Az itteni ételeket megkóstolni olyan, mint megnézni a kolostorokat, templomokat, palotákat, vagy múzeumokat, hiszen egy nép gasztronómiája éppen annyira hozzátartozik a kultúrájához, mint amazok,- oktatott a fiam. Erkélyes kőházak között vonszoltuk magunkat az állomás felé.- Itt meg halat sütnek. Érzed? – kérdezte a fiam.
Nem. Nem éreztem abszolút semmit. Úgy tele voltam a saját illataimmal: gyomroméval, zacskóm tartalmáéval, hogy az orrom nem volt képes más illatokat felfogni. Ha egy kutya vagy macska került volna utunkba, valószínűleg alaposan körülszagolgatott volna. Nem tudtam sietni, elsuhant előttünk a vonat.
Leültünk az állomás kőpadjára, és vártuk a következőt. Én pihegve, égő gyomorral egyre csak azt ismételgettem: – Jaj, ha most nem leszek beteg, akkor soha…
Nem lettem. És most jön a csattanó!
A tegnap dolgoztam át ezt a néhány évvel ezelőtt átélt emléket s ma reggel,- ez a ráadás!- egy nagy csömör ütött ki a számra…
Hozzászólások