Nyírfáim az ősszel szőnyegként borították be az utat ledobott leveleikkel. Heteken át. Festői kép volt. Most nem koncerteznek koronájukban a madarak, a nap is ritkán bújik ki a sötét, komor felhők mögül, csak az alattuk elhaladó autók verik fel a csendet. Azt meg gondolom fáim nem hallják, oly magasan bóbiskolnak.Hajlékony ágaikon még viselnek ugyan elszáradt leveleket, de egy erősebb szél azt is lesepri róluk. Csórékká válnak. Itt a tél. Igaz, nem fehér.
De hogyan lehet hidegben csórén aludni?! Hogy nem tanulnak a szomszédaiktól, a fenyőktől?! Azok bezzeg nem olyan „felelőtlenek”, nem dobják le télire sötétzöld ruhájukat. Magukon hagyják, s arra öltik rá a télitakarót. Ezek nem. Csórén, dideregve várják a fehér dunnát. Látom rajtuk, hogy szundikálnak, de dideregve, pedig még nincs is minusz. Mi lesz később? Gondolom, majd csak a hódunna alatt tudnak mély álomba szenderülni. Az viszont vagy lesz, vagy nem lesz, ki tudja, mit hoz az idei tél.
Némelyik nyírfa lábára húzott ugyan egy sűrű szövésű zöld repkény harisnyát, de felül csóré! Szóval gondatlanság volt ennyire levetközni, mondom nekik fejcsóválva. Határozottan az volt.
Alsó ágaik, melyek egykor a hajamat simogatták, felemelkedtek. El se érném most őket, még magasra nyújtott kézzel sem. Tán, mert felvették már az alvási pózt, simogató tenyerüket fejük alá helyezték, akárcsak én teszem, alvás közben.
Hozzászólások