Estefelé bemegyünk a központba. Végre gyűjtőtaxival! Érdekes kép fogad a tipikus járműben. Ki van díszítve poszterekkel s elől a bord rojtos csipkefüggönyökkel. Díszdoboz is áll rajta. Olyan, mint egy éjjeliszekrény. Pali szerint azért van letakarva, hogy ne forrósodjon át.Robognak körülöttünk a rozoga, poros gyűjtőtaxik, akár van bennük utas, akár nincs és tülkölnek rettenetesen. Ha kell, ha nem. Végre felszállt (nem be, hanem fel!) egy fekete nő is hozzánk a taxiba, mert eddig csak mi ültünk benne, négyen. A sofőrünk nagyon boldog, hogy megtiszteltük, s ki is tesz magáért: tülköl “teletorokból”. Hadd élvezzük az utazást!
Rettentő mozgalmas és főleg hangos az utca. Sétára nem alkalmas. Fárasztó. Az utcán csak férfiakat látni, nőket nem, vagy csak nagy ritkán. De ezek a férfiak tépik le az embert, még erőszakosabbak, mint Isztambulban voltak.
Egy papírusztekercset szeretnék megnézni, de nem tehetem nyugodtan az erőszakos árusok miatt.
Piramis alakúra épült Duty Free üzletbe térünk be, ami nekem abszolut semmit nem mond. Nem érdekel benne semmi. Az emeletre szeretnénk felmenni a mozgólépcsőn, de egy kartondarab függ rajta „kaputt“ felírattal. Felgyalogolunk. Kár volt, fordulunk is vissza. Szintén gyalog.
Eladásra várakozó újságcsomók állnak a járdára kitéve, s rájuk egy-egy kő helyezve, hogy ne fújja el a szél. Kellemes az idő. Az útszélen itt-ott hibiszkuszbokrok virítanak. A nők feketében járnak, fejüket fekete fátyol borítja, de arcuk nincs lefedve.
Az emberek barátságosak, szeretik, ha valaki rájuk köszön, rájuk mosolyog. Én igyekszem is megtenni, de egy éppen morcosan vitatkozó házaspár után bizony odaszóltak angolul, amiből csak egy szót ismert fel fülem: smile (mosolyogni).
A fekete hajú és szemű Lauránkra, aki nem kimondott mosolygós lény nem szólnak rá, inkább figyelmesen szemlélik, hogy miféle teremtmény lehet.
Vajon honnan jött? Bécsből?! Á, nem, az lehetetlen! Egyre kérdik, hogy arab-e, s beszélnek hozzá a saját nyelvükön, figyelve, hogy lereagálja-e.
Valaki odaszólt angolul Palinak, hogy hagyja itt, neki kellene, rámutatva Laurára.
Ad érte két tevét?- kérdezett vissza a fiam nevetve.
Hogy-hogy kettőt? Kétszáz tevét hajlandó érte adni!
Andreától kérdi utána az anyja: akarod hogy legyen otthon kétszáz tevéd?
Bécsben?! Igen!!! – válaszolja csillogó szemekkel s fülig érő szájjal.
De akkor itt kell hagyjál engem.
Azt nem! Tudod mit, inkább hagyjuk itt Nánát! (az én vagyok!)- találja meg az kedvező megoldást a kicsi.:))
Hozzászólások