Vannak emberek, akik csendesen, szinte észrevétlenül lépnek be életünkbe, s utunkon hosszabb-rövidebb ideig kísérnek, aztán szótlanul eltűnnek s esetleg egy idő után szerényen újra visszalépnek. Csak azért, hogy valami jót tegyenek. Hogy valami maradandót alkossanak. Hogy valami nagy kinccsel ajándékozzanak meg bennünket. Csendben, szinte magától értetődően.
Ilyen az én életemben Irénke.
Neki (!) köszönheti létét két jelentős kincsem, drágakövem.
Egyik a besztercei 13 éve alakult Horváth Pál Baráti Kör, amely minden évben díjjal jutalmazza azt a végzős tanulót, aki magyar nyelv és irodalomból a legjobb eredményt érte el.
Másik a most megjelent Egy kép egy vers című M. Simon Katalinnal közösen kiadott könyvünk.
E könyvet tulajdonképpen ő indította el útjára. Ő fogta meg kezünket, s vezetett célba, akkor amikor mi tétova keresésben voltunk, hova, merre, milyen irányba induljunk.
A könyv születésénél még éberen őrködött, aztán megkönnyebbülve, mint aki a magáét megtette, szerényen félreállt. Örömünket utána csak távolról figyelte. Elégtétellel. És mosolyogva. Munkájáért még elismerést sem várva…
(Irénke, megpróbálom úgy időzíteni e szoba megnyitását, hogy egybeessen azzal az időponttal, amikor éppen hazaérsz a vasárnapi istentiszteletről s szíved-lelked még tele van a befogadott igével)
Hozzászólások