Igen, éppen e ház előtt, a Teleki ház előtt történt, réges-régen, mint a mesében, talán igaz sem volt…
Tizenhat éves voltam és copfos, és vékony. És minden egyéb…
Előttem állt az élet, melyről még nem sejthettem, mit tartogat számomra…
E ház jobbik felének emeletén laktam sok iskolatársammal együtt. Alattunk a földszinten a Szántó Béla bácsi zongorájának szelíd dallamai sokszor ringattak álomba minket, gyerekeket odafenn, főleg enyhe nyári estéken, amikor tárva-nyitva tartottuk az ablakokat. Talán gyönyörűszép feleségét, Irénke nénit és három gyermekét is.
Jártam hozzájuk, mert a középső gyerek, Magdus barátnőm volt. A bátyja, Tibi viszont nemigen nézett rám, mert ő nagyobb volt, s a nagyfiúk a kisebb lányokat abban a korban még „lenézik“.
(Vajon véletlen, hogy éppen a fia, akit ő már akkor a génjeiben hordott, – de csak évek múlva született meg,- küldte nekem a fenti képet „a“ házról, Melbourne-ből?!)
Emlékszem a nehéz stílbútorokra, meg a falakat borító nagy olajfestményekre. Nekem, a faluról felkerült kislánynak, az nem volt egy mindennapi látvány…
Két év elteltével, egy alkalommal, amint éppen beköszönteni készült az este, s zongora dallamfoszlányai telítették a hársfaillatú langyos levegőt, hátulról megszólított valaki e ház előtt. Visszafordultam s hirtelen áramütés éreztem….
Felvinnék-e egy üzenetet valakinek?
Igen, hogyne. Felvittem, átadtam. (Bár már kintlakó voltam, visszajártam étkezni az internátusba.) És hoztam vacsora után a megerősítést, hogy átadtam. Mert várt rá. Bár arról nem volt szó, hogy megvár…
Aztán „hálából“ hazakísért, ha már úgyis egyfelé vezetett utunk…
Majd búcsúzáskor a kapuban bemutatkozott: Horváth Pál vagyok.
A következő estéken újra akadt valami üzenni valója, én meg többé nem mentem egyedül haza. Mert megszüntek ugyan az üzenetek, de a többi maradt…
Egy mindent elsöprő, szenvedélyes, halálig tartó (nem, még azon túl is tartó!) mély érzelmektől átitatott életszakasz kezdődött. Négy évi udvarlásnak nevezett ismerkedés (közben az egyetemi tanulmányok befejezése) majd házasság következett, két gyerek, s egy gazdag, változatos, igen-igen tartalmas élet Besztercén. Lobogás volt az egész.
Az ő lángjai csaptak magasabbra, az enyém hozzá képest csak pislákolás volt. Nem véletlenül hasonlították Petőfihez.
Igen, lobogott. Aztán 46 éves korában ellobbant…A szíve túl nagyot dobbant…
Ma, március 15-én ünnepeltük volna a 77. születésnapját…
Egy gyertya hol pislákoló, hol lobogó fénye mellett emlékezünk rá…
Hozzászólások