De miért?!
Néha úgy érzed, nem megy az írás, csak bámulsz bele a világba üres tekintettel, agyad nem akar rákattanni semmire. Olyankor hadd élvezze üres semmittevését, talán néha kell is, jót tesz neki. Szemed, ha éber, füled, ha érzékeny, egyszer csak elkapja azt az ingert, talán ihletet, mely azt üzeni agyadnak: munkára fel!
Ha agyadban megfogant a mag, belőle szikra pattan: a téma, a tárgy. Dédelgeted ötletedet egy ideig, játszadozol vele, mint kedves kincseddel, míg mozgósítod gondolataidat, aztán szárnyra bocsátod őket. Elmédben nyüzsgés-mozgás támad, gondolatok jönnek, mennek, tódulnak feléd, magukkal cipelve emlékeid tárából ismerőst, ismeretlent, mindent, ami számít vagy nem, ahhoz, hogy alkotásod létrejöjjön. Lelki szemeid előtt színek villannak, az élet színei, arcok rajzolódnak ki, elevenednek meg a homályból, emberi sorsok vonulnak át megterhelve életük súlyával. Hallod hangjukat, érzed illatukat, füledbe cseng boldog nevetésük, vagy fájdalmas sikolyuk. Nappal az éjszakával, tél a nyárral, öröm a bánattal, érvel pró és kontra elmédben, míg érzéseid felajzott hévvel követik mindezt.
Képzeleted egy új, izgalmas világot alkot, melynek részesévé tesz. A teremtő áldását kéred, hogy alkotásod tökéletesség koronázza!
Aztán féktelen gondolataidat rendszerbe fegyelmezed, s míg a kifejezés eszközei közt kutatsz, tollad fürgén suhan a fehér papíron.
Nappalok éjszakába olvadnak, mondatok mondatokat fűznek egymás után. A rideg papíron élet születik, mely belőled merít lelket és erőt.
M. Simon Katalin
Hozzászólások