Az utcákon itt-ott pálmafák láthatók, de azok szinte csórék, alig tartanak valami száraz, fonnyadt leveleket, azt is odafenn a magasban. Karcsú törzsüket viszont színes neoncsövekkel fonták át, ami igazán jól néz ki este.A járdák furcsák. Fehér-fekete zebrás az oldaluk és olyan magasak, mint egy kicsiszék. Legtöbbször belefogózkodom Paliba, hogy felhúzzam magam rá, vagy leszálljak róla az úttestre. Nem is leszállni kellene a járdáról, hanem leugrani. Már aki tud. Engem mindenhol fel és le kell segítsen Pali, mert önmagamban csak nyögve tudnék megbírkózni vele, súgtam diktafonomnak. Az út szélén homok van, nem csoda, itt már kezdődik a sivatag. Az udvarok, mellékutcák mind homokosak. A járda és úttest közötti homokos (és szemetes) rész nem egy egyenes sáv, hanem cikk-cakkos, mintha autóparkolás végett volna úgy kiképezve. Pedig ott autók egyáltalán nem parkolnak, legfennebb a vendéglők, szállodák előtt.
Egyetlen piros postaládát láttam Hurghadaban. Egyedül állt önmagában a járda közepén.
A telefonfülkék szépek és sok van belőlük, csakhogy azok is a járda közepén állnak.
Le a járdáról, fel a járdára, szorítva a táskát, kerülgetve a telefonfülkéket s kivédve az utcai árusok támadásait, – így sétáltunk Hurghadaban. Persze csakis a Pali jelenlétében. Nőknek magukban nem tanácsos elindulni, azt már tudtuk otthonról. Kimondott sportolás volt mindig a séta, amelyről fizikailag és pszichikailag kifáradva tértünk haza. Andrea kimondottan félt.
Hozzászólások