Földbe gyökerezve

Seres László:
Elnehezült lélekkel embert próbáló feladat gondolatokat szavakká formálni, szavakkal mindazt kifejezésre juttatni, amit a fájdalom nyomasztó érzése kelt bennünk. Át kell engedni egész lényünket -testünket, lelkünket- e felemelően magasztos kegyelmi pillanatnak, megrázóan tiszta érzéseknek, hogy számot vethessünk életünk sorskérdéseivel.
Mindez-tudom- lelki erőt és időt igényel, arra kényszerít, hogy szembenézzünk önmagunkkal, áttekintsük emberi küldetésünk megrendítően szép és küzdelmes útját, amikor felfokozott érzelmi rohamok feszülnek bennünk és csendesednek el, mikor kiutat keresünk, kérdésekre feleletet, lázadó szívünkre megnyugvást sok-sok lelkivívódás közt, sok színűen, s oly természetesen, mint maga az élet. Mert öröm és fájdalom, harc és megbékélés egész életünk, amit lelkünkben elsősorban önmagunkkal, örökös párbeszédben folytatnunk kell. A fájdalom és öröm teremtő hit az életben, ez tesz képessé, hogy fel tudjuk dolgozni földi küldetésünket, elfogadni azt és tovább élni, tervezni a holnapokat.
Ehhez hasonló gondolatokból merítkezve írtam az alábbi versemet, melyet ajánlok szíves figyelmedbe.

FÖLDBE GYÖKEREZVE

Hordtam neki ölben a fényt
mikor sötétség borult rá
s földbe gyökerezett vadvirág-illata
amit a vágy kisimult égre festett
gyógyír volt ez neki és nekem
ábrándnyi éhgyomorra
ablakáig kúszó vad borostyán
hajnal-szaggatta leheletnyi csend
éltető remény
fájó kiábrándultság
Emléke
ma is űrt hagy bennem
betölt s elbűvöl ahogy fénye egyre jobban éget
magamat vádolom mindenért
ha fenn a mennyben járok
s kérdőre von Isten
hogy újra láthassam
megvakulok érte
S addig
addig hagyom hogy földbe gyökerezzen
mindegy ő éltet vagy én éltetem
tudom
mikor rám törnek a kisírt-szemű álmok
anyám sír bennem
s én könnyezem