New York-i emlékek
Jú ár zó bjutiful, áj vud lájk tu méjk ő pikcső from jú! Oly szép vagy, hogy szeretnék egy képet készíteni rólad. Ez a kívülről betanult szöveg, minden ajtót megnyított előttem a nők felé, arcszínre, életkorra, foglalkozásra való tekintet nélkül. A férfiaknál viszont így, az egész mondatot nem alkalmazhattam, mert esetleg félreérthették volna, ezért nekik csak a szöveg második részét mondtam el.
Kezdetben még nemigen értették, hogy mit is akarok. Rájöttem, hogy mi volt a baj. A “from jú”(rólad) helyett azt mondtam, hogy “for jú”, vagyis neked. Ez zavaró volt. Mert hát miért szeretnék én nekik képet adni?! Hisz nem kértek! Önreklámozás akar lenni, vagy mi a szösz?!
Na, de amint javítottam kifejezésemen, attól kezdve ment minden, mint a karikacsapás. Mert azt, amit mondtam jó magyaros angol nyelven, mindenki elhitte. Azaz szinte mindenki. Csak a Rockefeller Center bárjában lévő nő nem. Ő nem volt tudatában szépségének. Azaz talán inkább azért, mert ő tudatában volt annak, hogy nem szép.
Most eszembejutott Csiha Kálmán kolozsvári református püspök kijelentése, amely a nagyrészt női hallgatókból álló közönség részéről (én is köztük voltam!) nagy tapsot kapott: Csúnya nők nincsenek, csak szépek és kevésbé szépek.
Nós ez a bárbeli nő az utóbbiak közé tartozott. Míg mások részéről a szövegemre fülig szaladó szájjal “ó, tenk ju, plíz!” (ó, köszönöm, tessék!) választ kaptam, s vették is fel azon nyomban fotózáshoz a pózt, addig ez a fiatal nő igen zavaró módon reagált a szövegemre.
“Áj?!” Én?!- kérdezte meglepetten. Jesz, jesz, biztosítottam, hogy jól hallotta. Megvallom inkább érdekesnek találtam, mint szépnek, de azt a változatot nem dolgoztam ki magamnak, úgyhogy maradtam a „menő“ szövegemmel. Ezzel a sikeres mondattal kaptam lencsevégre jónéhány személyt, s okoztam nekik néhány percnyi jóérzést. Ugyanis utána felemelt hüvelykujjal s „szuper“ megjegyzéssel jeleztem, hogy a fotó remekül sikerült, s viszem „Jurópba“, azaz Európába. Mosollyal kísért „tenk ju!“-val köszöntük meg a végén egymásnak, ők a bókot, én meg azt, hogy belementek a játékba.
A bárbeli nő azt hiszem nem tudta, hogy komolyan mondom-e, amit mondok, elhiggye-e, vagy sem, belemenjen-e a játékba, vagy sem, hogyan utasítson vissza, milyen kibúvót találjon, ezért azt mondta, hogy egyenruhában nem állhat fotóhoz. Mivel látta, hogy várok (s ki tudja, lehet hogy végül mégiscsak elhitte szövegem tartalmát), hamar kibújt kötényéből s fejéről levette a sapkát. Igen ám, dehát úgy aztán igazán a püspök úr nőinek második csoportjába került! Akkor már persze nem mondhattam neki, hogy „ju ár no bjutiful“, hanem elkattintottam a gépet. De azzal a gondolattal, hogy íme, íme mégis hamis az a közmondás, hogy „nem ruha teszi az embert“. Egy szép egyenruha igenis „teszi (!) az embert“. Ennél a nőnél a ruha volt „minden“. Őt igenis, a “ruha tette”. Nem széppé,- de mondjuk,- elfogadhatóvá.
Hozzászólások