Szerző: HP | ápr 15, 2013
László-Gárdonyi Adrienn:
Pesten megtaláltam azt a nadrágomat, amit úgy 5 éve vettem, de még sose hordtam, ugyanis egy számmal kisebb, mint kellene. Minden nőnek van ilyen nadrágja, azért veszi, mert reménykedik, hogy majd belefogy, és ábrándozik,milyen jól fog benne kinézni. Én 5 éve ábrándozom, egyszer sikerült magamra ráncigálnom, de nem tudtam benne leülni. Már csak 3 kg-gondoltam. Azóta eltelt 5 év…
Most nagyon lelkes vagyok, elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, bele fogok férni. Ennek érdekében beíratkoztam a helyi fitnes studioba. A program:
Hétfő: nordic walking: Gyulát a hátamra veszem (+10 kg), és lendületes léptekkel menetelünk a zabos bükkönyben. Ő nevet, én izzadok.
Kedd: step aerobic: Gyulát a hátamra veszem (+10 kg), és elmegyünk a tejért. (+3 kg). Visszafele Géza bácsi pincéjénél a lépcsőn megyünk fel-le.
Szerda: Pilates torna: Gyulát a hátamra veszem, felsétálunk a körtésbe. A körtefába kapaszkodva lábemeléseket végzek, majd felteszem a lábamat egy derékmagasságban lévő ágra, és nyújtó gyakorlatokat végzek. Közben integetek a szomszédságnak, ugyanis a körtésre a fél falu rálát.
Csütörtök: Jogging: Gyulát a hátamra veszem, Piroskát húzom a szánkón hegynek fel. Gyula nevet, Piroska kiabál, hogy “Hóóóó,Sanyiii!!”, erre én ügetni kezdek, és nyihogok.
Péntek: Fitness-ball: Hanyatt fekszem, Gyula a hasamra ül. Felülök, odaadok neki egy labdát, aztán ő visszaadja. Fel-le, majd oldalra hajolva, közben Piroska hátulról megpróbál visszahúzni.
Szombat: Dance-aerobic: Gyula a hátamon (+10 kg), Piroskát felkapom (+15 kg), és moldvai zenére táncolunk körbe-körbe a lakásban.
Vasárnap: Streching: fabehordás Zsoltival.
http://blog.erdely.ma/ottholtanya/2011/01/30/dioszeg-fitnes/
Szerző: HP | ápr 12, 2013
B. Kati küldte:
Az ismert férfi, aki feleségül vett egy 14 gyermekes nőt
El sem hinnénk, ki ő!
Ma az ilyesmi címlapokra kívánkozó különös történetnek számít.
Mégis a feledés homályába merült, mert a történelem csak a férfi, egy korszakot meghatározó, nagy tetteit jegyzi.
Úgy is nevezik: “a legnagyobb magyar”!
Széchenyi Istvánt méltán övezi tisztelet ma is.
Ugyanakkor a férfiról, az emberről keveset tudunk.
A politika és a hazafias tettek végrehajtása mellett ő is élte a mindennapjait, szeretett, óvott, féltett, és vállalta szerelmét 14 gyermekkel is. Sőt két közös gyermekük is született!
Ez mai szemmel is elismerésre méltó.
Nagyon örültem, amikor megtaláltam Nyáry Krisztián írását, aki élővé és nagyon becsülhetővé tette a szememben.
Az iskolában tanult történelem ismertté tette Gróf Széchenyi Istvánt a tettei által, Krisztián írása viszont szerethetővé, megmutatva privát emberi oldalát is.
Mellé emelte a NŐT, Seilern Crescence grófnőt, aki méltó párja és felesége volt Széchenyinek.
Álljon itt a történet, Nyári Krisztián tollából:
”A 33 éves gróf Széchenyi István számára az 1824-es év válságokkal indult.
Édesanyja meghalt, szerelme, Henriette Liechtenstein kikosarazta. „Lőjem főbe magam?” – kérdezte önmagától naplójában.
A fiatal huszárkapitány ebben a feldúlt lelki állapotban érkezett Bécsbe, és ekkor találkozott újra távoli rokonával, Zichy Károly udvari kamarással és annak feleségével, a 25 éves Seilern-Anspang Crescence-szal. “Crescence nyílik, mint egy rózsa”– írta Széchenyi 1824. szeptember 2-án naplójában.
A Morvaországból származó, osztrák grófnő a bécsi arisztokrácia legszebb asszonyának számított, s ezért sokan irigyelték férjét, aki húsz évvel volt idősebb nála.
Zichy gróf kétszeres özvegyként 1819-ben vette el a zárdából kikerült félárva lányt, akire rögtön rászakadt a korábbi házasságokból származó hét gyerek nevelése. Esküvőjük után, három egymást követő évben három közös gyermekük is született, így a fiatal feleség először 1824-ben térhetett vissza a társasági életbe.
Széchenyi azonnal beleszeretett Crescence-ba, és érzelmeit nem is tartotta titkokban: levelekkel ostromolta választottját, a színházakban és a bálokon minden alkalmat megragadott, hogy az asszony közelébe kerüljön. A bécsi udvari körök, kedvenc témája lett a feltűnően udvarló huszárkapitány és az általa kompromittált Zichy grófné kapcsolata.
“Igazi kacérkodás ez! – írta Széchenyi 1825 elején – de jól érzem magam a közelében!” Hogy kapcsolatuk mennyire vált közelivé, nem tudjuk, mert a naplójának „illetlen részeit” végrendelete értelmében halála után titkára cenzúrázta, így erről az időszakról nem maradt fenn sok bejegyzés.
Mindenesetre Zichy Károlyt láthatóan dühítette a szemtelen udvarló, Cresence-nak pedig egyre jobban tetszett a kitartó huszártiszt.
A botránnyal fenyegető helyzetet mégis ő oldotta meg, amikor hódolója leveleit visszaküldte, a társasági eseményeken pedig tartózkodóan (de azért nem hűvösen) viselkedett vele.
A fiatal szerelmes ekkor harcmodort váltott: elhatározta, hogy tetteivel fogja megnyerni az asszony szívét. Kis túlzással ennek az elhatározásnak köszönhetjük a magyar reformkort.
“Én angyalom, ki szívemben oly nemes tiszta szerelmet lobbantottál – fogadd köszönetemet! (…) Tudnod kell, hogy csak rád gondolok, lelkemet irántad való szerelmem tölti el, minden pillanatot néked szentelek, és ami jót csak kezdek, és teszek, mind a te Műved!” 1825. október 22-én Széchenyi arról írt választottjának, hogy hamarosan be fogja bizonyítani: valóban jobb emberré tette a szerelem, és Crescence-nak köszönhetően minden honfitársának nagy szolgálatot fog tenni.
Két hét múlva birtokai, egyévi jövedelmét ajánlotta fel a Magyar Tudós Társaság céljára. 1849-es visszaemlékezésében egyértelműen fogalmaz egykori motivációjáról: „Az én eszemben az ő elcsábítása járt. Ő testileg ellenállt, de a lelkét magamévá tettem, mert ő az egész világon engem szeretett a legjobban. Hogy egészen megnyerhessem, ráléptem a hazafiság mezejére, 24 szónál nem tudtam többet magyarul, azt is rosszul, de ellenzékinek léptem föl a mágnástáblán, s 60 ezer forintot ajánlottam föl, hogy mire, azt igazában nem is tudom tisztán, de magyar nyelvészeti akadémia lett belőle.”
Zichy Károlyt ebben az évben helyezték Budára, a magyar udvari kamara élére, családja is vele költözött.
Széchenyi is hamarosan ide tette át székhelyét. További nagy tettekkel akarta elkápráztatni szerelmét. “Crescence lehet az oka, hogy egy egész nemzet megújhodásra vezettetik; ő az Amphitrite, aki a sast itatja.” Néha az asszony is válaszolt a neki írt levelekre, máskor kétségbe esett, és elégette Széchenyi leveleit. Akkor már mindkettejük számára egyértelmű volt, hogy szerelmesek egymásba, de soha nem lehetnek egymáséi.
Széchenyi megküldte reformtárgyú munkáit Crescence-nak, aki a férfi kedvéért tanult meg magyarul, hogy olvashassa azokat. Az 1828-as Lovakrul-t még nem értette, de a két évvel későbbi Hitelt, amelyet Széchenyi alig burkoltan neki ajánlott, már kijegyzetelve küldte vissza, bátorítva szerelmét a tervek megvalósításában.
Széchenyi egyre nehezebben viselte a beteljesületlen viszonyt, újra utazni kezdett. Fiuméban azt írta naplójába, hogy küzdhetetlen honvágyat érez, de nem egy ország, hanem Crescence iránt.
1834 végén éppen a Duna-szabályozással volt elfoglalva, amikor hírt kapott: Zichy Károly gróf Bécsben meghalt.
Azonnal hazautazott, és felajánlott szolgálatait az özvegynek.
Crescence, aki éppen hetedik gyermekével volt terhes, csak a szülés után vallotta meg érzelmeit: “Tíz év óta, amióta szeretni tudok, szívem egészen az öné, esküszöm erre.”
1836-ban házasodtak össze egy évtizednyi reménytelen szerelem után.
A Magyar Tudományos Akadémia címerében ma is a sast itató Amphitrité mitológiai alakja található. A címert Széchenyi István tervezte: „Önre gondoltam, amikor a festmény eszméje bennem megfogamzott. Önnek kell az öreg szittyát, akit a sas ábrázol, a sötétségből kivezetni.” Seilern-Anspang Crescence idealizált képmásánál jobb jelképe nem is lehetne a magyar reformkor legfontosabb intézményének.
Két közös fiuk mellett Széchenyi sajátjaként felnevelte Crescence hét gyerekét és Zichy gróf előző házasságaiból való hét gyerekét is. A Zichy-gyerekekkel nagyon jó kapcsolatot ápolt, apjuknak tekintették.
Kérdeztétek a történet végét.
Széchenyi és Crescence házasságának két szakasza van, akárcsak Széchenyi életének.
Az első, a forradalomig tartó felfokozott időszak, amikor a rendületlenül szerelmes grófnak csak az volt a baja feleségével, hogy az nem tartja vele a szédületes tempót (pl. szeret nála tovább ágyban maradni).
’48-ban, amikor miniszter lett, hetekig nem járt be az ügyeket intézni, mert Crescence súlyos lázzal járó torokgyulladást kapott, ő pedig el sem mozdult felesége betegágya mellől.
A fegyveres harcok elindulása után azonban Crescence miatt is az önvád mardosta. Rávette a családot, hogy hagyják el Pestet. “Crescence, Marie, Béla és Ödön gőzhajón elutaznak. – Viszontlátom-e őket valaha is? Azt hiszem… nem! Megszakad a szívem… és mégis meg vagyok könnyebbülve!”
Később, amikor Széchenyi a döblingi elmegyógyintézetbe került, megpróbálta rávenni feleségét, hogy váljon el tőle.
“Én nyomorult nem láthatlak Téged! (…) Hagyj el engem – kérlek, követelem, hogy tépd el a köteléket, mely hozzám fűz – mert különben velem együtt Te is elveszel! Engem semmi sem menthet meg – én egy nemzetet becsületétől, szerencséjétől, üdvösségétől fosztottam meg. Én vagyok a bűnnek az a legrémesebb szörnyetege, amelyről a Szentírás beszél. Te fordulj Istenhez, a Megváltóhoz, gyermekeidhez, nálam nemcsak támaszt nem lelsz, sőt én vagyok legnagyobb ellenséged!”
Crescence nem hagyta el, Bécsbe költözött, hogy Döblingben minél többször meglátogathassa. Fennmaradt levelezésük a gyerekek jövője és családi ügyek körül forgott. Az 50-es évek végén felségsértési per várt volna Széchenyire röpirata miatt, súlyos depressziója mellett, családja védelme miatt választotta az öngyilkosságot.
Amikor Széchenyi 1860-ban meghalt, Crescence Bécsben maradt, és ott élt 1875-ös haláláig.
Nagycenken, a családi sírboltban van eltemetve.”
Szerző: HP | ápr 10, 2013
D. Nagy Éva:
A magyar költészet napját József Attila születésnapjára emlékezve 1964 óta, április 11-én ünneplik a magyarok szerte a világon.
Ebből az alkalomból minden évben irodalmi előadóestekkel, könyvbemutatókkal, költőtalálkozókkal és -versenyekkel tisztelegnek a magyar líra előtt.
Jó ok a Magyar Költészet Napja arra is, hogy pár percre lelassítsunk, megálljunk és elgondolkozzunk azon, mi is a költészet, mi is a vers, kik is a költők.
A költészet, poézis szó görög eredetü, és az alkotni, építeni, létrehozni jelentéseket hordozza, „teremtményei“ a költemények, a versek.
A verseken keresztül pontos rajzot kapunk minden korszakról, a társadalmi, kulturális és gazdasági állapotokról. „A vers, a lélek az elme és a szavak virága“-olvastam valahol. Mindezek mellett a versek élményt nyújtanak, kézenfogva vezetnek és segítenek eligazodni az érzelmek és a világ dolgaiban, reményt adnak, gyönyörködtetnek.
.„De hát mi is az a gyönyörködés?” – kérdezi egyik tanulmányában József Attila. Majd így válaszol rá: „Nagy fokú tetszés. Naplemente. Csakhogy vannak művek, melyek, mint a tüzes kemence! Ha belekerül az ember, megpörkölődik és súlyos füstként csapódik a lelke. Meg aztán ugyanaz a költemény egyszer gyönyörködtet, vidít, másszor csüggeszt, úgyhogy szorongok, ismét másszor közömbösen békén hagy.”
A költők, „teremtik“ a költészetet, a szavak akrobatái, olyan csodálatos formában tudják megfogalmazni érzéseinket, vágyainkat, a legrejtettebb gondolatainkat is, amire magunktól nem lennénk képesek.
Juhász Ferenc, költőtársaihoz írt levelében, így ír erről:
„Mesterségünk: a szó, és reményünk: a szó. És mondhatom-e: hogy a szó a mi egyetlen reményünk?….Tudom: a szó nem tudja megváltoztatni a világot, tudom: a költészet nem tudja tüzes árnyékával elfödni a rettenetet, tudom: a szó az anyag legtörékenyebb virága, tudom a szó: az anyag tiszta álma, tudom: a költészet: törékeny mindenség, tudom: a költészet gyötrő boldog esztelenség. Tudom. És mégis hiszek a költészetben és a szóban, hiszek a szó megváltó erejében, mert hiszek önmagunkban, hiszek a lét üzenetében. Amit nekünk kell elmondanunk. Naívnak mondotok, balga tűnődőnek, önhittnek, gyermek-szívű játszadozónak, makacs hívőnek, vaknak és süketnek? Naívnak mondasz szigorú és rettentő világ, te forrongó és építkező század, te szívedben bűnt és bánatot rejteztető jövőidő, korom, éhes és töprengő emberiségem? Hát legyünk naívak költők, barátaim, költő-társaim a világban és e hazában, higgyük, hogy létünk: termékeny kötelesség, higgyük, hogy létünk: a teremtés öröme, higgyük, hogy létünk: hitünk maradandósága… Költők ha találkoznak: a szó hitét és örömét keresik egymás szemében és egymás szívében. Költők ha találkoznak: elhozzák naív hitüket, hogy így is megmutassák: nem reménytelen! A találkozások: talán föloldozások. Költők találkozása: tevékeny bizalom. Hit a szóban és hit az értelemben. Így, egyszerűen. Így, cselekvő bizalomban. Így tudva: segítjük önmagunkat és a reményt: naív teremtő énekeinkkel. Üdvözöllek hát barátaim, költők, társaim, üdvözöllek hazámban, üljétek körűl országnyi asztalunkat. És énekeljünk.“ (Juhász Ferenc :A költő-társakhoz)
Igen , költők énekeljetek nekünk! Cica, László énekeljetek nekünk !!!
Mi pedig a költészet napjára, József Attila születésnapjára emlékezve (de ne csak ezen a napon!) vegyük elő kedvenc verseinket, olvassunk, hallgassunk, mondjunk verseket, gyönyörködjünk együtt a magyar költészet csodálatos alkotásaiban!!!
M. Simon Katalin:
http://katalinmsimon.files.wordpress.com/2013/04/vc3a1logatc3a1s-a-magyar-kc3b6ltc3a9szet-napjc3a1ra-szerda.pdf
Seres László:
ÖLES SZÓVAL
(József Attilára emlékezve)
Mikor elment, még akkor se kellett.
Az tagadta meg, akit szeretett.
Mintha egy eltévedt gyerek volna,
játszik a sírból visszahajolva.
Gúzsba kötve nyirkos boltív alatt
szivárványt álmodik. Azt, hogy szabad.
S rendet itt e csupa-csősz világban,
hol a szívben ostorcsordítás van.
Öles szóval, hogy hallják élők, holtak,
üdvözültek és elkárhozottak.
Csak annyit kér, kik olvassák a versét,
ha hazudják is, kicsit szeressék.
Szerző: HP | ápr 8, 2013
Galambos Viktor anyaga:
Az elöbb jöttem haza a délutáni sétáról és amikor elmentem a rozmaring bokor mellett, szakítottam egy pár levelet, összemorzsoltam és szagolgattam őket, hogy miért, az majd a végén kiderül !
Persze itt mifelénk nem különlegesség, hiszen – mint a képen is látható – a mi utcánk is rozmaringbokrokkal van szegélyezve.
A neve a latin Rosmarinus-ból származik: ros = harmat, marinus = tengeri, tehát a tengeri harmat, mivel a tengerparti területeket szereti, azért nő olyan szépen az utcánk szélén, hisz ez még tíz kilométerre sincs a tengertől.
Örökzöld bokor, 1-2 méter magas, és a mediterrán éghajlaton sűrűn virágzik. A fajta függvényében fehér, kék vagy rózsaszín virágjai vannak. Itt a faluban dísznövényként, élő kerítésként is ültetik, mert igénytelen és szépen lehet nyírni. A levelei keskenyek, 2-4 centi hosszúak.
A mediterrán konyha egyik népszerű fűszere, kesernyés összehúzó íze van, és frissen egyéni illata. Sült húsokhoz, halakhoz használják, egyesek teát is főznek belőle.
Mivel ha megpörkölődik, mustárhoz hasonló illatot ad, Amerikában népszerű, mint a barbeque (vagy barbecue) ízesítője. A sült burgonyára is lehet szórni, nagyon jó zamatot ad neki.
Nagyon régen ismerik, nemcsak mint fűszert, hanem főleg mint gyógynövényt. Plinius (Krisztus előtt 23-79) De Materia Medica-jában leírja, hogy mi mindenre jó, és Galenius is folytatja a hagyományt. Cervantes Don Quijote-ja Fierbras-nak készít csodaírt rozmaringból.
Egészen hihetetlen dolgokat “gyógyítottak” rozmaringgal, például a tolvajlást: ecetbe áztatott rozmaringgal kenték meg a tolvaj lábait, abban a hitben, hogy ez a lábfürdő elveszi az erejét az újabb rablások vagy lopások elkövetésétől. Hát, a lábszag erejét biztosan elvette…
Jeanne de Valois (1294-1352) levelet írt Phillippa királynénak (III. Edward feleségének), melybe felhívja a figyelmét a rozmaring áldásos hatására és egyben egy pár növényt is küld neki.
A XIII.-XIV. században elterjedt egy Oleum Mirabile (Csodálatos Olaj) nevű szer, amely gyantákból és rozmaringkivonatból készült.
A leghíresebb középkori (rozmaring-alapú) gyógyszernek magyar vonatkozása van. A Magyar Királynő Vize (L’eau de la reine d’Hongrie) volt az első, szeszben oldott illatos növény, amelyet Erzsébet magyar királyné használt és melynek receptjét sajátkezűleg írta meg egy rokonának. Ez a recept állítólag a Bécsi Császári Könyvtárban található.
Egy másik legenda szerint a receptet egy francia könyvtárban levő imakönyvben találták meg, és azt Piast Erzsébet (1305-1380), Károly Róbert király felesége írta. Annyira megfiatalodott és megszépült tőle, hogy a lengyel király el akarta venni feleségül. (Ezek szerint akkor már özvegy volt..?)
Ezek a legendák. Konkrét adataink Joannes Praevotius-tól vannak (XVII. század), aki az Opera Medica című könyvében végre leírja a Magyar Víz készítésének módját, és azt is hozzáfűzi, hogy Erzsébet királyné a maga és a férje köszvényét kezelte vele.
Egy biztos: annak idején a Magyar Királynő Vize volt az első (és egyetlen), szesz (borszesz) alapú szagos víz, mindaddig, amíg a XVIII. században a Kölni Víz (Eau de Cologne) nem lépett a helyébe. Egész Nyugat-Európában ismert és népszerű volt már, de Magyarországon csak 1729-ben kezték megismerni és használni.
Az 1603-as londoni pestisjárvány alatt (amelynek 38 ezer áldozata volt), elterjedt a hír, hogy a rozmaring véd a pestistől. Ennek hatására egy csokor rozmaring ára felszökött hat shillingre. Hogy ez milyen drága volt, azt talán megvilágítja, hogy egy shillingért 18 gallon sört (kb. 78 litert) lehetett kapni…
Ha ez az arány még fennállna, de megkopasztanám az utcánk szélét!
De a rozmaringnak nem csak mint gyógyszer voltak csodás hatásai, hanem a puszta jelenléte is csodákat művelt. A középkorban a menyasszonyok fejére rozmaringkoszorút helyeztek és rozmaringágakat mártottak a szenteltvízbe, mert a növény emlékeztette a menyasszonyt a hűségre, szeretetre és barátságra, amit magával visz a házasságba. Ezt a szokást a trubadúrok is megénekelték, coronariának nevezve a rozmaringot.
A hírhedt VIII. Henrik negyedik feleségének, Klevei-i Annának is rozmaringkoszorú volt a fején az esküvő alkalmából, a vendégek pedig aranyozott rozmaringágat kaptak. Igaz, hogy a hat hónapig tartó házasságból de facto nem lett semmi, és koronát sem kapott a fejére, de legalább a rozmaringkoszorús fejét nem ütötték le. Anne egy szép birtokot kapott a csapodár Henriktől és ő volt a leghosszabb életű a feleségei közül. Azt tehát megállapíthatjuk, hogy neki biztosan jót tett a rozmaring…
Robert Hackett írt egy esküvői köszöntőt 1607-ben: “Ez a rozmaring, az ember virága, a bölcsesség, a szeretet és a hűség jelképe, ne csak a kezetekben legyen, hanem a fejetekben és szívetekben is.”
John Keats angol költő a “Szent Ágnes északája” című versében leírja a fiatal lányok rozmaringgal összefüggő praktikáit, amelyből kiderül, hogy ki lesz a jövendőbelijük. Szent Ágnes a szüzek és lányok védőszentje; január 20-án van a napja.
A rozmaring az emlékezetet is erősítette, ezért tettek a görög diákok rozmaringot a hajukba vizsgák előtt. Egy szép angol ballada is van a rozmaring hatásáról az emlékezetre; nem vállalkozom a fordítására:
Rosemary is for remembrance,
Between us day and night,
Wishing that I may always have,
You present in my sight.
Shakespeare Oféliája a Hamletben így szól: “Itt van rozmaring, hogy emlékezz reám!”. Ugyancsak Shakespeare Rómeó és Júliájában Lawrence apát mondja a temetésen: „Szárítsátok le könnyeiteket és helyezzétek a rozmaringot ezekre a kedves halottakra!”.
Az volt ugyanis a szokás, hogy a koporsóba és a sírkövekre rozmaringot helyeztek, hogy emlékezzenek az elhunytra, de praktikus értelme is volt: elnyomta a kellemetlen szagokat, ezért volt népszerű a francia kórházakban is.
De használták ennél furább dolgokra is. Franciaországban például a rozmaringfából az 1500-as évek környékén fésűt készítettek, mert – mint hitték – aki naponta fésülködik vele, az sohasem szédül.
A spanyolok szerint meg az járta, hogy a rozmaringág megvéd a boszorkányok rontásától. Nem tudom, hogy ez hogyan egyeztethető össze avval a hittel, mely szerint aki érzéktelenül megy el a rozmaring mellett, anélkül hogy egy ágat szakítana, az a nők mellett is érzéktelenül fog elmenni. Tehát vigyázat, uraim!
https://plus.google.com/photos/108968301883859984850/albums/5862257263120127905
Szerző: HP | ápr 5, 2013
Sándor küldte:
Örkény (Nyáry Krisztián, Facebook)
A 28 éves Örkény István, a Magyar Királyi Honvédség egészségügyi tisztje eldöntötte, hogy megöli 23 éves feleségét és annak szeretőjét. Felrohant a 32 éves Pálóczi Horváth György lakására, ahol a férfi és Örkényné Gönczi Flóra tartózkodott. „Most meghaltok!” – kiáltotta vészjóslóan, a pisztolytáskájához kapott, majd mindenre elszántan előrántott egy doboz mackósajtot. A kettős gyilkosság elmaradt, az egyperces jelenet végén Örkény visszatette a pisztolytáskába a sajtot, összetörten kullogott el a helyszínről, és még aznap visszautazott a századához Erdélybe.
Egészen addig tenyerén hordozta a szerencse, úgyszólván minden az ölébe hullott. A gyógyszerész végzettségű írót irodalmi körökben afféle tehetséges úri műkedvelőként tartották számon. A jómódú polgári család fia túlkorosnak számított a Szép Szó fiatal írói között, és azzal is kilógott közülük, hogy megengedhette magának, hogy évekig utazgasson, majd egy második diploma kedvéért beiratkozzon a műegyetemre. 1936-ban 24 évesen ismerte meg húga barátnőjét, a 19 éves Gönczi Flórát. A feltűnően szép lány régi nemesi földbirtokos családból származott, és azonnal megtetszett neki az életvidám fiatalember. Az sem érdekelte, hogy Örkényék zsidó származásúak, bár ez a katolikus vallású, magyar tudatú patikus családban sem volt központi téma. A fiatalok néhány nap alatt egymásba szerettek, és hamarosan már az esküvőt tervezték. Örkényt zavarta, hogy éppen akkor kaptak a szüleitől nászajándékba egy berendezett polgári lakást cselédlánnyal, amikor József Attila szerkesztőként mindössze egy adag kőrözöttel tudta honorálni első, a Szép Szóban megjelent novelláját. Szégyellte magát, amiért barátai, akiket írói példaképnek tartott, filléres gondokkal küzdöttek.
Neki és feleségének csak akkor kellett nélkülözniük, amikor londoni vagy párizsi utazgatásaik alatt a szigorodó devizaszabályok miatt nem kaphattak apanázst otthonról, de ilyenkor legfeljebb hazautaztak feltölteni a pénztárcájukat. Örkény egy későbbi novellájában emlékezett meg egyik útjukról, amikor Európa egyik legfelkapottabb síparadicsomában időztek. A csinos fiatalasszony alaposan felkavarta az üdülőhely életét: az olasz trónörököstől a síoktatón át a svájci milliomosig mindenki vele akart kikezdeni, de Flóra észre sem vette a nyomában tülekedő férfiakat, akik közül valaki rózsacsokrot is küldtetett neki a házaspár apartmanjába. Amikor a férj felhívta rá a figyelmét, hogy szépsége másokra is hatással van, a feleség megsértődött. „Rosszkedvünk lett, estig alig szóltunk egymáshoz, de a vacsoránál kibékültünk, mert vörösbort hozattam, és mind a ketten becsíptünk. Utána azt javasolta a feleségem, hogy ne lifttel menjünk föl, hanem gyalog, mert ő minden hetedik lépcsőn meg akar csókolni. Nagyon sok lépcsőn mentünk föl, és úgy belejöttünk a csókolózásba, hogy egy emelettel följebb tévedtünk, és csókolózva újra lementünk a földszintre.”
A gondtalan szerelmes idill Örkény számára váratlanul szakadt meg. „Egy év múlva szó nélkül faképnél hagyott, csak egy rövid levelet küldött utánam Erdélybe, ahol katona voltam. »Kérlek, egyezz bele a válásba, mert nem tudok nélküle élni.« Elfelejtette megírni, hogy kicsoda nélkül nem tud élni, azonkívül bélyeg se volt a levélen, sőt a borítékot se ragasztotta le.” Hamar kiderült persze, hogy a szerető nem más, mint Pálóczi-Horváth György újságíró. A Pálóczi-házaspár összejárt Örkényékkel, a feleségek gyerekkoruk óta legjobb barátnői voltak egymásnak, és sok közös programot csináltak négyesben. Pálóczi több volt, mint írogató gazdag úriember. Teleki Pál miniszterelnök bizalmi emberének számított, és a Magyarország című kormánylap külpolitikai rovatát vezette. Emellett pedig a brit hírszerzés fontos magyar kapcsolata volt, és a háborúból való kiugrást készítette elő. Egy Davidson nevű laptudósítónak álcázott angol kémmel dolgozott együtt, és terveik megvalósításához valószínűleg szükségük volt egy gyanún felül álló, csinos fiatalasszonyra is. Nem tudjuk, hogy az izgalmas munkakapcsolat hozta meg aztán a szerelmet is, vagy fordítva, Flórát mindenesetre beszervezték, és ugyanolyan halálosan beleszeretett Pálócziba, mint négy évvel korábban a férjébe.
Örkényt mint gyógyszerészt és vegyészmérnök-hallgatót ekkoriban több alkalommal is behívták tartalékos tisztként a központi egészségügyi századba. 1940 nyarán a visszacsatolt Észak-Erdélyben teljesített szolgálatot, amikor megkapta felesége táviratát. Mindössze egy nap kimenőt kapott, futárgép hozta Budapestre. Unokatestvérétől, Ágnestől tudta meg, hogy a felesége egyik legjobb barátja miatt akarja elhagyni. „Megölöm őket – kiabáltam –, ezzel a pisztolyommal! – Jó, mondta az unokahúgom, csak előbb mosakodj meg. Rendbe hoztam magam, akkor megmondta, hol vannak, és odarohantam.” Ezután következett a kínos mackósajtos jelenet. Az előrelátó unokahúg ugyanis, míg Örkény a fürdőszobában volt, a pisztolyt kivette, s betette helyette a mackósajtot.
A házaspár hamar megegyezett a válásban, akárcsak Pálócziék. Gönczi Flórának és szeretőjének végül nem lett tartós a szerelme, a gyanússá vált férfinek hamis kanadai útlevéllel menekülnie kellett az országból, s csak hosszú évek múlva tért vissza. Örkényt nem sokkal ezután újra behívták katonának, de csak az állomáshelyén tudta meg, hogy már nem tisztként van rá szüksége a hazájának, hanem rangjától megfosztott zsidó munkaszolgálatosként. Az ezt követő háborús vérzivatar és a hadifogság alapvető írói tapasztalatát jelentették. A háború után újra megnősült, de jó kapcsolatban maradt első feleségével is. Pálóczi-Horváth Györggyel azonban soha többé nem állt szóba. Az egykori csábító miután megjárta Rákosi börtönét, 1956-ban Angliába disszidált, ahol Faludy Györggyel szerkesztette az Irodalmi Újságot. Örkény valószínűleg soha nem szerzett tudomást róla, hogy nem csak egy szerelmi románcnak, hanem egy kémhistóriának is majdnem véget vetett a groteszk pisztolyos jelenetben
Éva kereste az alábbi anyagokat:
Sokszor tűnődtem: vajon meddig remél az ember? Most már tudom: az utolsó pillanatig.”
ÖRKÉNY ISTVÁN mondta. akinek éppen ma van a születésnapja!
http://www.google.hu/url?q=http://hu.wikipedia.org/wiki/%25C3%2596rk%25C3%25A9ny_Istv%25C3%25A1n&sa=U&ei=EGdeUYPACYSl4AS274GwAQ&ved=0CBsQFjAA&usg=AFQjCNEa8ATGnXNQdWHxqp0aAsl_OC8BzQ
Örkény István Egyperces novellái:
http://www.google.hu/url?q=http://mek.niif.hu/06300/06345/06345.htm&sa=U&ei=EGdeUYPACYSl4AS274GwAQ&ved=0CCcQFjAC&usg=AFQjCNH8F4AGQaFSZ1LdvE18KUROuePEKQ
Szerző: HP | ápr 4, 2013
Az alábbi ,- különlegesen szép stílusa alapján itélve, – Nyáry Krisztián anyag már régóta várakozik, Kati, vagy Sándor jóvoltából a betennivalók között:
A 23 éves Benedek Elek, a Budapesti Hírlap újságírója volt, amikor 1882 egy őszi délutánján főnökével, Rákosi Jenővel betértek szivarért egy Rókus kórház melletti trafikba.
Egy aznapi újságcikkről beszélgettek, amikor a trafikosné sarokban ülő lánya beleszólt a társalgásba. Vitába szállt a nagy hírű főszerkesztővel, amihez talán Eleknek sem lett volna mersze.
A magas, jóképű fiatalember annyira rácsodálkozott az éles eszű lányra, hogy elfelejtett fizetni a szivarokért. Másnap egy ibolyacsokor kíséretében vitte el a tartozást, s innentől kezdve mindennap visszajárt a boltba, hogy találkozzon a 19 éves Fischer Máriával. Az elszegényedett székely nemesi család fia és a félárva, vallásos zsidó lány szerelmét sokan értetlenkedve nézték. Ők nem értették, mi lenne a baj. Elek másfél év udvarlás után belépett a trafikba és a lány elé állt: „kisasszony, gyönyörű álmot láttam.
Virágos almafa tövében szenderegtem, s maga égőpiros rózsát ejtett a mellemre… Igazat jelent-e az álmom?” „Igazat” – hangzott a felelet.
1884-ben összeházasodtak, és 45 évig el sem váltak egymástól.
Bár Elek elismert újságíró lett, s egy ciklus erejéig országgyűlési képviselő is, szerényen éltek Reáltanoda utcai lakásukban. Elek nem becsülte sokra a pénzt, így megtartani sem tudta.
A család motorja Mária volt, a hat gyerek mellett férje ügyeit is kézben tartotta. Elek sokat dolgozott, ma már csak meseíróként tartják számon, pedig kemény hangú közéleti publicista és a szociális igazságtalanságra érzékeny regényíró is volt. Regényeiből kitűnik, hogy egyszerre hitt a nők egyenjogúságában és az életen át tartó szerelemben.
Szülőföldjén, Kisbaconban felépítette álmai házát, a tornác felett ma is ott a felirat: Mari. Neki építette. Nem szerettek külön lenni. Ha Eleknek mégis utaznia kellett, minden nap levelet írt feleségének, Mária pedig minden nap válaszolt. Elek tudatosan fordult a gyermekirodalom felé, ezt politikai állásfoglalásnak is tekintette. A századfordulón már Elek apónak hívta mindenki, egyik gyerekújságot adta ki a másik után. A világháború alatt János fiuk megbetegedett, így Mária Kisbaconba költözött Pestről, hogy ápolhassa.
A pesti zsidó lányból igazi székely asszony lett, a falu befogadta. Amikor 1920-ban János meghalt, Elek is döntött: végleg hazatért.
A fiatal erdélyi írók kérésére újra visszatért az irodalmi közéletbe is, lapokat szerkesztett. 1929. augusztus 17-én éppen az írók feladatáról írt, amikor agyvérzést kapott.
Utolsó három leírt szava ez volt: „fő, hogy dolgozzanak.” Leesett a székről, többé nem tért magához. A család tudta, hogy hamarosan vége.
Mária megfogta a férje kezét, majd hirtelen felállt és kiment a házból. Néhány perc múlva visszatért, leült az ágy mellé.
„Édeseim” – mondta nyugodtan a gyermekeinek – „azt hiszem, most kifogytok belőlünk”. Rátámadtak. „Te valamit bevettél! Gyorsan hánytatót!”
Összeszorította a fogait, nem vett be semmit a 9 Veronál után. Megértették végül, hogy így akarták, s fordítva Elek is így tett volna.
Elbúcsúzott a gyerekeitől, nem sokkal ezután elveszítette az eszméletét, és egy nappal később ő is meghalt. Egyszerre temették őket, ott volt az egész falu és sok író-barát.
Szép, paraszti temetése volt az egykori nemesúrfinak és a zsidó polgárlánynak, akik nem tudtak elválni egymástól.
Hozzászólások