Palival kimentünk egyik délután az utcára. Egyedül nem mertem volna megtenni. Rögtön hozzánkszegődött egy koszos fiúcska, s elkezdett nyafogni, hízelegni, könyörögni, hogy engedje megpucolni a cipőjét. Nézte az én fehér szandálomat is, de tekintete elárulta, hogy azzal nem tud semmit kezdeni.
Na, gyere pucold meg, mondta mosolyogva a fiam, ráhelyezve lábát a kicsi állványra. Serényen dolgozott a gyerek, nem sajnálta a boxot még a zoknitól sem. Hamar odakerült még három-négy vele egykorú csivitelő gyerek, valószínűleg a barátai, s míg a másik dolgozott, ők egyre Pali körül ugráltak, főleg a zsebeit figyelve. Le is fényképeztem őket. Egyikük meglátta a diktafonomat s elkezdett erőszakoskodni, hogy „look, look“- lássam! Lássam mi az! Majdnem kitépte kezemből. Jókedvemben voltam, megmutattam, hogyan működik. Belebeszélt, belekiabált s roppant élvezte, hogy visszahallotta utána a saját hangját.
Közben befejezte munkáját a “kenyérkereső” emberke, aki bár előtte azzal állította meg Palit, mutatva ujjával is, hogy „one“, azaz egy lírába kerül az egész, a végén már 20-t kért a munkájáért, mert nagyon szép lett a cipő. (A zokni is.) Adott Pali négy lírát. Zsebrevágta szónélkül, elrohant (a többiek utána), s máris kiszemelt egy újabb áldozatot.
Az egyik járdára telepedett árus mind szeretett volna rámsózni egy vastag nadrágszíjat, mutogatta, hogy a kapocsra rá van írva: Luxor. Váu! Nem is tudom miért nem hatódtam meg s nem fizettem ki rögtön…
Végre megláttam az utcán egy jó fotótémát, egy leánykát, aki fel is volt szépen öltözve és fején tartott egy kosarat, benne pár gyümölccsel. Gyorsan lefényképeztem, mire ő azonnal odanyújtotta tenyerét Palinak: baksis, baksis!
Ő ezzel keresett pénzt.
Hozzászólások