Ma délben a nagy hőségben a riedi nyírfák alatt hazafelé baktatva, eszembejutott, hogy feltétlenül írjam le, még mielőtt elfelejteném ebben az új környezetben, ahol senkivel nem gyakorolhatom, a görög szókészletemet,- vetettem papírra gondolataimat pár évvel ezelőtt.
Benyúltam táskám megfelelő, – legkönnyebben elérhető rekeszébe. Igen, ott volt a letépett papírszalvéta darabka, amire hirtelen felírtam a megjegyzendő szavakat, kifejezéseket. Persze fonetikusan, mert a görög betüket nem tudom olvasni. Azaz valamit igen, mert némelyek hasonlítanak az orosz betükhöz. Dehát az túl kevés.
Négy kifejezés szerepel ezen a kis papírdarabkán. Foncsikán, ugrott be most tudatomba egy réges-régi décsei kifejezés. Gyermekkoromban sokszor hallottam és használtam. Foncsikákat, rongydarabkákat kaptunk mi gyermekek, hogy azokból varrjunk babákat, babaruhákat. Ez a szó is sok mással együtt azt hiszem feledésbemerült Décsében is. Sajnos.
Szóval a fehér foncsikán ezek a kifejezések állnak.
Ine káló, finom volt. Így fejeztem ki elismerésemet a négyfogásos vacsoráért, s efharisztóval köszöntem azt meg minden este. Ezt nemcsak illendőségből mondtam, mert valóban nagyon finom volt (ine káló), amiket ettünk.
A szálloda, vendéglő, naturbolt, ékszerüzlet tulajdonosának fiától, aki görög zenét vett fel nekünk négy CD-re, azt kérdeztem: poj kosztiszi áfto? Mennyibe kerül? Megértette, mert mosolyogva azt válaszolta németül: nichts, vagyis semmibe. Jól beszélt németül, Bécsben akarta elvégezni az architektúrát, de abban az évben, amikor jelentkezett, túl kevés hely állt az idegenek rendelkezésére, ezért nem került be.
Omorfo, mondtam egyszer Zachariásznak, amint halkan megszólalt asztalunk fölött a zene. Nein, das ist nicht omorfo. De, ez nagyon omorfo! Das ist sehr omorfo,- akadékoskodtam.
Nein! Aztán megmagyarázta, hogy omorfo az a szép, amit látunk. Például Erika omorfo, mutatott rá az unokámra. A zene viszont, amit hallunk az oréjá. Nahát! Ilyen megkülönböztetéssel még nem találkoztam. Mi egy képre is, meg egy dalra is egyformán azt mondjuk, hogy szép.
Aztán a hangsúlyt is mindig kijavította, aminek igen örültem. Megtudtam, hogy ő nem Záchariasz, nem Zaháriasz, hanem Zacharíasz.
Arra is érzékenyen reagált, hogyan köszöntem jó napot, jóestét, jóéjszakát: káliméra, káliszpéra, kálinyichta. Meg elváláskor adio.
Az efharisztót, a köszönömöt is addig javította, míg eltaláltam. Mert az éfharisztóra intette, hogy nem jó. Az ehhárisztora is. Az efharísztora szintén. Az efharisztóra végre azt mondta parakaló. Szívesen.
Ezeket a szavakat szorgalmasan gyakoroltam fiatal takarítónőnkkel, aki egy mukkot se tudott németül, sem angolul, de elöbb megsimogattuk, utána megöleltük, majd meg is pusziltuk egymást ha találkoztunk.
El kell küldjem neki a fotókat, mert készítettem róla néhányat, igazán kedves nő volt. A kölcsönös szimpátia főleg akkor alakult ki, mikor megtudta, hogy Ausztriából vagyok. Felcsillant a szeme és fülig érő szájjal mondott valamit Salzburgról és Bécsről. A szövegéből semmit, de az integetéseiből, gesztusaiból arra következtettem, hogy megy Ausztriába a férjével, mutatta ugyanis a gyűrűt az ujján. De ez persze abszolút nem biztos. Vagy a férje volna osztrák? Az is meglehet. Esetleg a férje járt Ausztriában?
A strandos Zachariász egyszer az árnyékba húzódva elbámult egy előtte elhaladó csokoládébarna csinibabán.
Sok szép nő van itt, ugye, kérdeztem tőle összeszedve nem kimondottan gazdag és megbízhatónak se igen mondható angol nyelvtudásomat: many butifull ladies, kacsintottam rá. Csakhogy a meni (sok) helyett monit mondtam, ami pénzt jelent. Rámnézett, lássa ki mondja a furcsa szöveget, amit úgy látszik mégis megértett, mert németül válaszolt: nicht viel. Nem sok, legyintett. Még nem sok. Majd két hét múlva. A maga unokája, mutatott rám, az Enkelin, az szép.
Igen?
Oh!- emelte szemeit az égre.
Ezt különben a másik Zacharíász még hamarabb észrevette, drukkoltam is neki, de semmi esélye nem volt. Csak barátok lettek. Pedig már az első este meghívta Erikát a bárba, aki ment is szívesen, nem lévén társasága, Ferike, a bátyja csak pár nappal később érkezett. Dehát, ugyebár a hormonoknak nem lehet parancsolni. Azaz nem mindig lehet.
Borzasztó vagy!- kiáltottam egyszer magyarul Zachariászra, aki mindegyre megijesztett, hátulról, amint az asztalnál ültünk.
Mit jelent az, amit mondtam, kérdezte Erikától és Ferikétől angolul. Nem találtak rá hirtelen kifejezést, neki meg tovább kellett mennie, végeznie a dolgát, de úgy látszik este újra megkérdezte tőlük, mert másnap azt mondta nekem: katastrofal.
Te vagy katastrofal, mutattam rá.
Efharisztó, köszönte meg a jelzőt.
Parakaló, szívesen, válaszoltam vissza.
Édes gyerek volt a Zacharíasz, mindig valami új csínyt talált ki. Egyszer megállt mellettem hét egymásrarakott tányérral s kezembe nyomta az elsőt. Efharisztó, köszöntem meg, mint mindig. De rámszólt: nicht! Arbeiten!- s intette, hogy dolgozzak, – adjam tovább őket. De megfelelő sorrendben kellett tegyem, nem és életkor szerint.
Schneller! – sürgetett, ha nem voltam elég serény. A végén aztán tehettem magamnak is. S hogy ne vegyem rossz néven, tett nekem egy ráadást is. Az elvégzett munkámért.
Ezekből állt még görög szókészletem:
igen…né
nem… óchi
nagyon szép…poj oréjá
hallo…khérete
kérem, tessék…. parakalo
köszönöm… efkariszto
szívesen… málisztá
hogy vagy?… ti kánete?
mit parancsol?… ti szélété?
viszontlátásra… adio
bocsánat… szignómi
szeretnék…. téló
nyitva…. aniktó
zárva……klisto
1..éna, 2…dio, 3…trias, 4…tésera, 5…pénde, 6…éxi, 7…eftá, 8…októ, 9…enéa, 10..déka
tér… platíjá
Szüzmária… Pánáijá
alma… millá
Krétai pillanatképek:
https://picasaweb.google.com/horvathpiroska1/KretaiPillanatkepek?authkey=Gv1sRgCL3d4YqG0cmRAQ#
Hozzászólások