A Sardanat vasárnap táncolják, a szent mise után. Pont 12-kor, a katedrális előtt. Harangszó jelzi kezdetét.
Bár táncról van szó, a Sardana nem mulatás, inkább ima, vagy méginkább himnusz. A katalánok himnusza. S mint ilyen, Franco diktátor szemében tüske volt.
Mikor a Cobla, a 11 tagú fúvós zenekar első ütemei felhangzanak, a templomból kiáramló emberek, ismerőök és ismeretlenek, megfogják egymás kezét és kört képeznek, amelynek a közepébe felhalmozzák fölösleges holmijukat: táskáikat, kabátjaikat. A zene ritmusára apró lépéseket lejtenek, jobbra-balra, lábhegyükkel meg-megérintve a talajt.
Amint a zenekar ritmust vált, apró rugózó ugrásokat végeznek. Összefogott kezüket hol lefelé tartják, hol felemelik, a dallamnak megfelelően. Közben a kör egyre bővül, újabb körök létesülnek.
A Sardana nem vad, szédületes tánc, hanem komoly, méltóságteljes.
A katalánok ősrégi népi tánca, amely összetartásukat, összefogásukat s ugyanakkor büszkeségüket, méltóságukat szimbolizálja. 1939-ben Franco diktátor a katalán nyelvvel együtt népi táncukat is betiltotta, de rejtett formában tovább élt és fennmaradt mindkettő.
Nemcsak Barcelonában, hanem minden katalán helységben táncolják, sőt még Franciaországban is, katalán területeken, s ott franciásan ejtik ki a nevét: Le Sardanne /ejt: lö szardann/.
A táncba bárki beállhat, korra, nemre, társadalmi rangra, származásra való tekintet nélkül. Mindenki szívesen látott, ha nem vét a szabályok ellen, vagyis ha nem gázol át a középen elhelyezett ruhacsomón, ha nem áll be egy pár közé, ha betartja a tisztes távolságot.
A katalán művész, Santiago Rusinol szerint a Sardana alatt a szív táncol, a fej számol. Valóban, a táncosok észrevétlenül mozgatják ajkaikat, számolnak. Számolják a nehéz taktust, hogy nehogy eltévesszék. Számolják a lépések sorrendjét. /Van is ilyen szólásmondás: a katalánok még tánc közben is számolnak./
Tánc közben senki nem kacag, nem beszélget, csak a ritmusra és lépéseire figyel. Még a környező bámuló turisták serege sem érdekli a táncolókat. Csak fogják egymás kezét és táncolnak. Komolyan, méltóságteljesen, nemzeti érzelmektől fűtve. Táncolnak, mintha imádkoznának. Járják lábujjhegyen a katalánok himnuszát.
Egymás kezét csak akkor engedik el, ha valaki be akar állni a körbe. Az újonnan jövőkkel a kör egyre tágul, mellette újabb körök létesülnek. Végül körtáncolókkal telik meg az egész tér. Körtánc, de nem forgótánc. Szinte egyhelyben járják, de összefogózva.
Mi a katedrális lépcsőiről néztük meghatódva, hogyan mozgott alattunk a zene ütemére az egész teret betöltő embertömeg. Felemelő érzés volt.
A lépéseket senki el nem téveszti, mindenki ugyanazt járja. Pedig nem egy könnyű tánc, legalábbis idegeneknek nem könnyű. Szívesen beálltam volna én is táncolni, de míg megfejtettem egy mozdulatsort, ők máris áttértek egy másikra. Végül lemondtam, úgy éreztem szentségsértés lenne részemről ügyetlenkedni, botladozni.
Talán a görögök Zorba táncához hasonlít leginkább, de ez komoly, méltóságteljes.
Ez ima. Ez himnusz. A katalánok himnusza. Katalónia ritmusa.
/Láttuk egy alkalommal, amint a Katalán téren a Sardanát tanították az iskolás gyermekeknek. Nagy felhajtás volt: sokszáz gyermekkel, rengeteg pedagógussal. Hangszóró bömbölte a tánchoz a zenét. Egyesek már ügyesen járták, mások össze-vissza ugráltak, botladoztak, nevelőik meg a hangszórókat túlkiabálva oktatták és nevelték őket./
Hozzászólások