Szerző: HP | ápr 25, 2013
Galambos Viktor:
Dadaizmus és az Ein Hod-i Művésztelep
Két romániai művész Tristan Tzara, és Marcel Jancu, biztatták egymást munka közben hogy: Igen, igen (románul da, da ). Állítólag innen származott a Dada, amiből később egy művészeti irányzat lett.
Az első világháború után Tzara és Jancu kikerültek Zürichbe, ahol a Cabaret Voltaire-ben megismerkedtek Hugo Ball-el és az ott összegyűlt művészekkel.
Egy új irányzatot indítottak, a Dada-t, amely visszautasítja az ésszerűséget és a logikát, helyettük az ésszerűtlenséget és a nonszenszt kúltiválja.
A mozgalom főleg a képzőművészetet, irodalmat, költészetet, színházat és grafikát ölelte fel.
A megnyilvánulások háború ellenesek, hagyomány- és polgárság ellenesek voltak.
Marcel Janco, azaz Marcel Hermann Jancu 1895-ben született Bukarest zsidó negyedében. Később átköltöztek a Gindul utcába, ahol az akkori idők egyik legszebb kertes villáját építették fel. Az apja jómódú kereskedő, iparos volt, az anya kedvelte a zenét és nyitott volt a fia minden óhajára. Marcel korán kezdett rajzolni, és Iosif Iser, ugyancsak zsidó származású romániai festőnél tanult festeni.
Miután bekerült a Gheorghe Lazar főiskolára, megismerkedett Tristan Tzara költővel Vinea íróval, és Clara Haskil zongora művésznővel, akinek a portréja volt Janco első nyilvánoságra került műve a Flacara című folyóiratban, 1912-ben.
Kezdetben Jancu, az Art Nouveau, a futurista és expreszionista irányzatoknak hódolt, azután Tzaraval együt a Dadaizmus exponensei lettek.
Miután a fasizmus és az antiszemitizmus egyre nagyobb teret hódított Romániában, 1920-ban megjelennek a vasgárdisták. A Tara Noastra reakciós lap, kozmopolita zsidónak bélyegzi Tzara-t és Janco-t, s 1939-ben megtiltják hogy bárhol kiállítsák munkáikat.
Végignézve a vasgárdisták bukaresti progromját, melyen zsidókat a vágóhíd kampóira akasztották, “kóser hús” feliratú táblával nyakukon,- mindezt megelégelve, Marcel Janco, 1941-ben kivándorolt az angol mandátum Palesztinájába.
Miután megalakult az Izraeli állam 1948-ban Ariel Sharon munka csoportjába került és megbízták az Izraeli Nemzeti Parkok megszervezésével. Ennek a munkának keretében lett Jaffa óvárosából művésztelep. Dizengof díjjal tüntetik ki 1951-ben.
1959-ben Jancu hozzákezd egy új nemzeti park tervezéséhez, a Carmel hegységben, Ein Hod faluban, melyet az 1948-as arab exodus idejében az arabok teljesen tönkretettek.
Jancu önkéntes művészeket toboroz, akik hétvégi munkával fognak neki a helység ujjáépítéséhez. Ezek a művészek és Jancu telepednek le az utópista művész kolóniában.
Jancu-t megválasztják Ein Hod polgár mesterének és az ő irányítása alatt fejlődik tovább a csodás környezetben lévő művésztelep.
Marcel Jancu tovább fest és a művei Tel Aviv, és Európa kiállításain láthatók, Milano (1960), Párizs(1963), Velence (1966), stb.
Izrael díjjal tüntetik ki 1967-ben.
Műveinek egyrésze az Ein Hodban a Dada-Marcel Jancu múzeumban láthatók. Marcel Jancuról köteteteket írtak, képtelenség egy rövid ismertetőben felvázolni az életművét. 1984-ben tért örök nyugalomra, de amit alkotott tovább él, és sok ezer izraeli, és külföldi élvezi a csodálatos Ein Hod-ot, és az ottani művészek kiállított műveit:
https://plus.google.com/photos/108968301883859984850/albums/5863975125059344385
https://plus.google.com/photos/108968301883859984850/albums/5864039132831930609
Szerző: HP | ápr 24, 2013
D. Nagy Éva:
100 éve, 1913. április 24-én született
Jékely Zoltán író, költő, műfordító, Nagyenyeden.
Apja, Jékely (író-nevén Áprily) Lajos .
Jókai Anna így ír róluk:
„Páros csillag– a népdal is tudja – ritkán ragyog az égen. Lett légyen ez a párosság önként vállalt szerelmi kötés vagy esetünkben az apa-fiú megmásíthatatlan vérségi kötése.
Mégis megtörtént: a magyar költészet fekete, de csillagokkal dúsan kivarrott kárpitján ez a két fényesség, csaknem érintkezve, ott ragyog már mindörökre. Csaknem érintkezve, mondom, de saját formáját mindkettő kényesen megtartva.
Csillogásuk sem azonos. Jékely vibrál, mintha még most is lázadna, védekezne. Áprily nyugalommal sugárzik…
Ami közös bennük: az erdélyi eredet, a hely szellemének sugallata, a természeti háttér támasztó ereje, s az a tiszta ízlés és morális büszkeség, amely soha nem engedte meg egyikőjüknek sem, hogy napi-politikai verset írjon.
Nekik az ötvenes évekért sincs szégyellnivalójuk: úgy védekeztek, hogy szinte tudomást sem vettek róla. Hallgattak vagy kizökkenthetetlenül írták a magukét.“
„ Ha behunyom a szemem, és elképzelem Jékely Zoltánt, a költőt,“ – emlékezik Csukás István – „trubadúrnak képzelem el, várablakról várablakra vándorlónak, a szerelem boldog-boldogtalan énekesének; a felületes képzelgés némi könnyelműséget is ráad lobogó köpenyként, ez országban nem honos játszi kedvet.
Már-már gyönyörködnénk a kitartó éneklésben, szívünk könnyülne tőle, mikor szorongás, balsejtelem éled bennünk, hogy az ének másról szól, a vidáman odacsapott akkordok fölött súlyos dallam zeng. S megrendülve vesszük észre, hogy a trubadúrnak „a sírás, mint szálka áll a torkán”; s észrevettük-e, eléggé komolyan vettük-e, a magunk érdekében, hogy milyen nagy költő szól hozzánk? Makacsul, kitartóan, türelmesen, pazarlóan és alázatosan. Hogy miközben a szerelemről énekel, a halállal felesel.“
A „halállal feleselt“, feleségéhez Jancsó Adrien előadó-művésznőhez írt Testamentum című versében is:
„Neked hagyok mindent – minden emlékét
s a visszabűvölés szent erejét,
a múltbafordulás szép menedékét
Neked minden együtthallott zenét.
Egyebem nincs. S ha van, átadhatatlan,
egy naplemente. Tenger. Akragász –
Bár élhetnék tovább tündérlakban,
Benned, aki emlékemre vigyáz!”
PIM.hu – Jékely Zoltán életrajza
Szerző: HP | ápr 22, 2013
Amivel még nem foglalkoztam írásaimban, azok az erdő színei.
Előző életemben, odahaza Erdélyben sokat jártam erdőkbe, gyakran kirándultunk a diákjaimmal, de új életemben, itt Ausztriában csak átsuhantunk rajtuk autóval az árnyas aszfaltozott uton s azt figyeltem mindig, hogy milyen szálegyenesek a fák, mintha vonalzóval húzták volna meg törzsük kontürjét, meg milyen tiszták.
Igen, tiszták, látszik, hogy tulajdonosuk akár a gazdasszony a veteményeskertjét, ők is tisztogatják. Pl a vihar, vagy hó által letört ágaktól. Bokrok meg jóformán nincsenek is bennük, csak magas, szálegyenes fenyőfák. Az Alpokat fenyőerdők borítják.
Mikor Krétán voltunk, megdöbbenve tapasztaltuk, hogy ott nincsenek erdők. Egyáltalán nincsenek. A hegyeket csak bokrok tarkítják. A völgyekben pedig oleánderek virítottak, mindenféle színben.
Hazajőve, s Salzburgból Riedbe autózva egyszerre kiáltottunk fel Marikával: né, erdő! A kéthetes krétai nyaralás után olyan nagy élmény volt számunkra a buja, zöld erdő, s a benne áthaladó uton a kellemes árnyék, hogy nem tudtunk vele betelni. Mert Krétán azt is elfelejtettük, milyen az árnyék, milyen az erdő hűvöse.
Szóval az erdő. Most aztán izelítőt kaptam belőle a Ferenc jóvoltából. Ferenc a Hilde barátnőm testvére, aki itt született Riedben a háború forgatagában, jelenleg Pesten él s Hildevel negyven év után találtak egymásra. Ferenc nagy vadász. Megvallom, a vadászat számomra egy annyira távoli, annyira ismeretlen terület, hogy igen-igen keveset tudtam róla. Nem csoda, ha szinte szájtátva hallgattam s szívtam magamba szavait.
Például sohse gondoltam volna, hogy a vadászok nem dohányozhatnak, nem borotválkozhatnak előtte, mert a vadak nagyon ézékeny szaglószervvel rendelkeznek s messziről megérzik az idegen szagokat. Elriasztják öket a kozmetikai illatok.
Meg hogy akár a sportlövők isznak egy kupica pálinkát, hogy ne remegjen a kezük. Mert az nyugtatja az idegeket, mesélte.
Pálinkát? Dehát az szagos! Az nem zavarja az állatokat, csak a komzetikai illatok?
Csillogó szemmel mesélt a szenvedélyéről. Én meg próbáltam közben jegyezni, hogy ne felejtsem el, amiket mond.
A lesen a természet operáját élem át. Nincs mozgás, nem lehet fényképezni, bejönnek az erdő zajai, ott suhan el egy bagoly… Át kell élni, nem olyan, mint a mese. Csak éppen meglibben,- volt nincs… Megfelelő széljárásra kell figyelni… ha a szél a vaddisznó felé fújja az emberszagot, vége… Ez különben minden vadra vonatkozik: “jó széllel kell leülni”. Ha megérzi a szagomat, elszalad. Egyszer jöttek mögöttem a disznók, már egész közel, alig tíz méternyire voltak, mire hirtelen megfordult a szél s elrohantak.
A szél és szag mellett a mozgásra kell még figyelni. Meg a színre. A piros, fehér, narancs kirí az erdő zöldjéből, semmi kirívó szín nem szerepelhet öltözékünkben. Walden az erdészeti egyetem diákjainak az egyenruhája. Mohazöld, azaz erdészzöld, ahogy nevezik.
Egyszer fél órán át játszottam egy fiatal őzbakkal,- mesélte. Jött felém jó széllel szemben, nem zavarta tehát az utálatos emberszag. Én meg nem mozdultam (a hirtelen mozdulatra megijednek a vadak), ez nézett rám, én mereven figyeltem, ő engem, látva hogy nem mozdulok meg, enni kezdett. Közben mind figyelt, én mozdulatlanul őt.
Nemcsak az élmény, ha eldördül a puska. Élmény a remény is, hogy hátha sikerül. Vagy ha mást látok, tapasztalok, mint amire számítottam. Többször tértem haza nagy élménnyel, bár nem dördült el a puskám. Néma maradt. Több a mellékélmény. Ha eltalálom, az csak egy pillanat. Sok-sok idő telik el előtte.
Ha meghívnak, az vadász-baráti megtiszteltetés. Attól már boldog vagyok és készülök. Előbb gondolatban, aztán megpucolom a fegyvereimet, összecsomagolok, órákig autózom. Emberek közé, utcára, villamosra nem lehet fegyverrel menni, oda autó kell.
Aztán következik a találkozás, beszélgetés (munka, politika, család, diákévek), közben iszogatás.
A vadászházban átöltözünk vadászruhába, olyankor már hevesebben dobog az ember szíve…4-kor kelés, kicsomagolom a fegyvert, a municiót berakomban a zsebembe, a helyszínre érve kezdődik a reménykedés.
Csoportos (társas) vadászaton kürtjellel indul a menet s este is kürtszó jelzi a véget, ezt úgy nevezik, hogy lefújják a vadászatot. A mobil telefon világában erre már nemigen van szükség. De arra vigyázni kell, a lesen nem szólalhat meg a mobil. A vadakat az megzavarná.
Egy alkalommal lódarazsak fészkeltek be a lesbe. Ott lógott a fejem fölött lopótök formájú sárból készült fészkük. A leshelyet nem szabad elhagyni, mert rálőhetnek a többiek.
Miket lőttél már?
Hát előszöris vaddisznó, süldőt és kant. Kocát nem szabad lőni.
Őzbakot, sutát csak akkor szabad lőni, ha engedélyezi az állományszabályozás.
A szarvasbika a legnemesebb nagyvad. Aztán az apróvadak közt ott van a fogoly, nyúl, fácán,- na és az erdei szalonka. Aki azt meg tudja lőni, az büszke lehet a teljesítményre.
Miért?
Előszöris ritka, gyorsan repül, s ráadásul cikk-cakkban, csak villanásra látható, az a csúcs, igen nehéz lőni. Van egy ilyen szólásmondás: a szalonka olyan, mint az olajozott istennyila. Ha megpillantották, azt mondhatják: ez “volt”! A szalonka. Mielőtt meglátják, akkor kell rálőni. A vadász felismeri a hangjáról; pisszeg, korrog, a hangra emelik a fegyvert, nem a látványra.
Öreg vadász vagyok, egyetlen egyszer lőttem egy példányt. Nem is láttam sokszor. A feleségem szalonna szeletbe csavarva sütötte meg, alig 10-15 cm volt, ötön ültünk köréje. Mindenestől megehető, nem is kell kibelezni, mert válogatott magokat fogyaszt.
Mondom, én egyet lőttem. Aki 2-3 szalonkát lő, az már atyaisten.
Egyszer vadásztársaságban felolvasott a feleségem egy régi receptet: vegyél személyenként 4-5 szalonkát…
Na, volt erre nagy kacagás. Mert hát az manapság egy utópia.
Szerző: HP | ápr 20, 2013
New York-i emlékek
Jú ár zó bjutiful, áj vud lájk tu méjk ő pikcső from jú! Oly szép vagy, hogy szeretnék egy képet készíteni rólad. Ez a kívülről betanult szöveg, minden ajtót megnyított előttem a nők felé, arcszínre, életkorra, foglalkozásra való tekintet nélkül. A férfiaknál viszont így, az egész mondatot nem alkalmazhattam, mert esetleg félreérthették volna, ezért nekik csak a szöveg második részét mondtam el.
Kezdetben még nemigen értették, hogy mit is akarok. Rájöttem, hogy mi volt a baj. A “from jú”(rólad) helyett azt mondtam, hogy “for jú”, vagyis neked. Ez zavaró volt. Mert hát miért szeretnék én nekik képet adni?! Hisz nem kértek! Önreklámozás akar lenni, vagy mi a szösz?!
Na, de amint javítottam kifejezésemen, attól kezdve ment minden, mint a karikacsapás. Mert azt, amit mondtam jó magyaros angol nyelven, mindenki elhitte. Azaz szinte mindenki. Csak a Rockefeller Center bárjában lévő nő nem. Ő nem volt tudatában szépségének. Azaz talán inkább azért, mert ő tudatában volt annak, hogy nem szép.
Most eszembejutott Csiha Kálmán kolozsvári református püspök kijelentése, amely a nagyrészt női hallgatókból álló közönség részéről (én is köztük voltam!) nagy tapsot kapott: Csúnya nők nincsenek, csak szépek és kevésbé szépek.
Nós ez a bárbeli nő az utóbbiak közé tartozott. Míg mások részéről a szövegemre fülig szaladó szájjal “ó, tenk ju, plíz!” (ó, köszönöm, tessék!) választ kaptam, s vették is fel azon nyomban fotózáshoz a pózt, addig ez a fiatal nő igen zavaró módon reagált a szövegemre.
“Áj?!” Én?!- kérdezte meglepetten. Jesz, jesz, biztosítottam, hogy jól hallotta. Megvallom inkább érdekesnek találtam, mint szépnek, de azt a változatot nem dolgoztam ki magamnak, úgyhogy maradtam a „menő“ szövegemmel. Ezzel a sikeres mondattal kaptam lencsevégre jónéhány személyt, s okoztam nekik néhány percnyi jóérzést. Ugyanis utána felemelt hüvelykujjal s „szuper“ megjegyzéssel jeleztem, hogy a fotó remekül sikerült, s viszem „Jurópba“, azaz Európába. Mosollyal kísért „tenk ju!“-val köszöntük meg a végén egymásnak, ők a bókot, én meg azt, hogy belementek a játékba.
A bárbeli nő azt hiszem nem tudta, hogy komolyan mondom-e, amit mondok, elhiggye-e, vagy sem, belemenjen-e a játékba, vagy sem, hogyan utasítson vissza, milyen kibúvót találjon, ezért azt mondta, hogy egyenruhában nem állhat fotóhoz. Mivel látta, hogy várok (s ki tudja, lehet hogy végül mégiscsak elhitte szövegem tartalmát), hamar kibújt kötényéből s fejéről levette a sapkát. Igen ám, dehát úgy aztán igazán a püspök úr nőinek második csoportjába került! Akkor már persze nem mondhattam neki, hogy „ju ár no bjutiful“, hanem elkattintottam a gépet. De azzal a gondolattal, hogy íme, íme mégis hamis az a közmondás, hogy „nem ruha teszi az embert“. Egy szép egyenruha igenis „teszi (!) az embert“. Ennél a nőnél a ruha volt „minden“. Őt igenis, a “ruha tette”. Nem széppé,- de mondjuk,- elfogadhatóvá.
Szerző: HP | ápr 18, 2013
A londoni St.Paul kriptája, a legnagyobb egész Európában. Ezt már tudtam. S azt is, hogy oda van eltemetve a szobrász Henry Moor, akinek több munkáját láttam szerte a nagyvilágban, utoljára a kanadai Torontóban, előtte meg Bécsben. Továbbá a trafalgari győztes Nelson admirális nyugszik benne. Koporsóját egy francia hajó fő árbócából készítették s egy fekete-fehér márvány szarkofágba helyezték.
Ott nyugszik Wellington herceg is, a vaskezű generális, a Napoleon bukását eredményező waterlooi győzelem hőse. Oda temették London híres festőjét, Turnert is, meg magát Wrent, a templom építőjét.
Azt is tudom (hisz felkészülve mentem Londonba) hogy Wren emlékművén ez olvasható latinul: “Te, aki ezt olvasod, ha egy emlékművet keresel, nézz körül!”
Egy falitábla állít emléket a penicillin feltalálójának, Flemmingnek is.
Nem olyan félelmetes, mint Bécsben a Stephansdom kriptája, vagy a császári kripta, szépen ki van világítva, – súgom diktafonomra. Lássam, megtalálom-e az említettek síremlékeit.
Végülis nem kerül rá sor, figyelmem elterelődik. A kriptában ugyanis a síremlékek közt, legnagyobb megdöbbenésemre, valakit Colát látok inni. Ezt a gyalázatot! Amott meg valaki uzsonnázik!
Hát ez mit jelent?! Nem igaz!!! Nem lehet igaz! -nézek körül megdöbbenve. Hirtelen frissen főzött kávé illata üti meg orromat!
Uram teremtőm! Létezik?!!! Létezik.
Emberek ülnek asztaloknál és kávéznak, falatoznak, beszélgetnek, olvasnak. Pincérek szorgoskodnak körülöttük, hordják ki a rendeléseket. Te jó ég! Hova kerültem?!
Kávézót nyitottak a St.Paul kriptájában! The Chrypt Café (Kriptakávézó)- olvasom a feliratot. Angol humor, állapítom meg. Na, de ezt nekem is ki kell próbálnom! Nyomulok a pulthoz s máris rendelek kávét, hozzá süteményt.
Egy waterlooi harcos fehér márvány szoborcsoportjával szembeni üres asztal mellé telepszem. Az elesett harcos lovára dőlve fekszik, fölötte a védőangyal. Amint látom nem igen állt mellé, mikor kellett volna. Most már hiába őrködik felette. Késő. Ezt az élményt! Jaj, nem adnám semmiért, hogy itt vagyok, súgom diktafonomnak.
Pali újra hív, tudni akarja hol vagyok. Mondom, a St.Paul kriptájában kávézom. Nagy kacagás rá a válasza. A telefonbeszélgetésem senkit nem zavar, nem is hallják, mert közben stílszerű templomi muzsika szól.
De jó volna megörökíteni ezt a kripta kávézót, legalább az előttem lévő waterlooi harcost. Egy fiatal pincértől kérdem, szabad-e fotózni? Jaj, azt nem. Ó, igazán, csak egyet, csak ezt az egyetlen szobrot,- egyezkedem vele a mutogatás nyelvén. Oké, de ő nem tud róla, adja tudtomra s azzal hátat is fordít nekem.
Feltöltöm gyorsan az akut, kamar elkattintom a gépet. A villanófényre mindenki felkapja a fejét, de én máris útban vagyok a kijárat felé. Senki nem ragadja ki kezemből a gépet, se nem szid össze. Nyomulok kifelé, gépemben a kinccsel, a waterlooi harcossal. Csak éppen sikerüljön! (Sikerült!)
Kifelé jőve egy prospektust emelek le a polcról s olvasom benne: a Kriptakávéház egy ideális hely arra, hogy az ember kellemes hangulatban elfogyasszon egy pohár italt, egy csésze kávét, vagy harapjon valamit. Vagy egyszerűen élvezze a pihenést…
Ezt az élményt!!! – gombolom be füligérő szájjal kabátomat a szemerkélő esőben és sietek a megbeszélt helyre, hogy találkozzam a fiammal, hadd meséljem el neki is mit éltem át a mai nap.
Szerző: HP | ápr 16, 2013
A blog is olyan, mint a folyó
(Részlet Júliának egy előbbi hozzászólásából):
“Az egyik helyen keskeny, a másikon sebes, hol széles, hol csendes, hol tiszta, hol hideg, hol zavaros, hol langyos.” Mert a benne “élő” és “alkotó” emberek is folyók. Értem én, hogyne érteném, hogy tökéletes rendet szeretnél, hogy jót akarsz, hogy könnyebb követni, ha nem térnek el a hozzászólások a témától, de nem gondolod, hogy szürke, színtelen lenne? Ha jól megfigyeled, akkor a hozzászólások java része legalább egy utalással, egy ráhangolódással, egy kis szívdobbanással egy ütemre ver a témával. S ott vannak mellettük a más színű foltok is, szerintem jól megférnek, sőt, kis pihenésre alkalmas padocskáknak tartom azokat a nagy téma körbejárása közben. Legtöbbször nagyon hasznos adatok. S időszerűek is. S aztán válogatni is lehet belőlük! Nem? Van úgy, hogy csak átsiklunk rajtuk, mert olyankor talán éppen hideg bennünk a víz , máskor meg érdeklődve figyelünk fel átlátszó, tiszta vizünkön keresztül talán éppen ugyanarra…”
(Éva ezt válaszolta Júlia soraira)
Èn, (már nem egyszer) SZIGET-nek neveztem a blogot. Számomra a BLOG az öröm, a felüdülés, kikapcsolódás és a magasan szárnyalás szigete, ahova ” elutazhatunk” a hétköznapok szürkesége, hajszája elöl. Szívet-lelket melengető hely, mely ugyanakkor tanulásra ösztönöz, tovább fejleszt, minden “érzékszervemet” megmozgatja: Piroska festményei a látásomat, a fantáziámat bizsergetik , a betett anyagok tanítanak, tovább gondolásra, kutató munkára késztetnek, kíváncsivá tesznek, néha megnevettetnek, néha meghatnak. Néha úgy érzem, már élni sem tudnék nélküle….
Amikor beszelgetünk valakivel, (írja tovább Adri) – a nonverbális jelek, úgymint testtartás, szemmozgás, hangsúly stb TÖBBET számítanak, mint a szavak. Emiatt (is) sokkal jobban szeretem a személyes beszélgetést, mert látom az illető nonverbális jeleit. Nem is hiszek a fecebook szerű kapcsolatokban, utálom a fórumokat, internetes társkeresőket. Ezt csak azért meséltem el, hogy értsd, milyen nagy dolog, hogy írok hozzászólásokat. Te vagy az egyetlen. Engem is meglep, hogy találtam egy olyan helyet, ahol élő kapcsolatot lehet tartani. Ebben eddig nem hittem, és továbbra sem hiszek, de a Te blogod kivétel, nagyon jó kivétel. A lényetek átjárja az egészet, élvezem nagyon!!!!!
Formáljuk, tanítjuk, tiszteljük, kiegészítjük egymást és újra és újra kölcsönösen örömet okozunk egymásnak- írja tovább Éva. Azt hiszem valahol itt van a lényeg. Nemcsak szerethetnénk, hanem szeretjük egymást és ezt a BLOGOT.
Seres László:
Ellentmondások
Úgy csodáltalak
mint tejszínű álmát
a lopakodó hold
gyűrött felhők közt
meg-megállva
szívem imbolygott
árnyékod voltam
jégen s tűzfalon
fényt vetett rám
kimért árnyad
öledben gyúlt
hajnali láng
vonzott taszított
vitt magával
nem kértem
kegyelmet
feloldozást
nem is adtam
bűnöm bűnöd lett
szégyenem erény
üldözött csavargóként
szerettelek
és szerettél
míg jött egy másik
új boldogtalan
két állomás között
hogy visszataláljak
magamhoz s hozzád
vezekelve megcsalástól
megcsalattatásig
Hozzászólások