A művészet: ünnep. A művészet: játék. A művészet: diadal, – olvastam valahol, talán valamelyik Müller Péter írásban.

Nagyon igaz, gondolkoztam el rajta. Mert ezeket én mind érzem festés közben.

Az ünnep már akkor megkezdődik, mikor rakom ki a festőfelszerelésem, készítem elő a terepet.

S én valóban játszom festés közben. Mint egy gyermek. Gyógyít és vigasztal ez a játék, kikapcsol és feltölt, általában megnyugtat, néha viszont felkavar. De mindenképpen érzem, hogy lelkileg felemel.

Olyan nekem ez a décsei,- mondhatni, reggeltől estig tartó verandai játékom, mintha alkotótáborban lennék. Nem is szeretnék “igaziba” menni, pedig kaptam rá meghívást. Két alkalommal is. Itt Décsében ideális körülmények közt alkotok. A helyszín, az emlékek, Elli szerető közelsége csodálatos háttér.

A művészet diadal,- ezt én inkább örömnek nevezném, melyet akkor érzek, ha valami szép dolog születik a papíron. Pl. mikor visszakacag rám egy szép virág. Azt hiszem mosolygok olyankor. Mert boldog vagyok.

Állítólag ezzel a szellemi örökséggel jöttem a világra, de évtizedeken át szunnyadt bennem, csak ezelőtt hat évvel tőrt ki. Mostanig hordoztam magamban s gyűjtöttem hozzá a tapasztalatot, az élményeket, szívtam magamba a színeket, formákat, hangulatokat.

Most a képeimbe beleviszem, beledolgozom mindazt ami lelkemben a legszebb, legdrágább, legtisztább, legmagasztosabb.

Valahonnan jön ez a festési kényszerem. Egy belső késztetés, kényszer. Mikor rámtör és nem tudok engedelmeskedni, idegessé, türelmetlenné válok. Nem törekszem arra, hogy olyasmit fessek, ami hasonlít valamire.

Mert te nem tudatosan alkotsz, mondják rá a szakértők, hanem ösztönös tudatossággal. Így nevezhető ez a te játékod, melyben engeded, hogy valaki vezesse a kezedet.

Ez így igaz!