Úgy látszik, ez a mezőtúri téma is lassan akkorára sikeredik, mint a hadadi, melyen tulajdonképpen nem csodálkozom. Mert Hadadról indult el az egész.
Ott ismertem meg Juditot, Tibort és Árpádot, Juditon keresztül pedig később Ildikót, s mindhárom helyre Pali szállított el engem és virágaimat. (Ezután, azt mondta, motorbiciklivel megyünk mindenhova. A baj csak az, hogy nem tudok felülni rá…)
Hadad volt tehát a kiinduló pont. Ott vette kézbe a szálat Judit. Bejött a kiállítóterembe, szétnézett s odalépett hozzám: Piroska, nem akarsz eljönni Mezőtúrra is kiállítani az Idősek Otthonában?
De!- válaszoltam. Jövök. Pedig halvány fogalmam sem volt, hol lehet Mezőtúr.
Igaz, mikor meghívott János Hadadra, arról se tudtam hol lehet, még azt sem, hogy melyik országban, mégis rögtön igent mondtam. Azóta Hadad egy fogalommá vált. Azt tekintjük sokan közülünk az „ősfészek”-nek, vagy „forrás”-nak, ahonnan elindult a „lavina”… Mert jött utána Beszterce, Kolozsvár, Mezőtúr, Temesvár, Linz, s íme újra Mezőtúr…
Mikor a Linzi kiállításomra indultam, leesett lábam elé Müller Péternek egy könyve. Kinyílva.
Belepillantottam, s ezt olvastam: „Te gondoltad volna, hogy eljuthatunk idáig?”
Lebénultam az „üzenettől”. A plafonra emeltem tekintetem s ennyit mondtam magamban: Nem, nem gondoltam volna.
Köszönöm…
Mert tudtam/tudom, hogy valaki szeret odafenn és segít.
Vajon annak a ténynek van-e jelentősége, hogy Hermán M. János, egykori kedves besztercei tanítványom, jelenleg a Királyhágómelléki Református Egyházkerület előadó-tanácsosa Hadadon az úrasztala előtt nyitotta meg tárlatomat… s ráadásul a negyedik kiállításomra, Mezőtúrra is eljött, hogy ugyanazt tegye?
Úgy érzem, határozottan úgy érzem, hogy IGEN!
Hozzászólások