Éppen svédországi vendégeimmel ebédeltem, amint megkérdezte Babi:- Piroska, te szereted a kagylót, csigát, rákot?
– Jaj, nem, rázkódtam össze.
– Mert én még a halat se.
– Én se nagyon, de azt néha mégis megeszem.
Ennyi volt akkor a szóváltás e témáról, mert valami másra terelődött a beszélgetés. Nekem csak most, távozásuk után néhány napra ötlött fel a félbemaradt beszédtéma s ugrott be egy régebbi emlék. Hamar megkerestem komputeremben, mert akkor leírtam élményemet.
Pár évvel ezelőtt történt Spanyolországban.
El Pecadito – olvastam hangosan egy cégtáblán Sitgesben.
– Gyerünk be, együnk valamit.
– Micsodát? – kérdeztem ijedten, odabentről ugyanis furcsa szagok csapták meg orromat.
– Hogy te mit eszel, azt már gondolom, de hogy én mit, azt még nem tudom.
– És én mit eszem?
– Egyelőre titok, – válaszolta sokatmondó mosollyal a fiam, s máris belépett rendelni…
Hozzászólások