Szerző: HP | Júl 5, 2013
D. Nagy Éva: Már
Már tudjuk, hogy az álmaink nem váltak valóra. Vagy csak egy részük. Vagy nem úgy ahogy annakidején megálmodtuk. Már tudjuk, hogy legnagyobb részük nem is fog már valóra válni, de valahol belenyugodtunk. Már nem kell harcolnunk értük. A végső drukk, hogy esetleg mégis sikerülhet, nem ránt görcsbe már, és a kudarc érzése is a múlté.
Beláttuk (mert bölcsebbek lettünk? kényelmesebbek? lassúbbak? megalkuvóbbak? ) – hogy „ széllel szemben nem lehet“ és mindennek megvan a maga ideje, ami elmúlt az elmúlt.
Mostmár nagyobb hangsúlyt kap az, hogy miért érdemes még, mi az, amit még feltétlen el akarunk és el is tudunk (!) érni.
Szegreakasztottuk illúzióinkat és a kézzelfogható dolgok lettek fontosabbak.
Már nem a férj és a gyerek a „nagy álom“, hanem , hogy legyen egy társunk, valaki aki fogja a kezünk.
Már nem a vagyonszerzés a tét, hanem hogy otthonunk legyen (és akkora, amit ki is bírunk takarítani).
Már nem annyira a karrier a fontos, hanem hogy nyugodtan kihúzzuk a nyugdíjig.
Már nem a jövő év, nem a holnap a fontos, hanem a ma, mert megtanultuk, hogy amit elhalasztunk azt el is szalaszhatjuk.
Már tudjuk, hogy a múlton keseregni és a jövőért aggódni, csak fölösleges energiapazarlás. És nekünk még szükségünk van az energiánkra!!!
Már megtanultuk, hogy ne szaladjunk fejjel a falnak, mert a fal a keményebb, – meg már kicsit ki is fulladunk szaladás közben.
Már egyre inkább megpróbáljuk a vágyainkat a lehetőségeinkhez igazítani és kitérni a stressz elöl, mert megtanultuk, hogy az egészség a legnagyobb kincsünk.
Kiegyensúlyozottabbak lettünk, de az életünk nem szürkült el, mert színesítik az emlékeink és beragyogja minden egyes kis öröm , amiket a NAGY helyett lassan felfedezünk magunknak.
Már nem vagyunk fiatalok, de még nem vagyunk öregek és nem is leszünk azok amíg megőrízzük a „színeinket” – és ebben nagy segítségünkre vannak a barátok , a találkozások…..
„Azért vannak a jó barátok….”
http://www.youtube.com/watch?v=XDiGNcnBWy8
Szerző: HP | Júl 3, 2013
M. Simon Katalin
Gondolatok: Világosság és sötétség
1. Éltető erőnket a nappali világosság és az éjszakai sötétség egyazon kútjából merítjük.
2. A nappali világosság és az éjszakai sötétség váltakozása mindennapjanikban az a ritmus, amely nélkül káoszban élhetnénk.
3. Elménkben a világosság forrása a tudás, míg a sötétség a tudatlanságból táplálkozik.
4. Az emberi bölcsesség az a világosság, amely képes legyőzni a világot fenyegető sötétség önkényuralmát.
5. A szellemünkben lakozó világosság kapujában megtorpan a sötétség.
6. A világosság szelíd hangját a sötétség megpróbálja túlharsogni.
7. A világosság ereje a sötétséget eloszlatja.
8. Boldog az a kútásó, aki a sötétségen túl a mélyben találja meg a világosságot.
Viktor küldte:
A Binyamina-i nyugdíjasok, ez évi kerámia és festészeti kiállítása
https://plus.google.com/photos/108968301883859984850/albums/5895927699929957665
Szerző: HP | Júl 2, 2013
Sándor küldte az alábbi anyagot:
(Forrás: Facebook, Nyáry Krisztián)
Ma 104 éve született az egyik legmagyarabb költő. Lassan hét évtizede halott. 1942-ben egy levelében magától értetődő természetességgel magyarázta el, mit gondol magyarságról, hazaszeretetről, zsidóságról:
“Hogy is kezdjem… A szobám falán három „családi kép” van, három fényképmásolat. Barabás egyik meglehetősen ismeretlen Arany-festményének másolata, ugyanerről a festményről külön a fej, és Simó Ferenc egy nemrégiben fölfedezett festményének másolata az öreg Kazinczyról. A Kazinczy-képről csaknem mindegyik „nem bennfentes” látogatóm, de az Aranyról is sokan (nem közismert, népivé stilizált arc) megkérdezik: „a nagybátyád?” vagy „a rokonod?” Igen – felelem ilyenkor, Arany és Kazinczy. S valóban nagy- vagy dédnagybátyáim ők. S rokonom a hitét váltó Balassa, az evangélikus Berzsenyi és Petőfi, a kálvinista Kölcsey, a katolikus Vörösmarty vagy Babits, avagy a zsidó Szép Ernő vagy Füst Milán, hogy közelebb jöjjek. S az ősök? A Berzsenyi szemével látott Horatius éppúgy, mint a zsidó Salamon, a zsoltáros Dávid király, Ésaiás vagy Jézus, Máté vagy János stb., rengeteg rokonom van. De semmi esetre sem csak Salamon, Dávid, Ésaiás, Szép Ernő vagy Füst! Vannak távolabbi és közelebbi rokonaim.
(…) Zsidóságomat soha nem tagadtam meg, (…) de nem érzem zsidónak magam, a vallásra nem neveltek, nem szükségletem, nem gyakorlom, a fajt, a vérrögöt, a talajgyökért, az idegekben remegő ősi bánatot baromságnak tartom, és nem „szellemiségem” és „lelkiségem” és „költőiségem” ősi meghatározójának. Még szociálisan is csupán botcsinálta közösségnek ismerem a zsidóságot. Ilyenek a tapasztalataim. Lehet, hogy nincs így, én így érzem, és nem tudnék hazugságban élni. A zsidóságom „életproblémám”, mert azzá tették a körülmények, a törvények, a világ. Kényszerből probléma. Különben magyar költő vagyok, rokonaimat felsoroltam, s nem érdekel (csak gyakorlatilag, „életileg”), hogy mi a véleménye, erről a mindenkori miniszterelnöknek, Maróthy–Meizlernek, Féjának vagy Sós Endrének. Ezek kitagadhatnak, befogadhatnak, az én „nemzetem” nem kiabál le a könyvespolcról, hogy mars büdös zsidó, hazám tájai kinyílnak előttem, a bokor nem tép rajtam külön nagyobbat, mint máson, a fa nem ágaskodik lábujjhegyre, hogy ne érjem el gyümölcsét. Ha ilyesmit tapasztalnék – megölném magam, mert másként, mint élek, élni nem tudok, s mást hinni és másképp gondolkodni sem.
Így érzem ezt ma is, 1942-ben is, három hónapi munkaszolgálat és tizennégy napi büntetőtábor után is – (ne nevess ki, tudom, hogy megjártad a háborút, de az más volt, nem volt megalázó), kiszorítva az irodalomból, ahol sarkamig nem érő költőcskék futkosnak, használhatatlan és használatlan tanári oklevéllel a zsebemben, az elkövetkező napok, hónapok, évek tudatában is.
S ha megölnek? Ezen ez sem változtat.”
Szerző: HP | jún 29, 2013
EGY CSÉSZE TILTOTT ITAL (Galambos Viktor írásának folytatása)
Előrebocsátom, hogy nagyon szeretem a jó kávét, főleg a habos presszót, és itt rögtön meg kell jegyeznem, hogy az eszpresszó (espresso) nem az expresszel, mint gyorsvonattal kapcsolatos, hanem az exprimare, vagyis kifejezni szóból származik. Véleményem szerint a kávéivás tényleg sokat elmond azokról az emberekről, akik fogyasztják, mert egyeseknél ez egy egész kultúra, míg mások nem törődnek azzal, hogy milyen barna színű löttyöt isznak.
Mivel a téma kimeríthetetlen, először egy furcsa dologról fogok megemlékezni; azokról az időkről, amikor a kávé még drognak számított, vagy amikor politikai vagy vallási megfontolásokból volt tiltott a fogyasztása.
Egy pár évet visszamegyünk az időben: van annak már vagy 1100 éve, hogy arab kereskedők a Vörös-tengeren keresztül Arábiába (kb. a mai Jemenbe) hozták a kávét őshazájából, Etiópiából. Az italnak, amit készítettek belőle, semmi köze nem volt az általunk ismert kávéhoz. Egy, a borhoz hasonló italt erjesztettek a kávébabból, amit gishr-nek (kisher) neveztek, és vallási ceremóniákon bóditották magukat vele.
1511-et írunk, amikor a tudós ulemák (muszlim vallási tudósok) összeültek és harram-nak minősítették a gishrt (harram, azaz tisztátalan, vagy ahogy jó magyarul mondják: tréfli). Aztán – a skolasztika nemes hagyományainak megfelelően – csekély harminc évig vitatkoztak azon a témán, hogy az ital drog vagy nem, míg végül feloldották a tilalmat.
Mekkában (mivel az iszlám szufi szektájának a rituáléin itták a kávét, és a szufikat eretneknek tekintették) a kávét is eretnek italnak minősítették: büntetés terhe alatt megtiltottákt a fogyasztását vagy termesztését, akkoriban már valószínűleg a mai kávéhoz hasonló ital volt a csészéikben.
Magyarországra a törökök hozták be a kávét (azt a mondást mindenki ismeri, hogy “A végén jön a fekete leves!”), de kevesen tudják, hogy egy időben még Törökországban is tilos volt kávézni, mert így parancsolta a szultán, IV. Murád . Mint látni fogjuk, nem ő volt az egyetlen zsarnok, aki politikai vagy gazdasági okokból betiltotta a kávéivást.
Az Etióp Ortodox Keresztény Egyház azért tiltotta a kávéivást, mert muzulmán italnak volt bélyegezve. A tilalom Etiópiában (a kávé őshazájában) egészen 1889-ig volt érvényben. Az idők szerencsére ott is változtak; jelenleg a kávé (abszolút jogosan) Etiópia nemzeti italának számít.
Eljutott a kávé Angliába is, ahol már a XVII. században kávéházak nyíltak, de 1676-ban II. Károly király törvényt hozatott, hogy ezek a lázadók politika fészkei, s mint ilyeneket be kell zárni! De Anglia az Anglia; a törvény olyan elemi felháborodást keltett, hogy még a hatályba lépése előtt visszavonták.
Barátunk, Nagy Frigyes 1777-ben adta ki a parancsot, hogy a német ember igyon sört, nem pedig drága, külföldről hozott import kávét. Mint látni fogjuk, napjainkban is akadt követője, például Ceauşescu, a Nagy Suszter. A jelentős különbség annyi, hogy annak idején akadt egy bátor, zseniális ember, aki csúfot űzött a Nagy Frici rendeletéből, a hetvenes évek Romániájában viszont mindenki behúzta a fülét-farkát, kivéve az egészségügyi minisztert; amint látni fogjuk, meg is lett az eredménye.
És akkor a két sztori:
A bátor zsenit, aki viccet csinált Nagy Frigyes rendeletéből, Johann Sebastian Bachnak hívták, és egyik kedves, vidám és sokat játszott műve a “Kávékantáta”.
Ennek a szövege dióhéjban a következő:
Az elbeszélő bemutatja az apát és a lányát, a kantáta szereplőit.
Az apa panaszkodik, hogy bár ezerszer figyelmeztette a lányát (Lischent), hogy hagyjon fel a kávéivással, ez nem hallgat az apjára. Újból pöröl Lischennel a kávé miatt; Lischen igyekszik megnyugtatni, majd egy áriában elénekli nekünk, milyen finom dolog a kávé.
A dühös apa megfenyegeti, hogy ha nem hagy fel káros szenvedélyével, a ruhákat, sőt, az ennivalót is megvonja tőle! Lischen fütyül a fenyegetésekre, mire az apa taktikát változtat, és avval kecsegteti, hogy ha felhagy a kávézással, férjet keres neki. Lischen rögtön megígéri, hogy a szerelem kedvéért még a kávét is feláldozza, közben azonban az összes udvarlójával közli, hogy csak annak nyújtja kezét, aki majd megengedi neki a kávézást.
Végül mindannyian együtt énekli a tanulságot, mely szerint „A macska nem engedi el az egeret!”, mert ez éppoly természetes, mint kávét inni!
Hallgassátok meg ezt a befejezést; Nagy Frigyes pedig lenyelte a keserű pirulát, mert nagyon büszke volt arra, hogy (mint állította) ő nem zsarnok
A másik kávés történet, amire hivatkoztam, Ceauşescu idejében játszódott le; ebben az esetben a dolog nem ment ilyen simán.
Tudnotok kell, hogy a hetvenes években Romániában krónikus volt a hiány mindenből, amit enni vagy inni kellett, többek között kávéból is. A jelentős belföldi keresletet (a románok is imádják a kávét) pörkölt magokból készült műkávéval, úgynevezett „nechezol”-lal, vagyis (hevenyészett fordításban) nyerítőkávéval pótolták. A népnyelv azért nevezte így, mert a csicseriborsón kívül pirított abrakzab is volt benne jócskán; hivatalosan 20% valódi kávé, 80% „helyettesítő” volt az összetétele, de mindenki tudta, hogy a kávé aránya az öt százalékot sem éri el.
Nos, szóval a román egészségügyi miniszter bemerészkedet a Kárpátok Géniuszához avval a hírrel, hogy a nechezol káros az egészségre. Nicu az első, kezeügyébe eső tárgyat a minisztere fejéhez vágta és ráüvöltött hogy: „Ezzel a képtelenséggel öt teljes percet vett el egy olyan zseni drága idejéből, amilyen csak ötszáz évente egyszer születik!”
Még szerencse, hogy csak ilyen ritkán! – tehetnénk hozzá…
Persze másnap a miniszter már nem volt miniszter, de nagyon boldog volt, hogy legalább életben maradt.
Még ma is vannak szekták, amelyek tiltják a kávé fogyasztását, például a mormonok; prófétájuk (Joseph Smith) a forró italok fogyasztásától óvta így híveit, értsd ezalatt a teát meg a kávét egyaránt.
Az adventisták is tiltják a kávét, mint izgatószert, a dohánnyal és a szesszel együtt.
Ez a két felekezet nagyszerű alkalmat adott a kutatóknak, hogy nagy csoportokon vizsgálják meg a kávétól való tartózkodás hatásait. Az eredmény szerint statisztikailag csak igen kis mértékben mutatható ki, hogy az absztinensek között valamivel kevesebb szívbajos van, mint a kávéivók között.
https://plus.google.com/photos/108968301883859984850/albums/5894478831700461713?authkey=CP_O8NmyusaUgwE
Szerző: HP | jún 28, 2013
A KÁVÉ
(Újabb részlet Galambos Viktor Emlékek című könyvéből)
A kávét a kávéfőzőedényben főzte anyám. Volt egy kis darálónk – amelyben nekem kellett megőrölni a pörkölt árpamagokat – azután anyám – mikor forrt a víz – az edénybe befőzött egy pár kanál árpakávét és egy kocka “Frank”-féle cikóriát. Ebből született egy liternyi feketekáve, amit aztán a tejbe öntöttünk, és felmelegítve, cukorral megittunk.
Így ment ez a háború alatt – és utána jó ideig – mikor egy napon kaptam valódi tejeskávét, aminek igen furcsa íze volt. Mikor reklamáltam a dolgot anyámnak, ő kinevetett – tudniillik apámnak sikerült tíz deka valódi babkávét szereznie, és az ebből főzött ital került a tejescsupromba – teljesen elrontva az addig megszokott “fínom tejeskávé” ízt.
Lassanként megjelent a kávé az egész városban – nem csak csempészárként odahaza – én pedig közben egyetemistává cserepedtem. Nagy divat volt a központban lévő cukrászdában kávézni egy kollegával, vagy pláne egy kolleginával – hiszen ez majdnem annyira felnőtté tette az embert akár egy cigaretta a szájában. Szerencsére megmaradtam a kávé mellett.
Később már otthon ittuk a kávét – főleg ha vendégeket kaptunk – ez szinte hozzátartozott a vendégfogadás szertartásához. Volt egy divatos kávéskészletünk – melynek minden csészéje más színben pompázott – és egy “Kona” kávéfőző – amit Magyarországról hoztak, éppúgy mint a picike kockacukrokat, kimondottan a feketekávéhoz. Ekkor már azt is tudtuk hogy van Brazil, Guatemalai, Arab, stb. kávéfajta.
Azután megjelent az első villany kávé “presso”, ezt is Pestről hozták, de kellett hozzá egy pár tartalék gumigarnitúra, mert ha az ember nem kapcsolta ki idejében, kávé helyett olvadt gumi folyt belőle és napokig büdös volt az egész lakás.
Lassanként rászoktunk, hogy az irodában is megigyuk a napi betevő kávénkat. Emlékszem, mikor a vágóhid kicsiny tervezőirodájában kezdtem dolgozni, még titokban főztük az iróasztalban. Tudniillik Sultz elvtárs – a főgépész – a kávénak éppoly ellensége volt, mint Bach Kávékantátájában az elvetemült leányzó atyja, aki kávét ivott. A dolognak azzal vetettem véget, hogy mikor egyszer bejött és bősz szaglászásba kezdett kijelentve, hogy: “Itt kávészagot érzek” – mint a mesebeli emberevő óriás, mikor azt mondja hogy: emberszagot érzek – azt válaszoltam neki: természetesen kávészag van, mivel kávét ittunk és tudomásom szerint ezt a törvény nem tiltja, sőt, neki még érdeke is, mert ettől jobban forog az agyunk és gyorsabban dolgozunk. Mivel azt hitte hogy a vezérigazgató a nagybácsim, nem mert szólni semmit és ettől kezdve nyíltan ittuk az éltető nedűt. Mire kisült, hogy nem vagyok a vezérigazgató unokaöccse, már megszokta a kávészagot.
A törvény nem tiltotta a kávéivást, de a szocialista gazdaság virágzásával az üzletekből egyre nehezebben lehetett hozzájutni. Végül teljesen eltűnt, mert a “Mindent az emberért!” társadalomban csak nem fognak valutát költeni ilyen fölösleges dolgokra…
Elindult tehát a fekete még feketébb piaca és a híres “nechezol” (nyerítős) kávépótló idejében egy havi mérnöki fizetésemből már három kiló valódi kávét is vásárolhattam a dugipiacon. Ebben az időben aki nagyvonalúan akarta megünnepelni a születésnapját az irodában, az egy-egy kávéval kínálta meg a kollegákat.
Ha valahol egy főnököt, hivatalnokot, vagy eladót kellett megvesztegetni – hogy valami más ennivalóhoz jusson az ember – egy tízdekás, vagy pláne negyedkilós kávécsomag csodákat tett.
A közben divatba jött “Ness” kávéval ugyanaz volt a módi. Eleinte még mi vittük valuta helyett a népidemokráciákban engedélyezett ritka kirandulásokra, később már csak külföldről csempészték, főleg a szerb turisták és vált belőle éppoly megvesztegetési eszköz, akár a babkávé, vagy a deodorant spray.
Most miután kipróbáltam egy pár világmárka méregdrága eszpresszomasináját, beteszek egy kapszulát a kávéfőzőmbe, és egy percen belül a csészében gőzölög a finom presszókávé, abból a kávékeverékből, amelyet a huszonegynehány lehetséges fajtából kiválasztottam, és amit negyvennyolc óra alatt házhoz szállítanak. Azért tart ilyen sokáig, mert falun lakunk. Azután kikapcsolom a masinát, és egy emeltyű az elhasznált kávépatront a gyűjtőkosárba dobja – lehet főzni a következő kávét.
Csak legyen vérnyomásod, ami bírja…
És egy adag hab a kávéra:
TERMÉSZETI SZÍNJÁTÉK
Ros Hanikra, ahol legutóbbi kirándulásunkon jártunk s fotóztunk,- az ország egyik legszebb helye. Északon van, pontosan a libanoni határon. Valamikor a sziklában lévő alagúton közlekedtek a vonatok Beirut és Beer Sheva között.
A hófehér sziklában a tenger hullámai barlangot vájtak, és birtokukba vették a barlangot. A fehér szikla, a tengervízhullámai, valamint a napfény, egy tündérien szép színjátékot nyújtanak, amelyhez hasonló csak a Capri szigetén lévő Kék Barlangban látható.
Az autóút a szikla tetejére vezet, innen fényképeztük a sorozat első képeit. A barlangba majdnem a tengerszinten lehet bejutni.A felső szintről drótkötél pálya szállítja le a turistákat.
A barlangban a csodálatosan kék hullámokban lehet gyönyörködni és a tenger felé lévő nyílásokban a hófehér szikla látható.
Ehhez járul még a barlangba bezúduló hullámok robaja, amely csak fokozza az élményt. Ezt az élményt szeretném veletek is megosztani, már amennyire lehet.
https://plus.google.com/photos/108968301883859984850/albums/5893441549907998305?authkey=CNGwkpLkrfm9qwE
Szerző: HP | jún 25, 2013
A szerencsétlen szerencsevadász, avagy Lottózás az intézetben
Ez a kis, tanulságos történet, június negyedik hétvégéjén, azaz , 2013. június 22.-23.-i játékhetén esett meg az egyik lakótársammal.
G. néni még tavaly érkezett hozzánk.
A csendes, halkszavú hölgy hamar elnyerte szimpátiámat.
Kiderűlt, hogy a hölgy egy nyugdíjas magyar-történelem tanárnő volt aktív korában.
A kedvbes tanárnőről kiderűlt, hogy rendszeresen lottózik, több-kevesebb sikerrel.
Tavaly évvégén, én is kedvet kaptam újra, hogy megkisértsem a szerencsét.
G. néni szerettette meg velem a 12-es számot, amellyel értem már kisebb nyereményeket.
Azóta, minden héten játszunk mindketten.
G. néni azt is elmondta nekem, hogy mit csinálna egy nagyobb nyereménnyel.
Szűkebb pátriárkájában, a lakhelyéhez közeli Tóalmásnevű üdülőfalu felvirágoztatására fordítaná.
Nálunk a lottózás úgy történik, hogy a lakó szól a szociális munkásának, hogy a héten játszani szeretne, akkor lediktálja a számokat és odaadja a játékpénzt.
G. néni mielőtt beköltözött volna az intézetbe, hozzászokott, hogy a rokonsága intézi a pénzügyeit, no meg a lottózását is.
G. néninek van egy unokája, aki rendszerint segít a számok megjátszásában, és a szelvények feladásában.
Vasárnap reggel, a reggelinél van nálunk a kiértékelés.
Mindketten elújságoljuk, hogy a héten hány találatunk volt, ill. lett volna.
Tegnap a regellinél tájékoztattam a társaságot az aktuális nyerőszámokról.
G. néni, miután fejben kielemezte a szelvényét, csak annyit mondott, hogy nagy valószínlűséggel 4-ese van.
Nem győztem gratulálni G. néni szerencséjéhez, és az 1.2 milliójához.
Azért, még hozzátettem, hogy most még nem a Gundeltőtől hozatjuk az ebédünket. Egyszer tettem egy könnyelmű igéretet,
Hogy megcsípem az ötöst, akkor a Gundeltől rendelünk finom ebédet. Reggeli után visszavonultunk szobáinkba, és próbáltuk kibekkelni a kánikulát az ebédig.
Fél 12-kor már szállingózik a társaság a földszinti teakonyhába.
Érdeklődve kérdem G. nénit a négyese felöl.
Nagy baj van, mondja szomorú hangon.
Kisunokája telefonált az imént, és annyit mondott a telefonba, hogy ne haragudj, nagyika, de nem adtam fel a szelvényt.
Erre szokták volt mondani, jó pestiesen, hogy, ez, nem semmi.
Az eset mindenféle képpen tanulságos.
Abba, már bele sem mertem gondolni, ha G. néni eltalálja mind az öt számot.
Az én szociális munkásom, rendben feladta a szelvényemet, amellyel sikerűlt 10 db 1-est elérnem. A 12-es számmal.
Kentner Sándor
Hozzászólások