Mióta megnyitottam a Very british szobát, egyre azon törtem a fejem, hogy vajon hol találkoztam előtte, azaz még London előtt ezzel a jelenséggel. Rájöttem. Kanadában néhány évvel ezelőtt.
(Az anyagot az Igy láttam Kanadát című képeskönyvemből másoltam)
Niagara-On-The-Lake /ejt.Nájgara-an-dö-lék/, a 13.000 lakosú helység éppen ott fekszik, ahol a Niagara-folyó beleömlik az Ontario-tóba.
1784-ben létesült s nyolc évre rá máris Felső-Kanada fővárosa lett. Csak pár évig volt kormányszékhely, de megmaradt „the little England“-nak.
1830-ban ugyanis, amint megnyitották a Welland kanálist, elterelődött a forgalom, s a város „mellékvágányra“ került. Ennek köszönhető, hogy megőrízte akkori képét és hangulatát.
Niagara-On-The-Lake ma Kanada egyik legszebb, legfestőibb, legjobban karbantartott városkája, mely – ki gondolná – Rómával azonos szélességi fokon fekszik. Aki ebben a helységben lakik, az biztos, hogy jómódú ember.
A századfordulón ugyanis újra „divatbajött“. A gazdagok, a bankárok, a nagykereskedők, nagyiparosok körében vált szokássá, hogy szabadságukat itt töltsék. Sőt, hogy ideköltözzenek. Igy vált Kanada egyik legkulturáltabb településévé, ahol ma három színház működik. Itt tartják a nyári hónapokban a világhírű Shaw-fesztivált, melyen az ír dramaturg és kortársainak művei kerülnek bemutatásra pompás kivitelezésben, hires színészek fellépésével. Nagy embertömegeket vonzó kultúr esemény ez Kanadában. Bár a jegyek drágák, 50-80 $ közt ingadoznak, előre kell gondoskodni róla, különben kicsi a valószínűsége, hogy az érdeklődő beülhet a kívánt előadásra.
Ezeket olvastam róla, mielőtt elindultunk.
Szép út vezet a városba, kétoldalán dimbes-dombos táj, színes fák közt szép villák, előttük gondozott pázsit.
És csodák-csodája, mit látnak szemeim, ebben a városkában még kerítések is vannak! Nem létezik! Kanadában kerítés?!
Autónkból kiszállva elsőnek a főút, a Queen Street /ejt.Kvín sztrít/ kellős közepén álló piros óratorony tűnik fel, a város jelképe. Aztán a rengeteg virág, meg a hintók, a fehér és piros hintók.
Ezen a városkán bűn volna csak végigautózni, itt sétálni kell, mint mi tesszük. Sétálgatunk, álldogálunk, bámészkodunk, fotózunk, kirakatokat nézünk a buja virágbokrok s múltszázadi fa- és téglaházak szegélyezte központban. Minden szögletet és minden kicsi boltot le kellene fényképezni, oly kedvesek. Nem tudok betelni a szépséggel. Nézem, a dús Rhododendron bokrok már előkészítették rügyeiket jövőre. Próbálom szavakba foglalni, s kicsi diktafonommal rögzíteni azt a sok szépet, amit látok, de nem sok eredménnyel. Arisztokrata báj lengi be a „very british“ városkát. Sehol nincs tolongás, sem hektika. Csak színes évszázados fák, nosztalgikus faházak, villanyoszlopokról lecsüngő tarka virággömbök, útszéli virágözön, árnyas sétányokon kergetőző mókusok és angol beszéd. Very, very british!
Legdekorativabb, épület a Prince of Wales hotel. Nagyon előkelő hely, ahol egy kétszemélyes vacsora 160 $-nál kezdődik. Nem jártam benn, de el tudom képzelni, hogyan egyesül benne a viktoriánus báj és a modern komfort, hisz ebben száll meg öfelsége, II.Erzsébet angol királynő, mikor idelátogat.
A hotel tea-szobájában délután kettő és hat közt Afternon teát lehet „élvezni“- adja tudtunkra az ablaküvegen át egy very british felirat.
Belépünk a Just Christmas-ba, ahol egész évben karácsony van. Most is halk karácsonyi zenét sugároznak a hangszórók, arra billegetik magukat az angyalkák és télapók. A több teremből álló bolt árutól roskadó polcairól egy könnyű piros műanyag almát választok, azt viszem haza emlékbe. Majd a lámpámra akasztom, hadd csüngjön rajta egész évben, s emlékeztessen a mai élményemre.
Vigyáznom kell a vásárlásra, – figyelmeztetem mindegyre magam,- hisz a bőröndöm tere és megengedett súlya véges, amit kiválasztok az csak könnyű lehet és kicsi.
Az 1925-ben Irodalmi Nobel díjjal kitüntetett dráma- és regényíró George Bernard Shaw /1856-1950/ bronzszobra mellett természetesen fotót készítünk. Szemben, a György király színház előtt szintén.
Szép házak, buja növényzet, csend és nyugalom van ebben a városkában. És sok-sok fotótéma.
Készítünk egy képet Alisa-val is, a kicsi eszkimó leánykával az utcán. Apukája karján ül, én melléjük állok. Sajnálom, hogy az anyuka nem került rá a fotóra, mert ő volt hármuk közül a „legeszkimóbb“ arcú.
Aztán egy piros libériás kifutó fiút kap lencsevégre Laci, aki a Prince of the Wales-ből kísért ki egy vendéget a parkolóba. Egy kerekeken gördülő furcsa valamivel szállította csomagjait, s visszafelé tartva szívesen állt meg egy pillanatra, hogy lefotózzuk.
Very british nemcsak a városközpont, hanem a tóparti veranda is, ott ahol nyugodtan, csendben, mint aki már elvégezte a maga dolgát, megérkezik a „lehiggadt“ Niagara. A mintha-piknikezni-heveredtek-volna-le fiatal pároknak a végtelen tóra irányuló tekintete elárulja, hogy ők sem tudnak betelni a fenséges látvánnyal. Kár, hogy nem múltszázadi british öltözékben vannak. Jobban illenének a képbe, mint így farmernadrágosan. Tőlük alig kartávolságban a zöld pázsiton fehér sirályok álldogálnak. Oly szelídek, hogy némelyiket egészen megközelíthetem, de megsimogatni fehér tollruháját, azt már egyikük sem engedi.
Idősebb párok padokon ülve élvezik a lemenni készülődő nap bágyadt sugarait.
Sajnálom, hogy nem tudom megfesteni, amit látok. El tudnék képzelni egy hosszabb tartózkodást is ezen a képvászonra kivánkozó helyen.
De nem lehet, indulnunk kell haza.
Pompás délutáni napsütés van. Az erdő fái és bokrai valósággal égnek, kángolnak. Sárga és vörös lánggal.A zöld pázsitot is kezdik már betakarni a szél által lesodort levelek. Ugy állnak a fűben, mint vörös vércseppek. Milyen szépek, szinesek a fák! – hallottam vissza késöbb diktafonomról többször is. Ez a színpompa alig 2-3 hétig tart, rövid az ősz Kanadában, – válaszolja Laci, kedves vendéglátóm. A legjobbkor jöttem.
A lemenő nap óriási korongja szembesüt velünk a fák közül.
Barack és nemesszőlő ültetvények, gazdag farmok közt vezet utunk. Meglepően szép házakban laknak a farmerek, piros házak, fehér oszlopos verandákkal és díszkertekkel, a ház előtt autóval, vagy autókkal. Az egyik udvaron zöld traktor áll.
Mi az az Icewine? /ejt. Ájszvájn/ – kérdem Lacitól. Az jégbor, egy nagyon drága ital, 15-45 $ közt ingadozik az ára, s erre még rájön a nagy adó. Különleges módon készítik. Sokáig hagyják a szőlőt a tőkén, míg beállnak a fagyos éjszakák. S utána, mivel már nagyon pereg, kézzel szedik le a szemeket. /Egyébként géppel szüretelnek./ Megőrlik, centrifugázzák, s a képződött vastag levet borrá erjesztik. Koncentrált és drága bor.
Virgil nevű helységen haladunk át. Méregdrága szupermarkettjében vásárolnak a Niagara-On-The-Lake-i gazdagok, magyaráz tovább Laci. Különben Virgil is egy olyan hely ahol gazdagok laknak. Sajnos nem sokat látok belőle, mert a helység szélén halad utunk, s minden látnivalót fák takarnak. Virgilbe helyezték jónéhány Torontó-i nagyvállalat kicsi irodáját, az „agyát“, ahonnan a tulajdonképpeni irányítás történik.
A házak mélyen bent helyezkednek el a fák között, előttük nagy térség, s az út szélén csak postaládák állnak egymagukban, derékmagasságban. Egyik szebb, mint a másik. Most figyeltem fel rájuk először, pedig általános jelenség, – tapasztalom a továbbiakban. A postás Angliából hozott, jobboldali kormányú autóval jár, az ablakon csak kinyúl, bedugdossa a ládákba a leveleket s felfelé emeli a ládák oldalán álló piros zászlócskákat, jelezve, hogy posta jött. A házból így látják, hogy van-e valami, érdemes-e kijönni az útig, vagy sem.
(A mellékelt kép nem eszkimó, és nem indián fej. De mindenképpen valamilyen bennszülötté. Aki tudja, válaszolja meg! Én egy bozótlakó férfit látok benne, de nem biztos, hogy igazam van.)
Hozzászólások