A KÁVÉ
(Újabb részlet Galambos Viktor Emlékek című könyvéből)
A kávét a kávéfőzőedényben főzte anyám. Volt egy kis darálónk – amelyben nekem kellett megőrölni a pörkölt árpamagokat – azután anyám – mikor forrt a víz – az edénybe befőzött egy pár kanál árpakávét és egy kocka “Frank”-féle cikóriát. Ebből született egy liternyi feketekáve, amit aztán a tejbe öntöttünk, és felmelegítve, cukorral megittunk.
Így ment ez a háború alatt – és utána jó ideig – mikor egy napon kaptam valódi tejeskávét, aminek igen furcsa íze volt. Mikor reklamáltam a dolgot anyámnak, ő kinevetett – tudniillik apámnak sikerült tíz deka valódi babkávét szereznie, és az ebből főzött ital került a tejescsupromba – teljesen elrontva az addig megszokott “fínom tejeskávé” ízt.
Lassanként megjelent a kávé az egész városban – nem csak csempészárként odahaza – én pedig közben egyetemistává cserepedtem. Nagy divat volt a központban lévő cukrászdában kávézni egy kollegával, vagy pláne egy kolleginával – hiszen ez majdnem annyira felnőtté tette az embert akár egy cigaretta a szájában. Szerencsére megmaradtam a kávé mellett.
Később már otthon ittuk a kávét – főleg ha vendégeket kaptunk – ez szinte hozzátartozott a vendégfogadás szertartásához. Volt egy divatos kávéskészletünk – melynek minden csészéje más színben pompázott – és egy “Kona” kávéfőző – amit Magyarországról hoztak, éppúgy mint a picike kockacukrokat, kimondottan a feketekávéhoz. Ekkor már azt is tudtuk hogy van Brazil, Guatemalai, Arab, stb. kávéfajta.
Azután megjelent az első villany kávé “presso”, ezt is Pestről hozták, de kellett hozzá egy pár tartalék gumigarnitúra, mert ha az ember nem kapcsolta ki idejében, kávé helyett olvadt gumi folyt belőle és napokig büdös volt az egész lakás.
Lassanként rászoktunk, hogy az irodában is megigyuk a napi betevő kávénkat. Emlékszem, mikor a vágóhid kicsiny tervezőirodájában kezdtem dolgozni, még titokban főztük az iróasztalban. Tudniillik Sultz elvtárs – a főgépész – a kávénak éppoly ellensége volt, mint Bach Kávékantátájában az elvetemült leányzó atyja, aki kávét ivott. A dolognak azzal vetettem véget, hogy mikor egyszer bejött és bősz szaglászásba kezdett kijelentve, hogy: “Itt kávészagot érzek” – mint a mesebeli emberevő óriás, mikor azt mondja hogy: emberszagot érzek – azt válaszoltam neki: természetesen kávészag van, mivel kávét ittunk és tudomásom szerint ezt a törvény nem tiltja, sőt, neki még érdeke is, mert ettől jobban forog az agyunk és gyorsabban dolgozunk. Mivel azt hitte hogy a vezérigazgató a nagybácsim, nem mert szólni semmit és ettől kezdve nyíltan ittuk az éltető nedűt. Mire kisült, hogy nem vagyok a vezérigazgató unokaöccse, már megszokta a kávészagot.
A törvény nem tiltotta a kávéivást, de a szocialista gazdaság virágzásával az üzletekből egyre nehezebben lehetett hozzájutni. Végül teljesen eltűnt, mert a “Mindent az emberért!” társadalomban csak nem fognak valutát költeni ilyen fölösleges dolgokra…
Elindult tehát a fekete még feketébb piaca és a híres “nechezol” (nyerítős) kávépótló idejében egy havi mérnöki fizetésemből már három kiló valódi kávét is vásárolhattam a dugipiacon. Ebben az időben aki nagyvonalúan akarta megünnepelni a születésnapját az irodában, az egy-egy kávéval kínálta meg a kollegákat.
Ha valahol egy főnököt, hivatalnokot, vagy eladót kellett megvesztegetni – hogy valami más ennivalóhoz jusson az ember – egy tízdekás, vagy pláne negyedkilós kávécsomag csodákat tett.
A közben divatba jött “Ness” kávéval ugyanaz volt a módi. Eleinte még mi vittük valuta helyett a népidemokráciákban engedélyezett ritka kirandulásokra, később már csak külföldről csempészték, főleg a szerb turisták és vált belőle éppoly megvesztegetési eszköz, akár a babkávé, vagy a deodorant spray.
Most miután kipróbáltam egy pár világmárka méregdrága eszpresszomasináját, beteszek egy kapszulát a kávéfőzőmbe, és egy percen belül a csészében gőzölög a finom presszókávé, abból a kávékeverékből, amelyet a huszonegynehány lehetséges fajtából kiválasztottam, és amit negyvennyolc óra alatt házhoz szállítanak. Azért tart ilyen sokáig, mert falun lakunk. Azután kikapcsolom a masinát, és egy emeltyű az elhasznált kávépatront a gyűjtőkosárba dobja – lehet főzni a következő kávét.
Csak legyen vérnyomásod, ami bírja…
És egy adag hab a kávéra:
TERMÉSZETI SZÍNJÁTÉK
Ros Hanikra, ahol legutóbbi kirándulásunkon jártunk s fotóztunk,- az ország egyik legszebb helye. Északon van, pontosan a libanoni határon. Valamikor a sziklában lévő alagúton közlekedtek a vonatok Beirut és Beer Sheva között.
A hófehér sziklában a tenger hullámai barlangot vájtak, és birtokukba vették a barlangot. A fehér szikla, a tengervízhullámai, valamint a napfény, egy tündérien szép színjátékot nyújtanak, amelyhez hasonló csak a Capri szigetén lévő Kék Barlangban látható.
Az autóút a szikla tetejére vezet, innen fényképeztük a sorozat első képeit. A barlangba majdnem a tengerszinten lehet bejutni.A felső szintről drótkötél pálya szállítja le a turistákat.
A barlangban a csodálatosan kék hullámokban lehet gyönyörködni és a tenger felé lévő nyílásokban a hófehér szikla látható.
Ehhez járul még a barlangba bezúduló hullámok robaja, amely csak fokozza az élményt. Ezt az élményt szeretném veletek is megosztani, már amennyire lehet.
Hozzászólások