Hogy 84 évet fogok élni, azt tudom már gyermekkorom óta. Most elárulom, honnan.Elemista korban lehettem, mikor erdélyi szülőfalumban, Décsében az Alsó utcán, a régi iskolával szembeni egyik zsindelyes, fehérre meszelt ház tornácában megtudtam. Egyik barátnőmmel, hogy ki volt, nem emlékszem (talán Erzsi volt? esetleg Ida? nem tudom), oda húzódtunk be az árnyékba, mert nagy meleg volt. És hogy ne lásson meg senki. A tornác agyagföldjére ülve csendben, izgalmaktól libabőrösen „megidéztük“ a szellemet, a néhány évvel előtte meghalt nagyapám szellemét. (Kettőnket, Apót és engem mély érzelmi szálak fűztek egymáshoz. A kedvenc unokája voltam.) Többszöri hívás után (a részleteket mellőzöm!) egyszercsak megjelent. Beleremegtünk. Éreztük, hogy jelen van, mellettünk van a szellem. Vörösre gyúlt képpel, lüktető aggyal kezdtük faggatni. És ő „válaszolt”.
Én kiváncsi voltam, hogy hány év múlva megyek férjhez, hány gyermekem lesz. Azokra a válaszokat már elfelejtettem, de hogy mennyit fogok élni, azt örökre megjegyeztem. Jaj, most is kirázott a hideg, amint mindezt felidéztem! Mondom, a részleteket kitörültem, nehogy valaki leutánozza. Jaj, ne, az istenért!
Hogy hogyan hevertem ki azt az izgalmat, arra már nem emlékszem. Mert az egész átcsapott ijedtségbe. Szörnyű ijedtségbe. A művelet végén ugyanis a szellemnek el kellett volna hagynia minket, de nem akart távozni. Hiába kértem: Apó szelleme, most kérlek menj el! Kétségbeesve kértem, könyörögtem kétszer, háromszor, ötször, tízszer, a végén már sírva, míg végre „rászánta magát” és eltávozott.
Pokoli helyzet volt! Mindketten hanyattvágódtunk a tornác földjén, hogy levezessük, kifújjuk magunkból a szörnyű ijedelmet.
Az esetről senkinek nem meséltem akkor (a szüleimnek pláne nem, nehogy kikapjak miatta!) és soha többet nem mertem szellemet idézni.
Az kemény lecke volt. Még áldott szerencse, hogy nem maradt valami káros lelki következménye.
Hozzászólások