D. Nagy Éva:
100 éve, 1913. április 24-én született
Jékely Zoltán író, költő, műfordító, Nagyenyeden.
Apja, Jékely (író-nevén Áprily) Lajos .
Jókai Anna így ír róluk:
„Páros csillag– a népdal is tudja – ritkán ragyog az égen. Lett légyen ez a párosság önként vállalt szerelmi kötés vagy esetünkben az apa-fiú megmásíthatatlan vérségi kötése.
Mégis megtörtént: a magyar költészet fekete, de csillagokkal dúsan kivarrott kárpitján ez a két fényesség, csaknem érintkezve, ott ragyog már mindörökre. Csaknem érintkezve, mondom, de saját formáját mindkettő kényesen megtartva.
Csillogásuk sem azonos. Jékely vibrál, mintha még most is lázadna, védekezne. Áprily nyugalommal sugárzik…
Ami közös bennük: az erdélyi eredet, a hely szellemének sugallata, a természeti háttér támasztó ereje, s az a tiszta ízlés és morális büszkeség, amely soha nem engedte meg egyikőjüknek sem, hogy napi-politikai verset írjon.
Nekik az ötvenes évekért sincs szégyellnivalójuk: úgy védekeztek, hogy szinte tudomást sem vettek róla. Hallgattak vagy kizökkenthetetlenül írták a magukét.“
„ Ha behunyom a szemem, és elképzelem Jékely Zoltánt, a költőt,“ – emlékezik Csukás István – „trubadúrnak képzelem el, várablakról várablakra vándorlónak, a szerelem boldog-boldogtalan énekesének; a felületes képzelgés némi könnyelműséget is ráad lobogó köpenyként, ez országban nem honos játszi kedvet.
Már-már gyönyörködnénk a kitartó éneklésben, szívünk könnyülne tőle, mikor szorongás, balsejtelem éled bennünk, hogy az ének másról szól, a vidáman odacsapott akkordok fölött súlyos dallam zeng. S megrendülve vesszük észre, hogy a trubadúrnak „a sírás, mint szálka áll a torkán”; s észrevettük-e, eléggé komolyan vettük-e, a magunk érdekében, hogy milyen nagy költő szól hozzánk? Makacsul, kitartóan, türelmesen, pazarlóan és alázatosan. Hogy miközben a szerelemről énekel, a halállal felesel.“
A „halállal feleselt“, feleségéhez Jancsó Adrien előadó-művésznőhez írt Testamentum című versében is:
„Neked hagyok mindent – minden emlékét
s a visszabűvölés szent erejét,
a múltbafordulás szép menedékét
Neked minden együtthallott zenét.
Egyebem nincs. S ha van, átadhatatlan,
egy naplemente. Tenger. Akragász –
Bár élhetnék tovább tündérlakban,
Benned, aki emlékemre vigyáz!”
Hozzászólások