, igy aztán eléggé nedvesek voltak a falak. Nagyapám házában is csak a hozzáépített részen az egyik szoba volt alápincézve, a másik kettő bizony nem. Ezeknek a házaknak a vizes falú szobákon kívül más helységei is voltak: éléskamra, mosókonyha, fáskamra, tyúkól, pince, padlás. Ezeknek mind megvolt a szerepe a mindennapi életben, de ez a mindennapi élet úgy megváltozott, hogy fölöslegessé váltak, eltüntek az életemből. Vegyük őket sorra.
Az éléskamra nagyon fontos szerepet játszott, mert a pincével, padlással együtt itt tároltuk az élelmiszereket télire. Egy könyvben – ami a Tahiti szigetekről szólt – olvastam, hogy az európai ember sohasem lehet gondtalanul boldog, mert nyáron is folyton arra gondol, hogy jön a tél. Bizony a nyár folyamán készültek a befőttes üvegek, különböző gyümölcsökkel, cseresznye, meggy, barack. Azután a szilvalekvár – amit nyár derekán a mosókonyha üstjében főztünk sűrűre, hogy késsel lehessen vágni majd nagy, cserépfazékban tároltunk. Az uzsonnánk annak idején vagy lekváros- vagy zsíroskenyér volt.
Persze mikor beérett a paradicsom akkor annak a befőzése került sorra. Egy másik tárgy – amely teljességgel eltünt az életünkből – az a paradicsompasszírozó. Húsz – harminc üveg paradicsomlé került a spájzba, tojásba mártott pergamenttel lekötve. Ez a pergament is a paradicsompasszírozó sorsára jutott. Manapság, – mikor sűrített paradicsomlét, vagy hámozott paradicsomkonzervet veszünk a szuperben – ezek már eszünkbe sem jutnak.
Ősszel megjelentek az utcán a tarhonyás asszonyok, hónuk alatt egy fateknővel és szitákkal. Miután beszereztük a szükséges lisztet és tojást, behívtunk egy ilyen asszonyt – aki nagy szakértelemmel meggyúrta a tésztát – és a szitáival különböző nagyságú tarhonyagolyókat készített belőlük, kivánság szerinti mennyiségben. Ezek aztán lepedőre kiterítve a padlásra kerültek, és miután teljesen kiszáradtak, vászon zacskókban ugyancsak a padlásra felakasztva lógtak tavaszig. A tarhonyás asszonyok helyét a “Barilla” és más olasz gyárak keszítményei vették át, amelykből legfeljebb egy – két csomaggal tárol az ember egy szekrényben, amely átvette az éléskamra helyét. Ugyancsak az ősz elején történt a nagy téli bevásárlás. A piac Fröbl utcai részén álltak a szekerek. Apám, nagypámmal együtt, mentek bevásárolni – mégpedig háromszáz kiló kenyérlisztet, 50 kiló duplanullás fehér lisztet tésztának, három zsák krumplit, harminc fej káposztát, harminc kiló hagymát. Egy szekér aztán hazahozta a dolgokat. A liszt, a hagyma a padlásra került, a burgonya és a káposzta a pincébe.
Azután kölcsön vettünk – nem tudom honnan – egy káposztagyalut. A káposztafejeket egy dobozba kellett betenni – amely a kések felett csúszkált ide-oda egy sínben – és így került a lesarvalt káposzta a káposztásdézsába. Egész fejeket is tettek melléje, só és aztán egy vászon, erre a deszkák, kersztbe egy fa és a dézsa füleibe erősített keresztfa a szorítócsavarral, amivel az egészet le kellet préselni – míg a lé feljött a tetejére és ellepte a deszkákat. Időnként aztán leszedtük a pimpót és kimostuk a vásznat. Ez a savanyúkáposzta mennyiség egész télre “szólt”. Persze még nem voltak azok a szép kilós dobozkák, amelyekre még itt is az van írva hogy “Zauerkraut” és amelyeket akkor vásárol meg az ember ha éppen töltöttkáposztára fájdult meg a foga. Az uborkaeltevés is az őszi munkákhoz tartozott. Apám rakta művésziesen az öt- tízliteres üvegekbe és marhahólyaggal kötötte le – körbetekerve sokszorosan cukorspárgával. (Azóta sem láttam más hólyagot, mint egyes barátaimat…)
Amig az uborka megsavanyodott addig a hólyagot vizes rongyal borogatni kellett, aztán hagyták megszáradni. (A barátokat savanyodás közben szárazan hagytuk…) Talán az uborkásüvegek emléke miatt vásárolom szívesebben az üveges uborkakonzervet, mint a dobozost.
Külön fejezetet érdemelne a pénteki piac. Ilyenkor anyám kiment a Józsefvárosi piacra túrót, tejfölt venni a sváb asszonyoktól. A turót a kónuszos formájú fonott kosárból és vászonból vették ki. A tejfölet pedig köcsögből mérték anyám égettett agyag bokályába.
A gyümölcs-zöldségen kívül fontos bevásárlás-számba ment a liba. A Fröbl utcai baromfipiacon, hosszú sorokban álltak a tömött libákat eladó termelők és nagy szakértelem kellett meglátni, hogy melyik libának lehet jó nagy mája – aztán a háziasszonyok egymásközt dicsekedtek, hogy kinek sikerült kilós májat vásárolni! A folytatás otthon az udvarban következett, mikor is apám elvágta a liba nyakát, és egy lábosban felfogta az elfolyó vérét, amit megalvadás után kisütöttek hagymával, jól megsózva és borsozva. A szertartás a liba leforrázásával folytatódott – a tollakat is összegyüjtötték párnának – majd a “legizgalmassabb” pillanat a liba felbontása, ekkor sült ki hogy jól valasztottak-e, vagy sem – mekkora a liba mája?!
Bárhogyan is sikerült a vásár, a libamájat azután tejben párolták, édes-nemes parikával ízesítve, hirtelen kisütötték és mikor megfagyott, a zsírt kenyérre kenve szeleteltük rá a májat. Koleszterinről még nem hallottunk, így aztán a kiolvasztott zsír is bödönbe került. A tepertőt is megettük minden lekiismeretfurdalás nélkül, sőt, a hájból télen, kaparással, fokhagymával és paprikával inaszt csináltunk, amit ma tiszta koleszterinbombának tartanának.
Ez a zsírosbödön is eltűnt az életünkből, éppúgy mint a főzéshez használt zsír, amelynek a helyét lassan átvette az olaj. Először a piacon árulták, zavaros volt és habzott, akár napraforgómagból akár tökmagból készült. Később megjelent a finomított olaj – amit az üzletekben töltöttek a vásárló üvegeibe – azután már csak üvegekben lehetett kapni. Az “aranykorszakban” fél liter zavaros, rosszagú- és ízű- szójaolajat “osztottak”. Azóta sem vásároltunk szójaoljat, ami állítólag egészséges, pedig itt se íze sem bűze nincsen.
Itt a faluban volt még egy-két évvel ezelőtt egy libavágóhid, ahonnan tonna számra exportálták a libamájat Európába, amíg az állatvédők rá nem jöttek, hogy a libatömés állatkínzás, és bezáratták a jól jövedelmező vállalatot.
Ezt a tömést házilag a nagyanyám is művelte a pincében – naponta kétszer vízbe áztatott és egy kis zsírral csúszóssá tett kukoricával. Persze asszisztáltam neki az állatkínzásban, és ma sem értem, hogyan lettek a nagyszüleim és a szüleim nyolcvan évesek, ennyi koleszterinnel. A velőscsontokat amelyek a marhahúslevesben főttek még nem is említettem, pedig milyen finom volt a forró velő piritós kenyéren, parikával, borssal megszórva!
Ezek a finomságok mind eltűntek ebből a koleszterinmentes világból, melyben – ebből kifolyólag – valószínűleg örökké fogunk élni!
Szerző: HP | Júl 7, 2013
Seres László: Fokok
(Mottó: A forróság csapdájában vergődünk megfagyott szívvel)
35 felett már görbül
a hát az út a sín
görbül az ideg
vele görbül az agy
a gerinces a gerinctelen
s ha nincs az is lángra gyúl
hajba kap s kifut mint a tej
liheg és zihál a tüdő
szomjasan tátog a száj
a Nap lázba hoz
s a szív jaj a szív most
megcsendesült harsonás bolond
félrever kihagy néhány dallamot
Írhatnék verset
jégbe hűtve forrón lelkesen
üdítő kortyokként de kinek s minek
ki hallja meg itt e sütkérező
kéjenc vén földgolyón
agy(v)érzéseim tikkadt rímeit
fájdalmas e kórkép hogy élünk
csak látszat tűnő délibáb
fénytelen vágyaink
kihűlt zsarátnoka
mozdulatlan vegetáció
s nincs rá magyarázat
lángra gyújtva az égbolton
rácsapja Isten gőzölgőn
Földünkre a Napkorongot
mint éltető falatokra anyám
a forró fedőt
35 felett vörös gömböc had
tűznyelve hasogat
kutat ahogy a röntgen s ölbe vesz
repít aszal tartósít
génjeimben ezt örököltem
halálon innen és túl
ismerős bennem rég e kép
télen jég köszönt nyáron hőség
jön elém toppan mint a hű rokon
égőn fortyogó szomjan kortyoló
tűz-gőz-mozdonyok lüktetnek át rajtam
mintha várnám őket lángokban álló
felpúposodó pályaudvarok sínein
Menekülhetnék előle mint más
hisz árnyékom sincs már
s e ragyogástól fel se buzdulok
nem szédít meg nem is gátol
ez égi fénnyel lobogó tűzvarázs
nem káromkodom s nem mondok imát
lehúzom testem fényredőnyeit
s magamból többé ki se mozdulok
Hozzászólások