Ahogy a természet átalakul, elmúlnak az évszakok szinte észrevétlenül egyik a másik után, úgy változik az ember is anélkül, hogy számon tartaná a futó napokat, a nehezedő légzést, a súlyosabbá váló lépteket, a ráncokat, az ősz tincseket. Ilyen gondolatokkal foglalkoztam az alábbi versemben:
ÍGY MÚLIK EL…
Púposodik már a mézízű avar
rozsdáll a gally
letörten visszabeszél
csontsárga kezek
borzolják az ágat
könnybe hullt leveleken
kicsorbul a szél
gyűmölcsálmát vajúdja vissza
aki féltő lombkart
föléje kitárt
Mint földbe szúrt lándzsák
őrt állnak a fák
kéklő lombok hegyén dér ül
holt gyermekein
osztozik a világ
Vágott rendként
hevernek a fények
az árnyak is lassan
hozzánk hajlanak
nincs szomja se éhe
a kifosztott földnek
a tarló csillagtalan
dermedt poklába
lassan belehal
a Nap
Így múlik el felettünk
az élet
mint aki szerelmét
szélbe kiáltja
mit is kezdhetnénk
a semmi ágán ülve
mondd
ifjan
az örökkévalósággal
(Seres László, Nagytarcsa)
Hozzászólások