Képet raksz ki belőlem
ahogyan látsz
lehunyt szemmel
mélyen magadba zársz
csak egy pillanatra
testünk összeér
óramutatóként
lenn te
fenn meg én
Mikor kinyitod
a varázsnak vége
körbejártuk egymást
kín és dac között
a magunkba visszatérő
messzeség
bennünk él tovább
te szinte állsz
én meg surranok
órákat futtatsz
nekem a perc is elég
hiába üldözöl
még a vágy is elkerül
ha hagyod
hogy kihulljak belőled
érintetlenül
Utólag kiemelt hozzászólás:
“… a fenn és a lenn a kis(a nő) és a nagy(a férfi)mutató egy irányba haladnak egymás felett (alatt) de “érintetlenül” (csak egymásra néznek sóvárgón, talán még köszönni sincs idejük). A nő az órákat számolja, a férfi a perceket, majdnem ugyanúgy, mint általában az életben is…Ez az érintetlenség és a vágyakozás örökös dilemmája a mutatók sorstragédiája is egyben.”
Hozzászólások