Furcsaságok

Isztambuli emlék

A közmondás szerint aki nem járt a Bazárban, az nem volt Isztambulban. A Bazár Isztambul sétálóutcája. Bár 500 éves, varázsát még mindig nem veszítette el. Egy élmény, sőt kaland a nyugati látogatóknak. A világ legnagyobb fedett piaca olyan, mint egy hatalmas méhkas a város szívében. Többször esett földrengés és főleg tűzvész áldozatául, akkor, amikor még csak deszkával volt befedve.

Eredeti arca és karaktere az idők során sokat változott. Kezdetben a keresztényeket nem is szolgálták ki, ma a fő vásárlók túristák. Valamikor a kézművesek negyede volt, ahol szőtték a szőnyegeket, készitették az ékszereket, dolgozták fel a bört. A mesterségek utcákra voltak elosztva s az árú minőségét szigorúan ellenőrízték. Csak kitünő minőségű szöveteket, ékszereket, fegyvereket és csupán eredeti antik tárgyakat árulhattak benne. Bár az egykori műhelyek legnagyobb része időközben kikerült a Bazárból, az utcák nevei máig is fennmaradtak. Igy vannak aranyművesek, cipészek, tapétázók, kalapkészítők, szőnyegszövők, rézművesek, textil árusok utcái és így tovább. Csupán itt-ott maradt még néhány műhely, ahol inget varrnak, cipőt talpalnak, bútort készitenek.

42.000 négyzetméter területen fekszik. Tizennyolc kapuja van. 86 utcája, átjáróival, összekötő sikátoraival valóságos labirintus. A szűk, végeláthatatlanul kigyózó, és sűrűn elágazó utcácskák mindkét oldalán áruval zsúfolt boltok szoronganak egymás mellett. Összesen vagy négyezer. Ennek kereken fele ékszerüzlet. De falatozók, kávéházak, sőt mosék /templomok/, kutak, bankok is vannak a nagy fedél alatt. Húszezer ember dolgozik a Bazárban és naponta félmillió látogatója van.

Bár az első benyomás az, hogy ott egy bábeli zűrzavar uralkodik (utcák, üzletek, áru- és embertömeg, nyelvzavar),- a Bazár áttekinthetőbb, mint ahogy első látásra tűnik,- állítják azok, akik már többször jártak benne. Kora délutánig alig van forgalom, csak 17 órakor kezdődik az igazi tolongás. Lopás alig fordult elő a Bazár több évszázados múltja alatt. Az árusok öt nyelven beszélnek, vagy kiabálnak, fáradhatatlanul egész nap. A sok nyelv ismerete a „kenyerük“. Mi magunk közt nem tudunk se magyarul, se románul, se németül beszélni, mert ha egy szót is meghallanak, azonnal megszólítanak azon a nyelven és próbálnak beterelni az üzletükbe.

Mit érdemes vásárolni a Bazárban? Ékszert, szőnyeget, börholmit. Az alkudozás kötelező, azaz elvárják a vásárlótól. De annak is meg kell adni a módját. Mert annak is van egy rituáléja. Felét igérni a mondott árnak, nem engedni belőle, közben,- jelezve, hogy az áru nem kell,- nyugodtan ki lehet menni az üzletből, mert úgyis visszahívják. Aki jól alkuszik, fele áron is megkapja az árut. Közben teával kínálják meg a vásárlót, – hosszas alkudozás alatt többször is. Ha megegyeztek, az üzletkötést kézfogással pecsételik meg. A kereskedők szavukat állják. Az árut, például a szőnyeget hazaküldik, nem kell cipelni. Még külföldre is. Különben két óra hosszat is alkudozhat a vevő egy apróság fölött s egyáltalán nem haragszik meg az eladó, ha végülis nem veszi azt meg. Az első vásárlónak az árut reggelenként olcsóbban adják oda, mert az,- állítólag- szerencsét hoz nekik egész napra.

Nekem is volt egy érdekes alkudozásom. Illetve részemről nem volt az, mert én analfabéta vagyok benne. Az történt, hogy kézbevettem egyik bolt elött a kosárban felhalmozott tömegből egy fehér pipát, ami valami elefántcsont utánzat lehetett. Én, pipát! – mikor nem is dohányzom. Csak kiváncsiságból megkérdeztem, hogy mennyibe kerül. Nós, ennyi kellett a fiatal eladónak. 75 márka,- válaszolta rövid gondolkodás után. Aztán lett belöle 70, 60, 50,- de anélkül, hogy én alkudtam volna, a fejemet rázva, hogy nem kell, csak mentem előre, inkább menekültem ő meg jött, tolakodott mellettem a pipával a nagy tömegben és „nyomta“ a szöveget németül: 40, 25, 15, 10, végül 7-re vitte le az árat. 75-röl 7 márkára. Hogy nem vettem meg a pipát, azt ma is sajnálom, mert szeretem magam körül az olyan tárgyakat, melyekhez apró sztorik szövődnek.

Leülünk egy asztalkához törökkávét inni. A szemközti bolt előtt egy vállfára akasztott trikót angol szöveg diszít: „Tudom, hogy a válasz rá Raki, de a kérdésre már nem emlékszem“. Rakinak nevezik az ánizsos török pálinkát, ami oly erős, hogy vizzel kell higítani, amitől tejszerű színeződést kap.

Csodálatos keleti illatok terjengenek az egyik utcában, mert nagy zsákokban exotikus fűszereket és szárított gyümölcsöket árulnak. Mellette süteményeket, édességeket halvát, rahátot, lépesmézet és sok egyebet, amit nem tudok megnevezni.Tovább meg emléktárgyakat. Vásárolok én is kicsi cifra törökpapucsokat, hogy hazavigyem ajándékba. Romlandó árut, gyümölcsöt, zöldséget a Bazárban nem árulnak. Azt a szabadtéri piacokon kell keresni. A piac és bazár két külön fogalom.

Az isztambuli Bazárról azt tartják, hogy bevásárló paradicsom. A bevásárlás „Mekkája“. Mindegy, hogy mit vesz az ember, szőnyeget, fűszert, vagy aranyat,- a vásárlás élmény marad. A legfontosabb áru a Bazárban mégiscsak az arany. Bár én azzal a szent elhatározással indultam Isztambulba, hogy aranyat venni nem akarok,- én csak látni akarok,- végülis másként alakul. Szimpatikus ékszerészhez lépünk be. Nyolc (!) nyelven beszél. A magyar nincs benne, mert, mint mondja: „madzsarul csak kicsit tudok“. Pedig jól beszél, csupán a „gy“ hangot nem tudja kimondani, csak így: „edzs“, meg „mindedzs“. Románul folyik a tárgyalás. Fizetni bármivel lehet, dollárral, márkával, sillinggel, török lirával,- még vegyesen is. S az eredmény: egy lánccal és egy karkötővel távozom. A Bazárt senki nem hagyja el üres kézzel. De becsapva se érzi magát utána.

Este az ajtók elé kirakott árut bezsúfolják a kicsi boltokba s bezárják őket. De bezárják magát a Bazárt is. Mind a 18 ajtaját. Azt a szemétmennyiséget, ami körülötte visszamarad, azt nem lehet szavakban kifejezni. Nem probléma, az utcaseprők éjjel eltakarítják. Reggel aztán újra nagy tömeg szorong az ajtók előtt, nyolckor nyitják a Bazárt, kezdődik egy új nap.